A hatalmas Boludár király élt-halt a furcsaságokért. Egész életében ezeket gyűjtötte, olykor még a fontos államügyekről is megfeledkezett miattuk. Volt egy óragyűjteménye, benne hajnalfényből készült órák, táncoló toronyórák, felhőkronométerek. Kitömött élőlényeket is gyűjtött, voltak remek példányai a Világmindenség legtávolabbi csücskeiből, s egy külön teremben, üvegharang alatt tartotta a legritkább lényt, a Homosz Antroposz nevű, csudamód sápadt kétlábút, kitűnő állapotban, még szemei is voltak, illetve csak szemüregei, s a király két szép rubinkövet rakatott beléjük, hadd nézzen a Homosz bíborpillantással. Boludár, ha jókedvében volt, legkedvesebb vendégeit elhozta ebbe a terembe, s megmutatta nekik a kitömött szörnyeteget.
   Egy szép napon híres űrtudós vendégeskedett a király udvarában. Vénséges vén volt ez a Holazon nevű tudós, kristályaiban kissé már bomladozott is az értelem az öregségtől, de mindenfajta galaktikus bölcsesség tárházának hírében állott. Azt beszélték róla, hogy zsinórra tudja fűzni a fotonokat, és nyakláncokat csinál fényből; sőt még azt is tudja, hogyan lehet eleven antroposzt fogni. Hallott erről a király; és nyomban kinyittatta pincéit; az űrtudós nem utasította vissza a szíves kínálást, s miután a kelleténél többet húzott a leydeni palackból, úgyhogy egész testében kellemes áramok terjedeztek, elárulta a királynak a rettentő titkot, sőt megígérte, hogy szerez neki egy antroposzt, aki holmi csillagközi törzs uralkodója; igaz, hogy borsos árat szabott: annyi öklömnyi gyémántot, amennyit az antroposz nyom, de a király kapva kapott az ajánlaton.
   Másnap Holazon útnak indult, a király pedig dicsekedni kezdett a koronatanács előtt, hogy micsoda szerzeményt vár; nem is titkolhatta volna, hiszen már el is rendelte, hogy a palota kertjében, ahol a legszebb kristályok nőnek, kalitkát építsenek vastag vasrudakból. Az udvaroncok nagyon megrémültek. Látván, milyen hajlíthatatlan a király, a palotába hívattak két bölcs homológust. A király szívesen fogadta őket, mert kíváncsi volt, mit beszél majd Szalamid és Taladon, a két tudós, a sápadt lényről; hátha olyasmit is tudnak róla, amit ő még nem ismer.
  – Igaz-e – kérdezte, mihelyt azok, illő tiszteletadás után, fölemelkedtek –, hogy a homosz a viasznál is lágyabb?
  – Igaz bizony, Felség – bólogatott a két tudós.
  – És az is igaz, hogy az arcuk alján levő réssel különféle hangokat tudnak adni?
  – Igaz, Felség, sőt még az is igaz, hogy ebbe a résbe a homosz különféle dolgokat töm, aztán mozgatni kezdi a feje alsó részét, amely zsanérral van a felsőhöz erősítve, ily módon felaprítja ama dolgokat, majd beszippantja őket a belsejébe.
  – Különös szokás, már hallottam róla – szólt a király. – De mondjátok, bölcseim, miért csinálja ezt?
  – Erre vonatkozólag négy elmélet van, Felség – felelték a homológusok. – Az első szerint azért teszi, hogy megszabaduljon a fölös méregtől (mert hihetetlenül mérges). A második szerint csak a pusztítás kedvéért csinálja, ugyanis legfőbb örömét abban leli. A hármadik elmélet szerint puszta mohóságból, mert mindent elnyelne, ha tehetné, a negyedik…
  – Jól van, jól van! – vágott közbe a király. – És az igaz-e, hogy vízből van, de mégis olyan átlátszatlan, mint az a báb a gyűjteményemben?
