Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csillagmérnök, aki csillagokat gyújtogatott, hogy legyőzze a sötétséget. Elment ez a csillagmérnök az Androméda-ködbe, mikor az még csupa fekete felhő volt. Gyorsan megpörgette az egészet, s amikor már forgott, elővette a sugarait. Háromféle volt: vörös, lila és láthatatlan. Rásózott az elsővel egy csillaggolyóbisra, mire abból nyomban vörös óriás lett, de a köd még nem vált világosabbá. Megcsippentette a második sugárral, ettől már fehérre izzott. Odaszólt az inasának: – Vigyázz rá! – és elment, hogy a többi csillagot is kigyújtsa. Az inas várt ezer évet, még ezret, de a mérnök csak nem jött vissza. Elunta a várakozást. Rácsördített a csillagra, mire az fehérből kékké vált. Ez tetszett neki, s azt hitte, most már mindent tud. Tovább akarta izzítani, de megégette magát. Belekukucskált a csillagmérnök otthagyott ládájába, de semmi sem volt benne, túlságosan is semmi: a láda fenekét se látta. No, kitalálta, hogy ez a láthatatlan sugár. Rá akart vele húzni a csillagra, csak azt nem tudta, hogyan. Hát fogta a ládát, és belevágta az egészet a tűzbe. Felfénylett erre minden felhő Androméda-szerte, mintha százezer nap gyúlt volna ki, és nappali világosság támadt az egész ködben. Megörült az inas, de nem sokáig örülhetett, mert a csillag felrobbant. Repülve jött a csillagmérnök, látván a bajt, és hogy semmi kárba ne vesszen, elkapta a tűzfoszlányokat, és bolygókat csinált belőlük. Az elsőt gázból gyúrta, a másodikat szénből, a harmadikhoz már csak a legnehezebb fémek maradtak, ebből tehát aktinida-gömb lett. A csillagmérnök meglóbálta, elhajította, s azt mondta: – Százmillió év múlva visszajövök, megnézem, mi lett belőle. – Azzal elrepült megkeresni az inasát, mert az ijedtében kereket oldott.
   A bolygón pedig, amely az Aktinia nevet kapta, létrejött egy hatalmas állam: a platinidáké. Ezek a platinidák olyan nehezek voltak, hogy csak az Aktinián tudtak járni-kelni, más bolygókon beszakadt alattuk a föld, és egyetlen kurjantásuktól leomlottak a hegyek. De a saját bolygólyukon nemigen kurjongattak, inkább lábujjhegyen jártak, mert uralkodójuk, Tóriás, szerfölött kegyetlen volt. Platina hegybe vájt palotában lakott, hatszáz hatalmas teremben, de mindegyikben csak egy-egy karja fért el, olyan iszonyú nagy volt. Kijönni ugyan nem tudott a palotából, de szörnyen gyanakvó lévén, mindenütt kémeket tartott, és kapzsiságával is gyötörte alattvalóit.
   A platinidáknak éjszaka nem volt szükségük lámpára vagy tűzre, mert bolygójuk minden hegye radioaktív volt, s fényüknél még újholdkor is meg lehetett találni az elveszett gombostűt. Nappal, mikor túl forrón tűzött a nap, a platinidák a hegyek barlangjaiban szundikáltak, csak éjszaka mentek le a fémvölgyekbe. De a gonosz Tóriás megparancsolta, hogy a kohókba, melyekben a platinaötvözeteket olvasztják, dobjanak nagy urántömböket, és országszerte közhírré tétette: minden platinida köteles jelentkezni a királyi palotában, hogy mértéket vegyenek róla, és új páncélt kapjon. Kaptak mellvértet, sisakot, kesztyűt, lábvértet, páncélinget, s mindez világított, hiszen a páncél uránlemezből volt, de a fülek fénylettek a legerősebben.
