Az uszoncok voltak az elsők a csillagtörzsek közül, amelyek meghódították az értelem számára az óceánok mélyét, holott a kishitű robotok úgy vélték, hogy fémlények a vízben soha nem élhetnek. Az uszonc birodalom egyik gyöngye Tengergócia, amely úgy ragyog az északi égen, mint nagy zafír egy topáz nyakék közepén. Ezen a csupa víz bolygón uralkodott sok évvel ezelőtt Halfonz király. Egy napon tróntermébe hívatta négy főminiszterét, s amikor alázatosan, hasmánt elébe úsztak, így szólt hozzájuk, mialatt főkopoltyúőre, aki tiszta smaragdból volt, széles uszonylegyezővel áramoltatta körülötte a friss vizet:
  – Rozsdamentes méltóságok! Tizenöt évszázada uralkodom már Tengergócia víz alatti városain és kék algamezőin; sok szárazföldet elárasztva kiterjesztettem hullámzó birodalmunk határait, s nem ejtettem foltot a vízálló lobogókon, melyeket atyámtól, a nagy Halberttől vettem át örökül. A bősz mikrociták elleni csatákban számos dicső győzelmet arattam, no de nem illendő hogy ezt magam ecseteljem. Egy szó mint száz: eljárt fölöttem az idő, nehezen vlselem már az uralkodás terhét ezért úgy határoztam, hogy fiat csináltatok, aki méltó igazságos utódom lesz majd az Inoxidák trónján. Hozzád fordulok tehát, Locsárd, udvari hidrokiberem, hozzád, Vizidor, jeles főprogramozóm, és hozzátok, Hináron és Cápoly, uszonysegédeim, hogy gondoljatok ki nekem fiat. Legyen bölcs, de ne könyvmoly, mert a szerfölötti tudás a tetterő csorbítója. Legyen jóságos, de az sem a helyes mértéken felül. Azt kívánom továbbá hogy legyen bátor, de ne vakmerő, gyengéd, de nem érzelgős, végül legyen hasonló hozzám, oldalait borítsa ugyanilyen tantálpikkely, agyának kristályai pedig legyenek átlátszóak, mint a víz, amely körülvesz, fenntart és éltet bennünket. Most hát lássatok munkához, a Nagy Matrica nevében!
   Locsárd, Cápoly, Hináron és Vizidor mélyen meghajolt, aztán némán elúsztak, és mindegyikük lázasan forgatni kezdte elméjében a király szavait, noha nem egészen úgy, mint a hatalmas Halfonz kívánta: Cápoly ugyanis maga tört a trónra, Hináron titkon a mikrocitákhoz, az uszoncok ős ellenségeihez húzott, Vizidor és Locsárd pedig halálos ellenségek voltak; s mindenekelőtt a másiknak a vesztét óhajtották, no meg a többi méltóság bukását is.
   A király azt kívánja, hogy tervezzünk neki fiat – gondolta magában Locsárd –, mi sem egyszerűbb tehát, mint hogy a királyfi mikromatricájába gyűlöletet tápláljak be a felfuavalkodott hólyag, a hitvány cenk Vizidor iránt. Akkor a királyfi, mihelyt hatalomra kerül, nyomban levegőre vetteti, vagyis megfojtatja. Ez igazán pompás lenne! Csakhogy – tanakodott tovább a kiváló hidrokiber – Vizidor biztosan hasonló terveket forral, és sajnos, mint programozónak, bőven van lehetősége, hogy a leendő királyfiban gyűlöletet oltson irántam. Baj, baj! Jól nyitva kell tartanom a szemem, mikor majd berakjuk a matricát a gyerekkemencébe!”
   „Az lenne a legegyszerűbb – morfondírozott ugyanekkor a jeles Hináron –, ha a királyfiba betáplálnám a mikrociták iránti hajlandóságot. De azt rögtön észreveszik, és akkor a király kikapcsoltat engem. Elég lenne talán az apró formák iránti szeretetet betáplálni a királyfiba. Ez sokkal biztonságosabb. Ha kérdőre vonnak, legfeljebb azt mondom, hogy víz alatti apróságokra gondoltam, csak elfelejtettem bevenni a királyfi programjába, hogy ami nem víz alatti, azt tilos szeretni. Emiatt a király legrosszabb esetben visszaveszi tőlem a Nagy Csobbanás érdemrendet, de nem véteti fejemet, márpedig a fejemhez ugyancsak ragaszkodom, hiszen azt még maga Nanoxer, a mikrociták királya sem adhatná vissza!”