  – Az is igaz! Belsejében rengeteg nyálkás cső van, azokban keringenek a folyadékok; vannak köztük sárgák, vannak gyöngyszínűek, de legtőbb a piros, ez hordozza az oxigénnek vagy élenynek nevezett szörnyű mérget: aminek ez a gáz közelébe kerül, nyomban rozsdává marja vagy lángra lobbantja. Ezért aztán a homosz is gyöngyszínű, sárga vagy rózsás. Ámde, felséges urunk, alázatosan kérünk, kegyeskedjél letenni arról a gondolatról, hogy eleven homoszt hozatsz ide, mert ez a lény minden más teremtménynél erősebb és gonoszabb…
  – Fejtsétek ezt ki tüzetesebben! – buzdította a király a bölcseket, azt színlelve, hogy kész hajlani tanácsukra. Pedig valójában csak roppant kíváncsiságát akarta kielégíteni.
  – A lényeket, amelyek közé a homosz is tartozik, kocsonyásoknak nevezik, uram. Szilikonidákra és proteidákra osztjuk őket; az előbbiek állaga sűrűbb, ezért kovalényeknek is nevezik őket; az utóbbiak lazább felépítésűek, s a különböző szerzőknél más-más néven szerepelnek, úgymint: a nagy Pollimeder ragacsoknak vagy csirizeknek nevezi őket, Tricefalosz Arboridosz pempőknek vagy pudingoknak, végül Rézfejű Analcimander nyálkaszemű csuszpájzoknak…
  – Hát igaz, hogy még a szemük is nyálkás? – érdeklődött mohón Boludár király.
  – Az bizony, uram. Ezek a látszólag gyenge és törékeny lények, amelyek ha hetven lépcsőfokról lepottyannak, már csak egy vörös tócsa marad belőlük, velük született ravaszságuk folytán veszedelmesebbek az Asztrális Gyűrű minden örvényénél és zátonyánál együttvéve! Ezért hát könyörgünk, Felség, hogy az ország javára való tekintettel…
  – Jól van, fiaim, jól van – szakította félbe őket a király. – Most elmehettek, én pedig majd mindent megfontolok és meggondolok.
   Földig hajoltak a bölcs homológusok, és nyugtalan szívvel távoztak, mert sejtették, hogy Boludár nem tett le vészterhes szándékáról.
   Nem sokkal ezután éjnek idején egy csillaggálya érkezett, óriási csomaggal. A rakományt nyomban a király kertjébe szállították. Másnap megnyíltak az aranykapuk a birodalom minden alattvalója előtt; s a briliáns bokrok, jáspisból faragott lugasok és márványcsodák között szemük elé tűnt a vaskalitka, benne egy sápadt, nyamvadt csodalény, amely egy hordócskán csücsült, előtte egy tányérban valami furcsa folyadék, amely olajszagú volt ugyan, de olyan, mint az odaégett, tehát felhasználásra már nem volt alkalmas olaj. A csodalény azonban a legnagyobb nyugalommal merítgetett valami kis lapátfélét a tányérba, és buzgón arcnyílásába öntögette az olajos mismást.
   A nézők elnémultak a borzalomtól, amikor elolvasták a kalitkán levő feliratot, kiderült ugyanis, hogy egy Antroposz Homoszt, egy eleven sápatagot látnak maguk előtt. Ám a csőcselék hamarosan ingerelni kezdte, s ekkor a Homosz felállt, elővett valamit a hordócskából, és maró folyadékot kezdett locsolni a garázdákra. Ki menekülőre fogta, ki meg köveket ragadott, hogy agyonverje az ocsmány szörnyet, de az őr egykettőre elzavarta őket.