   Ettől fogva a platinidák nem gyűlhettek össze tanácskozni, mert ha csődület támadt, rögtön felrobbantak. Magányosan kellett életüket tengetniük, egymást messze elkerülve, nehogy bekövetkezzen a láncreakció, Tóriás pedig hatszáz kezét dörzsölte örömében, és egyre újabb dézsmákkal sanyargatta népét. Pénzverdéi a hegyek szívében lázasan verték az ólomdukátokat, ólomból volt ugyanis az Aktinián a legkevesebb, s annak volt a legnagyobb ára.
   Keservesen nyőgték a zsarnokság igáját a gonosz király alattvalói. Némelyek lázadást akartak szervezni Tóriás ellen, kézzel-lábbal mutogatva szőtték terveiket, de semmi sem lett a dologból, mert mindig akadt olyan együgyű, aki odaszaladt megkérdezni, miről van szó, és maflasága miatt az egész összeesküvés a levegőbe repült.
   Élt az Aktinián egy ifjú feltaláló, Piron nevezetű, aki olyan vékony drótot tudott húzni platinából, hogy az abból készült hálóval elfoghatták a felhőket. Feltalálta Piron a drótos távírót is, aztán olyan vékony drótot használt, ami már nem is volt, és így keletkezett a drótnélküli távíró. Remény költözött Aktinia lakóinak szívébe, azt gondolták ugyanis, hogy most már csak sikerül majd összéesküvést szőni. De az ármányos Tóriás minden beszélgetést lehallgatott, mert mind a hatszáz kezében egy-egy platinaantenna volt, tudta tehát, miről beszélnek alattvalói, és mihelyt meghallotta a „lázadás” vagy „összeesküvés” szót, rájuk bocsátott egy gőmbvillámot, és tűztócsává olvasztotta az összeesküvőket.
   Piron elhatározta, hogy túljár a király eszén. Mikor barátaival tanácskozott, „lázadás” helyett azt mondta, hogy „csizma”, „összeesküvés” helyett azt, hogy „sarkantyú”, és így szervezte a felkelést. Tóriás csodálkozott, miért lettek az alattvalói ilyen lelkes csizmadiák, hiszen nem tudta, hogy a „rámán varrás” azt jelenti: „tüzes karóba húzni"; a szűk csizmán pedig az ő zsarnokságát értik. De azok, akikhez Piron fordult, nem mindig értették meg, hiszen terveit csak csizmadiául fejthette ki. Magyarázott, ahogy tudott, de mivel nem értették, óvatlanságból egyszer azt sürgönyözte: „plutóniumlemezt szabni”, mármint csizmatalpaláshoz. Ettől megijedt a király, hiszen a plutónium az urán édestestvére az urán a tóriumé, őt meg Tóriásnak hívták. Nyomban kiküldte a páncélos őrséget, hogy fogják el Piront, és vessék lába elé, az ólompadlóra. Piron nem vallott be semmit, a király mégis a palládiumbástyába csukatta.
   Szertefoszlott a platinidák minden reménysége, de közben eljött az idő és visszatért a csillagmérnök, a három bolygó alkotója.
   Megnézte messziről, milyen világ van az Aktinián, s azt mondta magában: – Ez így nem maradhat! – Gubót szőtt a legvékonyabb és legkeményebb sugárzásból, belerakta saját testét, hogy ott várjon visszatértéig, aztán szegény csavargó alakját öltötte és lerepült a bolygóra.
   Mikor besötétedett, és csak a távoli hegyek hideg koszorúja világította meg a platinavölgyet, a csillagmérnök közeledni akart Tóriás király alattvalóihoz, de azok riadtan menekültek, félve az uránrobbanástól, és ő hiába kergette hol az egyiket, hol a másikat, nem értve, miért iszkolnak előle. Zengő léptekkel járta a pajzs formájú, kerek dombokat, s elérkezett a bástyához, ahol Tóriás a láncra vert Piront tartotta. Meglátta őt Piron a rácson keresztül, és rögtön észrevette, hogy a csillagmérnök, bár külsejét tekintve szerény robotnak látszik, más, mint a platinidák: ugyanis egy csöppet sem fénylett a sötétségben, inkább szurokfekete volt. Ennek oka pedig csak az lehetett, hogy páncéljában egy morzsa urán sincsen. Piron kiáltani akart neki, de a száját összecsavarozták, hát szikrákat csiholt, fejét a börtönfalba verve. A mérnök meglátta a szikrákat, odament a bástyához, és benézett a rácson. Piron nem tudott beszélni, de a láncait csörgethette, hát elcsörgette a csillagmérnöknek a teljes igazságot.