  – Miért hallgattok oly mélyen, nemes uraim? – szólalt meg ekkor Cápoly. – Azt hiszem, haladéktalanul munkához kellene látnunk, hiszen semmi sem szentebb a királyi parancsnál!
  – Éppen azért elmélkedem rajta – felelte gyorsan Hináron, Locsárd és Vizidor pedig egyszerre tették hozzá: – Készen állunk!
   Elsiettek hát; hogy az ősi szokáshoz híven bezárkózzanak a smaragdpikkely falú szobába, amelyet kívülről lepecsételnek hét tengerigyanta-pecséttel, és maga Ócejános, az árvizek ura nyomja rá a pecsétekre címerét, a Csendes Vizet. Attól kezdve senki sem szólhat bele munkájukba, mígnem annak jeléül, hogy befejezték, a selejtes terveket kihajigálják a zsilipen. Akkor aztán letörik a pecséteket, és kezdődik a fiúkészítés hetedhét országra szóló ünnepsége.
   Munkához láttak hát a tanácsosok, de sehogy sem haladtak. Nem azon fáradoztak ugyanis, hogyan táplálják be a királyfiba a Halfonz király kívánta erényeket, hanem csakis azon, hogyan csaphatnák be mind a királyt, mind három fiútervező társukat.
   A király már türelmetlenkedett, mert nyolc nap és nyolc éjjel telt el, mióta fiúkészítői bezárkóztak, és még nem adták jelét, hogy a mű a sikeres befejezéshez közeledik. Mindegyik tanácsos arra várt ugyanis, hogy a többi ellankadjon, és akkor ő gyorsan beírhassa a matrica kristályhálójába azt, ami a királyfit az ő érdeke szerint formálja. Cápolyt hatalomvágy fűtötte; a pénzsóvárság Hináront, akinek a mikrociták gazdag jutalmat ígértek, Vizidort és Locsárdot pedig a kölcsönös gyűlölség.
   Mikor aztán fogytán volt a türelmük, ha erejük nem is, így szólt a ravasz Hináron:
  – Nem értem, nemes uraim, miért húzódik így el a munkánk. Hiszen a király pontos irányelveket szabott elénk; ha azokat követnénk, a királyfi már készen is lenne. Kezdem gyanítani; hogy lassúságotokat olyasmi okozza, ami egészen másfajta kapcsolatban áll a királyi gyermekáldással, mintsem azt az uralkodó szíve óhajtaná. És ha ez tovább is így megy, mélységes fájdalmamra kénytelen leszek votum separatummal élni, vagyis…
  – Feljelenteni bennünket! Erről beszél méltóságod sziszegte Locsárd, bőszen rezgetve csillogó kopoltyúit, hogy rendjelei csak úgy libegtek a vízben. – Hát csak rajta, rajta! Magam is szívesen megírnám a királynak, hogy méltóságodat újabban furcsa uszonyremegés bántja: máris tönkretett tizennyolc gyöngymatricát, mivel ama formula után, hogy szeretni kell, ami nem nagy, szikrányi helyet sem hagyott a tilalomnak, hogy nem szabad szeretni azt, amí nem víz alatti! Biztosítottál ugyan bennünket, Hináron uram, hogy ez puszta szórakozottság volt, de tizennyolcszor esett meg, és ez éppen elég ahhoz, hogy az árulók tömlöcébe vagy az őrültekházába csukjanak, és legfeljebb e kettő között legyen szabad választásod!