   Tudomást szerzett minderről Elektrina, a király leánya. Úgy látszik, örökölte atyja kíváncsiságát, mert bátran oda-odamerészkedett a ketrechez, amelyben a szörny hol vakarózással töltötte az idejét, hol meg annyi víz és büdös olaj benyakalásával, hogy attól a király ezer alattvalója tüstént meggebedt volna.
   A homosz hamar megtanulta az értelmes beszédet, s még Elektrinával is szóba mert elegyedni.
   Megkérdezte egyszer a királylány, mi az a fehér, ami a szájában csillog.
  – Úgy hívják, hogy fogak – felelte.
  – Adjál nekem legalább egy ilyen fogat a rácson át! rimánkodott a királylány.
  – És mit adsz érte cserébe? – kérdezte a homosz.
  – Odaadom az aranykulcsocskámat, de csak egy pillanatra.
  – Miféle kulcsocska az?
  – Az én kulcsom, amivel az értelmemet minden este föl kell húzni. Hiszen biztosan neked is van.
  – Az én kulcsom másfajta – felelt kitérően a homosz. – No és hol van?
  – Itt a mellemen, az aranyfödél alatt.
  – Hát add ide.
  – És adsz egy fogat?
  – Adok...
   A királylány kicsavart egy aranycsavart, felnyitotta a födelet, elővette az aranykulcsocskát, és beadta a rácson. A sápatag mohón megragadta, és vihogva a ketrec mélyébe szaladt. Sírt, könyörgött a királylány, hogy adja vissza a kulcsot, de hiába. Senkinek sem merte elárulni, mi történt, hát búsan visszabandukolt a palotába. Bizony botorul cselekedett, de hát szinte gyermek volt még.
   Másnap reggel a szolgák élettelenül találták kristályágyában. Odafutott a király, a királyné, az egész udvar, Elektrina meg csak feküdt, mintha aludna, de nem lehetett fölkelteni. Hívatta a király az udvari főszerelőket és műszerészdoktorokat, megvizsgálták a királylányt, s felfedezték, hogy a födél nyitva, a csavar meg a kulcsocska sehol! Lett is a palotában nagy felfordulás, futkosott az egész háznép, keresték a kulcsot, dé hiába. Másnap aztán jelentették a kétségbeesett királynak, hogy a sápatag beszélni akar vele az elveszett kulcsocska ügyében. A király személyesen sietett a kertbe, a csodalény pedig azt mondta neki, hogy tudja, hol vesztette el a királylány a kulcsot, de csak akkor árulja el, ha a király szavát adja, hogy őt nyomban szabadon engedi, és űrdereglyét is ad, amivel hazatérjen. A király nem állt rá egykönnyen, előbb tűvé tétette az egész parkot, de végül is engedett. Fölszerelték az űrdereglyét, és a sápatagot szigorú őrizet alatt előhozták a ketrecből. A király a hajónál várt, de az antroposz kijelentette, hogy csak akkor árulja el a kulcs hollétét, mikor már a fedélzeten lesz.
   Mikor aztán beszállt, kidugta a fejét a kisablakon, felmutatva a csillogó kulcsocskát, így kiáltott:
  – Itt van a kulcs! Magammal viszem, király, hogy a lányod soha többé föl ne ébredjen, mivel bosszút fogadtam, amiért megszégyenítettél, vasketrecbe dugtál, világ csúfjára mutogattál!
   Tűzoszlop csapott ki az űrdereglye tatjából, s a hajó a döbbent nézők szeme előtt a magasba emelkedett. Utánaküldte a király leggyorsabb űrvadászait és versenyrakétáit, de legénységük üres kézzel tért vissza, mert a ravasz sápatag összezavarta a nyomokat, és egérutat nyert.