  – Tűrj és várj – mondta amaz –, minden jóra fordul.
   Elment Aktinia legvadabb hegyeibe, és három nap, három éjjel kadmiumkristályokat keresett. Mikor már eleget talált, palládiumkövekkel lemezt kovácsolt belőlük. A lemezből kadmium fülvédőket szabott, és szépen lerakta őket a házak küszöbére. A platinidák megtalálták, és csodálkozva rögtön fel is vették, mivél éppen tél volt.
   Éjjel megjelent köztük a csillagmérnök, és egy izzó drótocskát lengetve, tüzes vonalakat írt a levegőbe. Ezt írta: „Most már nyugodtan közeledhettek egymáshoz, a kadmium megvéd az uránrobbanástól.” De a király kémjének vélték, és nem hallgattak a tanácsaira. Mérgelődött a csillagmérnök, hogy nem hisznek neki, elment a hegyekbe, uránércet gyűjtött, ezüstös fémet olvasztott belőle, abból fényes dukátokat vert; egyik oldalukon Tóriás csillogó profilja volt, a másikon hatszáz karjának képe.
   Dukátokkal megrakodva visszajött a völgybe, és csudát mutatott a platinidáknak: messzire dobálta a dukátokat, egyiket a másikra, csengő halomba, s amikor még egyet rájuk dobott, megreszketett a levegő, vakító fény csapott fel a dukátokból, fehér tűzgömbbé váltak, s miután a szél mindent szétfújt, csak egy kráter maradt a sziklában.
   Aztán másodszor is dobálni kezdte a dukátokat a zsákjából, de másképp, mint az előbb: minden dukátot lefödött egy kadmiumlemezkével, és bár a pénzhalom hatszor akkorára nőtt, mint az előbb, mégsem történt semmi. Most már hittek neki a platinidák, összedugták a fejüket, és tettvágytól égve, nyomban összeesküvést kezdtek szőni Tóriás ellen. Meg akarták dönteni a királyt, de nem tudták, hogyan, mert a palotát sugárfal vette körül, a felvonóhídon pedig hóhérgép állt, és aki nem tudta a jelszót, azt miszlikbe aprította.
   Éppen közeledett az adófizetés napja, mert a kapzsi Tóriás újabb dézsmát rendelt el. A csillagmérnök kiosztotta a platinidáknak az urándukátokat, s azt tanácsolta, hogy azokkal fizessék az adót. Így is tettek.
   Örült, a király, hogy ennyi fényes dukát került a kincstárába, mert nem tudta, hogy uránból és nem ólomból vannak. Éjjel aztán a csillagmérnök megolvasztotta a börtánrácsot, és kiszabadította Piront, s amint némán ballagtak a völgyben, a radioaktív hegyek fényében, amelyek úgy sorakoztak egymás mellett, mintha fényes holdak koszorúja szállt volna le a látóhatárra, egyszerre csak roppant világosság támadt, mert a király kincstárában akkorára nőtt az uránpénzhalom, hogy bekövetkezett a láncreakció. Az iszonyatos robbanás szétvetette a palotát és Tóriás ormótlan fémtestét. de olyan erővel, hogy a zsarnok hatszáz karja leszakadt, és kirepült az űrbe. Volt nagy öröm az Aktinián. Piron lett a bolygó igazságos királya, a csillagmérnök pedig visszatért a sötétségbe, előszedte testét a sugárgubóból, és továbbment a csillagokat gyújtogatni. Tóriás hatszáz platinakarja máig is a bolygó körül kering, mint valami gyűrű, olyasféle, mint a Szaturnuszé, pompásan világít, százszor erősebben, mint a radioaktív hegyek, és vidáman mondják olykor a boldog platinidák: – Nézzétek milyen szépen ragyog az öreg Tóri!