   Hináron, miután így keresztülláttak rajta, védekezni akart; de Cápoly megelőzte:
  – Még azt hihetné valaki, nemes Locsárd, hogy a te lelked átlátszó, mint egy kristálymedúza. Holott jómagad a matrica azon fejezetébe, hogy mitől kell irtóznia a királyfinak, érthetetlen módon tizenegy ízben írtad be a hármas farkuszonyt, egyszer a kékpikkelyes hátat; kétszer a dülledt szemeket, továbbá a kettős haspáncélt és a három piros pontot, mintha nem tudnád nagyon jól, hogy mindezek a jegyek a köztünk levő Vizidor szülőtársra jellemzőek, tehát ily módon gyűlöletet ültetnél a királyfiba e jeles férfiú iránt…
  – És miért csempészte be Vizidor a matrica záradékába minden olyan lény megvetését, amelynek a neve „árd"-dal végződik? – locsogta dühösen Locsárd. – És ha már itt tartunk, miért soroltad te, Cápoly uram, a királyfi előtt gyűlöletes tárgyak közé az ötszögletű karosszéket, uszony formájú, gyémántos támlával? Te ne tudnád, hogy szakasztott ilyen a birodalmunk trónja?
   Kínos csend állt be, csak a víz csobogott halkan. Sokáig torzsalkodtak még a tanácsosok, ellentétes érdekeiket egymásnak szegezve; végül Hináron és Cápoly megegyezett abban, hogy a fiúmatrica tartalmazzon rokonszenvet minden iránt, ami apró, és azt a hajlamot, hogy a királyfi sohasem áll az apró lények útjába. Hináron persze a mikrocitákra gondolt, Cápoly viszont önmagára, mivel ő volt a legkisebb termetű az urak között. Ezt a formulát egyszerre csak Vizidor is elfogadta, mert Locsárd volt köztük a legnagyobb növésű. A hidrokiber eleinte hevesen tiltakozott, de hirtelen megbékélt, mert eszébe jutott, hogy hiszen bármikor összezsugoríthatja magát, vagy megvesztegetheti az udvari cipészt; hogy talpalja meg Vizidor cipőjét tantállemezekkel, miáltal a gyűlöletes vetélytárs magas térmetűvé válik, és magára vonja a királyfi ellenszenvét.
   Ezután már gyorsan összecsapták a fiúmatricát, és miután a selejtet kihajították a zsilipen, sorra került a fiúkészítés hosszú ünnepsége.
   Mihelyt a királyfi tervét tartalmazó matrica a gépbe került, és a díszőrség elvonult a gyerekkemence előtt, amelyből nemsokára kilép az uszoncok jövendő uralkodója, Locsárd hozzáfogott ármányos terve végrehajtásához. A megvesztegetett udvari cipész egyre újabb tantállemezeket csavarozott Vizidor talpához. A királyfi már a főkohászok kezében volt, mikor Vizidor, megnézve magát a nagy palotatükörben, rémülten látta, hogy máris magasabb ellenségénél, márpedig a királyfi a program szerint csak a parányi személyeket és tárgyakat fogja kedvelni!
   Gyorsan hazaúszott Vizidor, végigkopogtatta magát ezüstkalapáccsal, fölfedezte a talpához csavarozott lemezeket, és rögtön rájött, kinek a keze van a dologban. „Ó, a gazember!! – gondolt azonnal Locsárdra. – De most mit csináljak?!” Rövid gondolkodás után elhatározta, hogy lekicsinyíti magát. Behívta hű szolgáját, és utasította, hogy hozzon a palotába egy jó lakatosmestert. De a szolga nem egészen értette meg a parancsot, kiúszott az utcára, és behozott egy Halajos nevű szegény drótospontyot, aki naphosszat a városban úszkált; és így kiáltozott: – Drótozni, fótozni! Fejeket drótozok, hasakat fótozok, uszonyokat csiszolok! – Ennek a drótosnak rossz felesége volt, aki esténként bunkóval a kezében várta haza, elszedve minden keresetét, és ráadásul még alaposan el is verte.
   Halajos remegve állt meg a főprogramozó előtt, az pedig így szólt hozzá:
  – Ide figyelj, meg tudnál engem kicsinyíteni? Tudod, az az érzésem, hogy túl nagy vagyok… Egyébként mindegy, hogy miért! Kicsinyítsél meg, de úgy, hogy ugyanilyen szép maradjak! Ha jól megcsinálod, busás jutalmat kapsz, de rögtön el kell felejtened, hogy mi történt. El ne járjon a szád, különben becsavaroztatom!