   Látta már Boludár király, milyen rosszul tette, hogy nem hallgatott a bölcs homológusokra, de hát késő volt a bánat. A legjobb műszerészdoktorok próbáltak pótkulcsot csinálni, jött a királyi főkulcsár, jöttek az udvari vésnökök és fegyverkovácsok, főaranyozók és főszerelők, lakatnokok és sperhaknisták, próbálkoztak, de hiába. Látta a király, hogy nincs más lehetősége: vissza kell szerezni az aranykulcsocskát a sápatagtól, máskülönben örök sötétség borul a királylány ifjú életére.
   Kihirdette hát az egész országban, hogy ez meg ez történt, a Homosz Antroposz, vagyis a sápatag, elrabolta az aranykulcsot, és aki elfogja a rablót, vagy legalább visszaszerzi az éltető kincset, és felébreszti a királyleányt, azé lesz a lánya és fele királysága, holta után pedig az örökli a trónt.
   Tódultak is a vakmerő vállalkozók. Voltak köztük híres acélvitézek, de voltak ravaszdi szélhámosok is, robotolvajok, kibetörők; megérkezett nagy dérrel-dúrral Megawatt Szvetozár vitéz, a híres oszcillátor, akinek akkora a feszültsége, hogy messze földön senki sem birkózhat vele, jöttek kóbor lovagok távoli országokból, jött a két deli Automát, száz csatában edzett vitézek, jött a hírneves Protézis, a nagy konstrukcionista, aki két szikrafogót viselt, egy feketét meg egy ezüstöt, jött monokristályokból épült, hórihorgas Arbitron Kozmozofovics, meg Palibaba, az intelektrikus, aki negyven roböszvér hátán, nyolcvan ládílban hozta el a sok gondolkodástól rozsdás, de híresen leleményes, vén számítógépét. Jött három hős a szelektriták nemzetségéből: Diódusz, Triódusz és Heptódusz, ezeknek a fejében tökéletes vákuum lakott, s így elméjük fekete volt, mint a csillagtalan éjjel. Jött Perpétuán, tetőtől talpig damaszkuszi páncélban, háromszáz hengeres, zöldrozsdás akkumulátorral, meg Matríciusz Perforátusz, akinek egyetlen napja sem múlhatott el anélkül, hogy valakit agyon ne integrált volna, magával hozta hűséges Robodriját is, amely a visszacsaholá~ elve alapján működött. Egyszóval mindenki eljött, és amikor az udvar már telis-tele volt vitézekkel, a kapu elé gördült egy hordócska, s abból higanycsöppecskék formájában előgurult Öngerjesztő Erg, aki tetszés szerint változtatta külső alakját.
   Nagy lakomát csaptak a hősök koszorújának, úgy kivilágították a palota termeit, hogy a márványtetőn rózsásan átderengett a fény, mint a felhőkön alkonyatkor. Aztán elindultak a vitézek, ki-ki más irányban, hogy felkutassák a sápatagot, halálos párbajra hívják, visszaszerezzék az aranykulcsocskát, és imigyen elnyerjék a királylány kezét meg a királyságot.
   Elsőnek Megawatt Szvetozár indult el. A Zselatin bolygóra repült, ahol a kocsonyoncok törzse él, mert azt remélte, ott majd hírt hall a sápatagról. Leszállt a bolygón, de rögtön el is merült benne, kapálózva tipródott a kocsonyában, távirányított kardjával próbált utat törni, de túlságosan felhevült, és megrepedt a hűtése. Idegen földön lelte sírját a páratlan bajnok, deli katódjait örökre elnyelte a kocsonyoncok remegő földje.
   A két büszke Automát a radiomantok országába repült, akik a világító gázokból építik palotáikat, szörnyen radioaktívak, és annyira fukarok, hogy minden este megszámolják bolygójuk minden atomját. Álnok módon fogadák a zsugori radiomantok a két Automátot. Elvezették őket egy szakadékhoz, amely tele volt ametiszttal, ónixkővel, krizoprázzal meg acháttal, s amint a két lovag szedegetni kezdett a kincsekből, megkővezték őket: drágakőlavinát zúdítottak rájuk a magasból, szivárványos zuhatagot, ezerszínű csillagesőt, sziporkázó fénye az egész környéket beragyogta. A radiomantok ugyanis titkos szövetségben voltak a sápatagokkal, de erről nem tudott senki.
   Harmadiknak Protézis indult el, a konstrukcionista. Soká hajózott a csillagközi sötétségben, mígnem elért az algonok országába. Meteorok kőtájfunjai járnak azon a vidéken, meteoreső falába ütközött Protézis hajója, törött kormánnyal sodródott tovább a mélységek fölött, a távoli napok felé, s vakon bolyongtak a fények a boldogtalan dalia szemének halott tükrében.
   A negyediknek, Arbitron Kozmozofovicsnak eleinte több szerencséje volt. Átvágott az Androméda-szoroson, a Vadász négy csigaörvényén, s a fényhajózásnak kedvező, békés űrbe jutott; fürge sugárként maga támaszkodott a tatnak, és lángvarkoccsal jelölve nyomát, elérte Majeszticia partjait. A rideg bolygó meteoritsziklái között megpillantott egy hajóroncsot: a bárkáét, amelyen Protézis indult útnak. Bazalthalom alá temette a szerenesétlen konstrukcionistá testét, amely éppoly hatalmas, hideg és csillogó volt, mint életében, de levette róla a két szikrafogót, az ezüstöt meg a feketét, hogy pajzsul szolgáljanak, és továbbindult. Vad hegyvidék volt Majeszticia, kőlavinák mennydörögtek a hegyoldalakon, ezüst villámdudva burjánzott a komor felhőkben, a szakadékok fölött. Eljutott a lovag a horhosok vidékére, ott támadták meg a majesztiták egy zöld malachitszurdokban. Villámokkal lövöldöztek rá fentről; de ő szikrafogó pajzsával visszaverte a tűznyilakat; erre megragadtak egy vulkánt, kráterét lefelé fordították, beirányozták, és abból okádták rá a tüzet. Földre zuhant a lovag, a forró láva a koponyájába hatolt, és kifolyt belőle minden ezüst.
   Az ötödik, Palibaba, az intelektrikus, egyáltalán el sem indult. Letanyázott Boludár országának határán, a roböszvéreket kicsapta a csillaglegelőkre, ő meg a gépét építgette, szépítgette, programozta, ide-oda futkosott a nyolcvan láda között, s amikor úgy megszívták magukat árammal, hogy már csak úgy duzzadtak az okosságtól, pontosan kigondolt kérdéseket kezdett föltenni nekik: merre lakik a sápatag? miféle út vezet hozzá? hogyan lehetne legyőzni? hogyan lehet rávenni, hogy visszaadja a kulcsocskát? De a gép homályos és kitérő válaszokat adott. Megdühödött Palibaba, bőszen nyaggatta masináját, ütötte-verte, szidalmazta, miközben izzó réz szaga kezdett terjengeni: – Mondod meg rögtön az igazat, átkozott vén számológép! – Ezüst ónkönnyeket sírva kiolvadtak a biztosítékok, csörömpölve megrepedtek a túlhevült csövek, és Palibaba ottmaradt a kiégett ócskavassal, dühösen lóbálva a botját. Szégyenszemre haza kellett kullognia. Új gépet fabrikált, de az csak négyszáz év múlva készült el.