   Halajos csodálkozott, de nem mutatta; sok kacifántos bolondság kitelik a gazdagoktól. Jól megnézte Vizidort, bekukkantott a belsejébe, végigkopogtatta, és így szólt:
  – Kicsavarhatnám nagyságod farkának középső részét…
  – Nem, azt nem! – tiltakozott hevesen Vizidor. A farkamért kár! Olyan gyönyörű!
  – Akkor talán lecsavarjam a lábait? – kérdezte Halajos. – Úgyis teljesen fölöslegesek.
   Igaza volt, hiszen az uszoncok nem használják a lábaikat. Csökevények azok a hajdankorból, amikor őseik még a szárazföldön tengődtek. Vizidor azonban dühbe gurult:
  – Te vasbolond! Nem tudod, hogy csak nekünk, magas rangúaknak lehet lábunk?! Meg akarsz fosztani nemesi származásom jelétől?! - Alázatosan megkövetem nagyságodat… De hát akkor mit csavarhatok le?
   Látta Vizidor, hogy ha makacskodik, semmit sem ér el. Felhorkant hát:
  – Csináld, ahogy jónak látod… Halajos megmérte, körbekopogtatta, s így szólt:
  – Nagyságod engedelmével lecsavarnám a fejét…
  – Megőrültél?! Hogy maradhatnék fej nélkül? Mivel fogok gondolkodni?
  – Mi sem egyszerűbb, uram! Nagyságod tisztelt agyát a hasába szerelem, ott bőven van hely…
   Vizidor beleegyezett. A drótosponty ügyesen lecsavarta a fejét, kristályagyának félgömbjét a hasába tette, mindent szépen beszögecselt, megforrasztott, kapott öt dukátot, és a szolgák kivezették a palotából. Kimenet azonban megpillantotta Kecsegellát, Vizidor lányát. Soha nem látott még nála gyönyörűbbet: karcsú alakján ezüst- és aranypikkelyek ragyogtak, uszonya libbenésekor kristálycsengők csilingeltek. Halajos szomorúan tért haza, felesége már várta a vasbunkóval, nagy csetepatét csapott, s a szomszédok fejcsóválva mondták:
  – Hallod? Az a szipirtyó Halajosné már megint veri az urát!
   Vizidor elégedetten úszott vissza a palotába. A király kicsit csodálkozott, mikor miniszterét fej nélkül látta viszont, de a programozó rögtön megmagyarázta, hogy ez a legújabb divat. Locsárd nagyon megijedt, hiszen fortélya kudarcot vallott. Hazaúszott hát, és ugyanúgy járt el, mint ellensége. Attól kezdve miniatürizálási verseny indult köztük. Sorra lecsavartatták uszonyaikat, kopoltyúikat; fémtestük szakaszait, úgyhogy egy hét múlva mindkettő cilinderben is beúszhatott az asztal alá. De a másik két tanácsos szintén jól tudta, hogy a leendő király csak a parányokat fogja kedvelni, és kénytelen-kelletlen ők is kisebbedni kezdtek. Végül aztán már nem volt mit lecsavarni róluk; ekkor Vizidor elküldte szolgáját a drótospontyért.
   Álmélkodott Halajos, mikor a nagyúr elé vezették, mert a miniszterből már alig maradt valami – és lám, megint azt követeli, hogy csökkentse tovább.
  – Úgy látom, nagyságos uram, itt már csak egy lehetőség van – mondta. – Nagyságod engedelmével kiszerelném az agyát…
  – Elment az eszed?! – háborgott Vizidor, de a drótos megmagyarázta:
  – Szépen elrejtjük az agyát a palotában valami biztos helyre, például ebbe a szekrénybe, nagyságodnak pedig egy kis adó-vevője lesz, és elektromágneses kapcsolatban marad az agyával.
  – Értem! – örvendezett Vizidor, mert nagyon tetszett neki az ötlet. – Rajta, láss hozzá!