   A szelektriták kalandos útja volt a hatodik vállalkozás. Diódusz, Triódusz és Haptódusz bőséges készleteket vitt tríciumból, lítiumból és deutériumból, mert azt tervezték, hogy majd nehézhidrogén-robbantásokkal nyitnak maguknak utat a sápatagok földje felé. Csak éppen azt nem tudták, hogy merre induljanak. Meg akarták kérdezni a tűzlábúaktól, de azok városuk aranyfalai közé zárkóztak előlük, és lángokkal rugdalóztak; a harcias szelektriták megostromolták a várost, nem sajnálták a deutériumot meg a tríciumot, úgyhogy a felhasadozó atomok pokoltüze csillagokkal szórta be az eget. De a város aranyfalai a tűzben megmutatták igazi természetüket: sárga kénfüstté váltak, hiszen piritből emelték őket. Elesett a hős Diódusz, a tűzlábúak rátapostak, agya szétfröccsent, mint tarka kristálycsokor, s páncéljára pergett. Fivérei eltemették fekete ólomsírba, és tovább vonultak, míg el nem érték az ozmalán birodalmat, ahol Asztrocid király, a nagy csillagölő uralkodott. Kincstára tele volt a fehér törpékből kihámozott, szörnyen nehéz tűzmagokkal, melyeket erős palotamágnesek tartottak, nehogy átszakítsák a padlót, és a bolygó mélyébe zuhanjanak. Aki erre a földre lépett, kezét-lábát sem bírta mozdítani, mert az iszonyú gravitáció jobban megbéklyózta minden csavarnál és láncnál. Nehéz dolga volt itt Triódusznak és Heptódusznak, mert Asztrocid, mihelyt várából megpillantotta őket, előrántott néhány tűzokádó fehér törpét, s a lovagokhoz vagdosta. Mégis legyőzték, s a király elárulta, nekik, merre vezet az út a sápataghoz, jobban mondva, csupán elámította őket, mert maga sem tudta, csak meg akart tőlük szabadulni. A vitézek most a ködök fekete magjába utaztak, de vesztükre, mert Triódusz egyszerre csak eltűnt, talán, lelőtte valaki antianyag-parittyával, például egy kóbor kibervadász, vagy talán egy ottfelejtett antipetárdába lépett a farkatlan üstökösön. Elég az hozzá, hogy Triódusz megsemmisült, éppen csak annyit tudott még kiáltani: „Bit-bit-hurrá!!”, ami törzsének kedvenc csatakiáltása volt. Heptódusz makacsul továbbhaladt, de őt is keserű vég várta. Hajója két gravitációs örvény közé került, amelyeknek Bahridisz és Szcintilla a nevük; a Bahridisz gyorsítja az időt, a Szcintilla lassítja, és van köztük egy holt sáv, amelyben az idő se előre, se hátra nem moccan. Ide sodródott a szegény Heptódusz, elevenen megdermedt, és azóta is ott van, számtalan fregatt és bárka között, temérdek csillagutas, űrkalóz és ködcsavargó társaságában, egy pillanatot sem öregszik, csak van és van a csendben és iszonyatos unalomban, amelynek a neve Örökkévalóság.
   Miután a három szelektrita útja ilyen gyászosan végződött, Perpétuán, aki a hetedik lett volna, sokáig nem indult el. Hosszan készülődött a hadjáratra, egyre hárítósabb villámhárítókat, egyre szikrázóbb szikravetőket próbált ki, és elhatározta, hogy a biztonság kedvéért erős csapatot toboroz. Gyülekeztek is a marcona zsoldosok meg a vitézi életre vágyó ifjú vaslegények. Űrbandériumot alakított Perpétuán, mégpedig páncélos nehézrobotságot, lehengerész-gyalogságot, meg a szétroppancsok könnyű osztagait. De mikor végiggondolta, hogy most már el kell indulnia, életét ismeretlen országokban kell végeznie, s majd valami távoli pocsolyában fog rozsdásodni, huzalaiba szállt a bátorság, szörnyen megsajnálta magát, és csapatával együtt szépen hazavonult, topáz könnyeket sírva restelkedésében és bánatában, mivel gazdag úr volt, kincsekkel teli lelkű.