   Halajos kiszedte a miniszter agyát, betette a szekrény egyik fiókjába, kulcsra zárta a fiókot, a kulcsot átadta Vizidornak, majd hasába illesztett egy apró készüléket és mikrofont. Vizidor most már olyan pici lett, hogy alig látszott. Három vetélytársa egészen megrémült ettől a sikeres csökkenéstől, a király pedig csodálkozott, de nem szólt semmit. Cápoly, Locsárd és Hináron kétségbeesetten igyekezett utolérni Vizidort, szemlátomást zsugorodtak napról napra, és hamarosan ugyanúgy tettek, mint ő: agyukat elrejtették, ki hova tudta, íróasztalba, ágy alá, maguk pedig csak csillogó, uszonyos dobozkák maradtak, egy-két rendjellel, de azok már alig voltak kisebbek, mint ők maguk.
   Vizidor megint elküldte szolgáját a drótosért, és mikor az megjelent, rákiáltott:
  – Tenned kell valamit! Feltétlenül tovább kell zsugorodnom, különben baj lesz!
  – Nagyságos uram – felelte a drótosponty, mélyen meghajolva a tanácsos előtt, aki már alig látszott a fotelban –, roppant nehéz feladat ez, nem is tudom, lehetséges-e még egyáltalán…
  – Muszáj! Csináld, amit mondok! Ha úgy össze tudsz zsugorítani, hogy senki ne lehessen nálam kisebb, minden kívánságodat teljesítem!
  – Ha nagyságod nemesi szavát adja, hogy így lesz, igyekszem megtenni, ami tőlem telik – felelte Halajos, és hirtelen fényesség gyúlt a szívében; mintha tiszta aranyat öntöttek volna belé, hiszen napok óta nem gondolt már semmi másra, csakis az aranypíkkelyes Kecsegellára és a csilingelő kristálycsengőcskékre.
   Vizidor a szavát adta. Ekkor Halajos fogta az utolsó három rendjelet, amely a tanácsos apró mellét még díszítette, dobozkát készített belőlük; közepébe betette a készüléket, amely akkora volt, mint egy. dukát, mindezt aranydróttal körülkötözgette, hátul aranylemezt forrasztott rá, halfarok formára csinosította; és így szólt:
  – Készen vagyunk, nagyságos uram! Ezekről a magas kitüntetésekről mindenki könnyen felismeri majd kegyes személyedet; az aranylemezzel úszhat majd nagyságod, a készülék révén pedig kapcsolatot tarthat a szekrénybe rejtett agyával.
   Vizidor ragyogott örömében.
  – Nos, mit kívánsz? Mindent megkapsz!
  – Feleségül kívánom venni nagyságod lányát, az aranypikkelyes Kecsegellát!
   Rettentő haragra gyulladt a miniszter. Dúlva-fúlva úszkált a drótos arca körül, nekirontott rendjeleivel, szidta, mint a bokrot, szemtelen latornak, himpellérnek és gazfickónak nevezte, majd megparancsolta, hogy dobják ki a paiotából. Aztán hatfogatú tengeralattjárójában a király elé hajtatott.
   Mikor a három miniszter meglátta Vizidort új alakjában – persze csak fényes rendjeleiről ismerték fel, amelyekből most állott, ha nem számítjuk a farkát –, szörnyű dühbe gurültak. Mint elektronikus ügyekben járatos férfiak, rögtön megértették, hogy a miniatürizálásban ennél tovább aligha lehet jutni, márpedig holnap lesz a királyfi ünnepélyes születése, és sürget az idő. Locsárd és Hináron tehát megbeszélték, hogy mikor Vizidor hazatér a palotájába, megtámadják, elrabolják és foglyul ejtik, ami nem lesz nehéz, hiszen egy ilyen apró személyiség eltűnését észre sem veszi senki. Ahogy elhatározták, úgy is tettek. Locsárd előkészített egy régi bádogdobozt, azzal lesbe állt egy korallzátony mögött; mikor Vizidor hajója közeledett, álarcos szolgái hirtelen előugrottak; és mielőtt még Vizidőr lakájai uszonyt emelhettek volna uruk védelmére, a parányi minisztert máris a bádogdobozba csukták és elrabolták. Locsárd lecsavarozta a doboz födelét, nehogy a programozó kiszökhessen, és gúnyosan kacagva hazavitte. Később azonban belátta, hogy mégsem lesz jó otthon tartani a foglyot: ekkor kiabálást hallott az utcáról: – Drótozni, fótozni! Fejeket drótozok! Hasakat, farkakat fótozok, csiszolok! – Megörült, felhívatta a drótospontyot, aki éppen Halajos volt, megparancsolta neki, hogy forrassza be hermetikusan a dobozt, majd adott neki egy tallért, és így szólt:
  – Ide hallgass, drótos! Ebben a dobozban egy fém skorpió van, amelyet palotám pincéjében fogtam. Vedd magadhoz, és dobd ki a város határában a nagy szemétdombra, érted? Biztonság kedvéért tegyél rá egy jó nagy követ, nehogy a skorpió idővel kiszökhessen. És a Nagy Matricára mondom, ki ne nyisd a dobozt, mert azon nyomban meghalsz!
  – Úgy lesz, ahogy parancsolod, uram – felelte Halajos, fogta a dobozt meg a fizetséget, és elment. De nagyon fúrta az oldalát ez a história. Megrázta a dobozt: valami csörgött benne.
   „Nem lehet ez skorpió – gondolta –, ilyen kicsi skorpió nincsen… No, majd később megnézem, mi az.” Hazatért, elrejtette a dobozt a padláson, mindenféle ócskavasat rakott rá, és pihenni tért. De az asszony észrevette, hogy dugdos valamit odafent, tehát mikor a drótosponty másnap elment hazulról, hogy szokása szerint a várost járja, kiabálva: drótozni, fótozni! – tüstént felszaladt, megtalálta a dobozt, megrázta, és hallotta a fémes csörgést.
  – Ó, a gazember, hogy vetnék ki a levegőre! – szidta a férjét. – Hát már ide jutottunk! Dugdossa előlem a kincseit! – Gyorsan lyukat fúrt a dobozba, de nem látott semmit, hát vésővel kezdte a bádogot feszegetni. Mikor nyílást sikerült hasítania rajta, arany csillogást pillantott meg: Vizidor érdemrendjeit: Féktelen kapzsiságában remegve hasította le a bádogfödelet, s ekkor a tanácsos, aki mindaddig dermedten feküdt, mert a bádog elszigetelte a szekrényben levő agyától; hirtelen magához tért, és felkiáltott:
  – Mi ez? Hol vagyok? Ki merészelt megtámadni?! Ki vagy te, ronda némber? Tudd meg, hogy összecsavarozva, nyomorultul pusztulsz el, ha azonnal vissza nem adod a szabadságomat!
   A drótosné úgy megijedt, a három ugráló, ordítozó és farkával csapkodó aranyéremtől, hogy esze nélkül futott a padlásajtó felé, Vizidor meg utána úszott, és szidta, fenyegette. A rémült asszony megbotlott a létra legfelső fokában, lezuhant a padlásról; és rögtön kitörte a nyakát. A létra is felborult, a padlásajtó becsapódott, így Vizidor fogva maradt a padláson, faltól falig úszkált; és hiába kiabált segítségért.
   Estére megjött Halajos, és csodálkozott, hogy felesége nem várja az ajtóban a bottal. Mikor aztán meglátta, mi történt, kicsit még el is szomorodott, mert igen jólelkű volt; de hamarosan belátta, hogy a baleset csak a javára szolgál, annál is inkább, mivel az asszonyt szétszedheti és felhasználhatja pótalkatrésznek, ami igazán kifizetődő üzlet. Leült hát a padlóra, csavarhúzót vett elő, és hozzálátott a megboldogult szétszereléséhez, ám ekkor meghallotta odafentről a csipogó kiabálást:
  – Nicsak! – hegyezte a fülét. – Ezt a hangot ismerem! Hiszen ez a király főprogramozója, aki tegnap kidobatott a palotájából, és a béremet sem fizette ki. De hogy kerül ide, a padlásomra?
   Felállította a létrát, felmászott, és beszólt:
  – Nagyságodhoz van szerencsém?
  – Én vagyok! – locsogta Vizidor. – Én vagyok! Valaki megtámadott, elrabolt, dobozba csukott, egy asszony kinyitotta, megrémült és lezuhant a padlásról, az ajtó becsapódott, és én foglyul estem. Eressz ki, akárki vagy is, és a Nagy Matricára mondom, megadok neked mindent, amit csak kívánsz.