   Az utolsó előtti bajnok, Matríciusz Perforátusz, okosan látott a dologhoz. Hallott a pigmeliusok országáról, ezek amolyan robottörpécskék, akik onnét erednek, hogy tervezőjük kezében megcsúszott a grafosz a rajztáblán, ezért a sokszorosítóból csupa púpos korcs került ki, de átalakítani őket már nem volt érdemes, hát úgy maradtak. Ezek a törpék, mint más törpék a kincset, tudást gyűjtögetnek.
   Bölcsességük abban áll, hogy műgyűjtői a tudásnak, nem hasznosítói; hozzájuk indult Perforátusz, de nem harci vértben, hanem pompás ajándékoktól roskádozó gályán. Vitt nekik pozitronhímes, neutronsujtásos díszruhákat, öklömnyi aranyatomokat, habzó ionoszférával teli amforákat. De a pigmeliusokat még az űrpincékben érlelt, nemes vákuum sem érdekelte; s azzal is hiába fenyegette őket, hogy rájuk uszítja a vicsorgó Robodrit. Végül aztán megszánták, és adtak neki egy kalauzt, de az milliárd karú polipolip volt, és egyszerre mutatott a világ minden irányába.
   Mit tehetett Perforátusz, elkergette a polipolipot, és a sápatag nyomába eresztette Robodrit, de kiderült, hogy téves a nyom, mert egy kalcitüstökös járt arra, és az együgyű Robodri összetévesztette a kalcitot a kalciummal, amely a sápatagok csontjainak fő alkotóeleme. Így aztán eltévedtek, és egyre sötétebb napok között bolyongtak, mert a kozmosz nagyon öreg vidékei felé vitt az útjuk.
   Sokáig repült Perforátusz a vörös óriások között, míg egyszer csak észrevette, hogy hajója a néma csillagrajjal együtt ezüstfényű, nagy tükörben tükröződik; elcsodálkozott, és biztos, ami biztos, elővette a szupernova oltogatót, amelyet a pigmeliusoktól vásárolt, hogy túlságosan meg ne pörkölödjön a Tejúton. Nem tudta ugyanis, mi került a szeme elé, márpedig az nem volt egyéb, mint egy tércsomó, de olyan iszonyú erejű, hogy még a környékbeli monoaszteriták sem merik megközelíteni, csak annyit mesélnek róla, hogy aki odasodródott, többé nem tér vissza. Máig sem tudni, mi tőrtént Matríciuszszal ebben a hírhedt csillagmalomban; a hű Robodri egyedül iszkolt haza, halkan vonítva a holdakra, és zafírszeméből olyan rémület sütött, hogy aki ránézett, megremegett. De sem a hajót, sem a szupernova oltogatót, sem Matríciuszt nem látta többé senki.
   Az utolsó vállalkozó, Öngerjesztő Erg, egyedül indult útnak. Egy évig és hat napig volt távol. Mikor visszatért, soha nem látott országokról mesélt, például a gejzek földjéről, akik forró méreggejzíreket építenek; aztán a puhaszeműek bolygójáról – ezek fekete sziklákká olvadtak előtte össze, mert mindig így tesznek, ha baj van, ő kettéhasított egyet, elébe tárult a mészkőszikla, vagyis a csontjuk, ekkor még jobban összeolvadtak, s a végén egy akkora arc nézett rá, mint a fél égbolt; megrohanta, hogy az utat tudakolja tőle, rácsapott tűzkardjával, mire annak megrepedt a bőre, és előbukkantak a fehér, kigyózó idegerdők; mesélt Aberíciáról, az átlátszó jégbolygóról, amely, mint egy gyémántlencse, az egész kozmosz képét magában foglalja; onnét rajzolta le magának a sápatagok földjéhez vezető utat. Mesélt Alumniáról, az örök hallgatás országáról, ahol csak a csillagfényt látni a lebegő jéghegyek ormán; mesélt a kenhető lekvoidokról, akik lávából gyúrnak izzó csecsebecséket, meg a gázfaragókról, akik