  – Ezt mintha már hallottam volna nagyságodtól, tehát tudom, mennyit ér a szava – felelte Halajos. – Én vagyok ugyanis a drótos, akit kidobatott – aztán elmondta az egész históriát, hogyan hívatta magához az ismeretlen nagyúr, hogyan parancsolta meg neki: forrassza be a dobozt, és hajítsa a város környéki szemétdombra. Vizidor rögtön kitalálta, hogy valamelyik tanácsos lehetett, alkalmasint Locsárd. Rimánkodni kezdett Halajosnak, hogy engedje ki a padlásról, de a drótos azt kérdezte: hogyan hihetne ő most már Vizidor szavának?
   És csak mikor a miniszter a világ minden szentségére megesküdött, hogy feleségül adja hozzá a lányát, akkor nyitotta ki a drótos az ajtót. Két ujja közé fogta a nagyurat, a legszebbik rendjellel fölfelé, és hazavitte a palotájába. Az órák éppen delet csobogtak, és megkezdődött a királyfi kemencéből kivételének nagy ünnepsége; Vizidor tehát gyorsan ráfüggesztett a három rendjelre, amelyből állt, egy szalagra hímzett tengeri csillagot, és sietve a királyi palotába úszott. Halajos pedig bemept a szalonba, ahol Kecsegella, hölgyei között, éppen villanyciterán játszott; és nagyon megtetszettek egymásnak.
   A palota tornyaiban szóltak a harsonák, mert már megkezdődött az ünnepség, mikor Vizidor a főkapuhoz ért. Az ajtónállók először el akarták zavarni, aztán felismerték a rendjeleiről, és beengedték. De amikor kitárták a kaput, vízáradat zúdult be a trónterembe, elragadta a miniatűr Locsárdot, Cápolyt és Hináront, s a konyhába sodorta őket. Egy darabig ott keringtek a lefolyó fölött, hasztalanul kiáltozva segítségért, majd belepottyantak, és a föld alatti csatornákon elsodródtak messze a város falai mögé. Mire kievickéltek a sárból és mocsokból, tisztára pucolták magukat, és visszatértek az udvarba, az ünnepség már véget is ért. Ugyanaz a vízár, amely így elbánt a három miniszterrel, Vizidort is felragadta, és olyan erővel sodorta körbe a trónteremben, hogy elpattant az aranydrót, amely a tanácsost összetartotta, szanaszét repült a három rendjel meg a tengeri csillag, az adó-vevő készülék pedig éppen Halfonz király homlokának ütközött. Elcsodálkozott a király, mikor a morzsa ezt csipogta:
  – Ezer bocsánat, felséges uram! Nem akartam! Én vagyok az, Vizidor, a főprogramozó…
  – Miféle hülye viccek ezek, ilyen fontos pillanatban?! – mérgelődött a király, és elhessentette magától. A készülék a padlóra pottyant, és a főkopoltyúőr, amikor aranybotjával háromszor a földre ütve megnyitotta az ünnepséget, véletlenül porrá zúzta. A királyfi kilépett a kemencéből, pillantása egy villamos halacskára esett, amely ezüstkalitkában úszkált a trón mellett, arca felderült, és nyomban megkedvelte ezt az apróságot. Nagy fénnyel, pompával lefolyt az ünnepség, a királyfi trónra lépett, átvéve Halfonz koronáját. Az uszoncok jó királya és nagy filozófusa lett, a nemlét kérdéseit boncolgatta, mivel ennél kisebb tárgyat már nem talált; igazságosan uralkodott, fölvette a Halozófus nevet, és kedvenc csemegéje az apró villanyhalacska volt. Halajos pedig feleségül vette Kecsegellát, neje kérésére megjavította Vizidor smaragd testét, amely a pincében hevert, és beleillesztette a szekrényből kivett agyat. Látva, hogy mást nem tehetnek, a főprogramozó és a többi tanácsos azontúl híven szolgálta az új királyt, Halajos pedig, akiből főkopoltyúőr lett, boldogan élt Kecsegellával, míg meg nem haltak.