metángőzben, ózonban, klórban és vulkánok füstjében fel tudják szítaní az értelem fényét, s egyre azon fáradoznak, hogyan csinálhatnának a gázból lángelméket. Hogy eljusson a sápatagok országába, mesélte, ki kellett fordítani sarkából a Medúzafőnek nevezett napot, de amint éppen kiemelte krómozott zsanérjából, belepottyant a csillag mélyébe; a lila és kékesfehér tüzek közé; a hőségtől egészen összetekeredett a páncélja. Elmondta, hogyan törte a fejét harminc álló napig a varázsszón, amely kinyitja az Asztroszézám kaput, mert csak azon át lehet bejutní a puhányok hideg poklába; hogyan jutott el közéjük, hogyan akarták azok megfogni ragacsos lépjeikkel; aztán kiverni a fejéből a higanyt, vagy mindenestül zárlatossá tenni; hogyan ámítgatták, torz csillagokat mutatva neki, de csak volt az, mert az igazit ravaszságból eldugták; hogyan akarták kínzásokkal kivenni belőle, milyen az algoritmusa; és mikor ő mindent kibírt, hogyan csalták kelepcébe; magnetitsziklát csaptak rá fedélnek, ő azonban nyomban sok kis öngerjesztő erggé szaporodott, ledobta a vasfödelet, kimászott, és szigorú ítélőszéket tartott a sápatagok fölött egy hónapon és öt napon át; hogyan rohanták meg a szörnyek végső erejükkel tankoszoknak nevezett lánctalpasaikon, ám ez sem segített rajtuk, mert ő változatlan harci hévvel addig ütötte-vágta és aprította őket, míg a lába elé nem hurcolták az álnok, kulcsrabló sápatagot; ő pedig lenyisszantotta a sápatag undok fejét, a tetemet jól kirázta, talált benne egy nekeresd nevű kővet, a kövön egy feliratot, s a felirat elmondta a sápatagok zavaros nyelvén, hogy hol van az aranykulcsocska. Öngerjesztő Erg hatvanhét fehér, kék és rubintvörös napot vagdalt miszlikre, míg megtalálta az igazit, és benne a kulcsot.
   Hazatérőben megélt kalandjairól, újabb csatáiról említést sem akart tenni, mivel igen vágyakozott már a királylány után, no meg a koronázással egybekötött esküvőt is nagyon várta. Boldogan vezette a királyi pár Erget a királylányhoz, aki dermedten, mély álomba merülve feküdt; Erg fölébe hajolt, mesterkedett valamit a nyitott fedél körül; beletett valamit, megforgatta, és láss csodát: a királylány, anyja, apja és az udvar elragadtatására, kinyitotta a szemét, és rámosolygott megmentőjére. Erg lecsukta a födelet, leragasztotta egy kis ragtapasszal, hogy ki ne nyíljon, és megjegyezte, hogy a csavart, noha azt is megtalálta, később elvesztette, miközben Poleander Partobonnal, a jatapurgok császárával csatázott. Erre azonban senki sem figyelt oda, pedig nagy kár, mert a király rájöhetett volna, hogy Erg egyáltalán el sem indult hazulról, csupán kicsi robot kora óta értett mindenfajta zár kinyitásához, s ezért tudtá felhúzni Elektrina királylányt. Az elbeszélt kalandok közül egyet sem élt át, otthon csücsülve várta ki az egy évet és hat napot, nehogy gyanút fogjanak, ha túl hamar tér vissza a becses szerzeménnyel, no meg arról is meg akart győződni, hogy vetélytársai közül egy sem tér vissza. Akkor sétált csak be a királyi palotába, felélesztette a királylányt, feleségül vette, majd sokáig boldogan uralkodótt Boludár trónján, és füllentésére sohasem derült fény.
   Ebből is látszik, hogy színigaz, amit elbeszéltünk, nem pedig mese, hiszen a mesékben mindig diadalmaskodik az erény.