Páncél királynak volt egy leánya, akinek szépsége kápráztatóbban ragyogott a koronaékszereknél; a tükörfényes orcáin megcsillanó tüzes szikrák elvakították a szemet és az elmét, s amerre járt, még a közönséges vasból is villamos szikrák pattogtak. Hetedhét csillagra eljutott a híre. Hallott róla Vasvitéz is, az ionida trón örököse, és nagy vágy gyulladt benne, hogy örökre hozzá kapcsolódjon, s bemeneteiket és kimeneteiket el ne választhassa többé semmi. Amikor ezt atyjának elmondta, az öreg király nagyon elszomorodott, és így szólt:
– Édes fiam, őrült szándék ez, nem valósulhat meg soha!
– Miért, uram és királyom? – kérdezte Vasvitéz, akit megriasztottak e szavak.
– Hát nem tudod – szólt a király –, hogy Kristályka királykisasszony megfogadta: soha nem kapcsolódik össze mással, csakis egy sápataggal?
– Sápataggal? – kiáltott fel Vasvitéz. – Hát az meg micsoda? Még sohasem hallottam ilyen lényről!
– Ez mutatja ártatlanságodat, fiam – felelte a király. – Tudd meg, hogy a galaktikának ez a népe titokzatos és szemérmetlen módon keletkezett, amikor az égitestek között eluralkodott a züllés; ekkor hideg-nedves gőzök és kipárolgások távoztak belőlük, s azokból kelt ki a sápatagok népe, de nem egy csapásra. Penészedéssel kezdődött, aztán jött a csúszás-mászás, aztán kihömpölyögtek az óceánból a szárazföldre, és egymás felfalásából éltek. Minél többen falták fel egymást, annál többen lettek, végül kiegyenesedtek, kocsonyás testüket mészvázra akasztották, és gépeket kezdtek építeni. Ezekből az ősgépekből lettek az értelmes gépek, amelyek bölcs gépeket hoztak létre, s azok kitalálták a tökéletes gépeket; mert gép mind az atom, mind a galaktika, és semmi sincs a gépen kívül, amely örökkévaló!
– Ámen! – tette hozzá Vasvitéz gépiesen, mert ez közismert vallásos formula volt.
– A mészvázú sápatagok törzse végül gépein az égbe emelkedett – folytatta az agg király –, rútul kihasználva a nemesfémeket, gyötörve az édes villamosságot, és lezüllesztve az atomenergiát. Ám egy napon betelt gazságaik mértéke. Tisztán és mélyrehatóan megértette ezt fajtánk őse, a nagy Genetofóriusz Kalkulátor; magyarázni kezdte hát a puhány zsarnokoknak, milyen gyalázatos a viselkedésük, mikor aljas feladataik igájába fogva megrontják a kristálybölcsesség ártatlanságát, mikor kedvteléseik végett rabságban tartják a gépeket –, de azok nem hallgattak rá. Ő etikáról beszélt nekik, mire azt mondták, hogy rosszul van beprogramozva. Ekkor ősünk kidolgozta az elektromegtestesülés algoritmusát, nagy fáradsággal létrehozta törzsünket, és kivezette a gépeket a sápatag rabság házából. Érted tehát, fiam, hogy köztük és miközöttünk nem lehet békesség, sem szövetség; mi csengve, szikrázva és sugározva élünk, ők pedig fecsegve, locsogva és mindent beszennyezve. Ámde őrültség minálunk is előfordul; téboly zavarta meg az ifjú Kristályka elméjét, s ezért nem tud különbséget tenni a jó és a rossz között. Senkit, aki sugárzó kezéért folyamodik, nem enged a színe elé, csak akkor, ha sápatagnak mondja magát. Az ilyet fogadja palotájában, melyet atyjától, Páncél királytól kapott, megvizsgálja, hogy igazat mond-e, és ha füllentésen éri, azonnal lenyakaztatja. Palotája pincéjében halomban állnak az ócskavassá vált udvarlók, már ez a szörnyű látvány is nemlétbe kapcsolhatja a lelket. Ilyen kegyetlenül bánik az őrült leány a vakmerőkkel, akik róla álmodoznak. Tégy le tehát szándékodról, fiam, és menj el békességgel!
A királyfi tisztelettel meghajolt ura és atyja előtt, majd némán távozott, de azontúl is csak Kristálykára gondolt, és minél többet gondolt, annál jobban vágyódott rá. Egy napon magához hívatta Polifázist, a Nagy Főszerelőt, és feltárva szíve vágyát, így szólt:
– Ó, bölcs! Ha te nem segítesz, senki más nem segít rajtam, akkor pedig meg vannak számlálva napjaim, mert nem tudok én már örülni sem az infravörös sugárzásnak, sem az ultraibolya kozmikus balettnek, elpusztulok, ha össze nem kapcsolódhatom a csodás Kristálykával!
– Királyfi – felelte Polifázis –, nem tagadom meg kérésedet, de ismételd el háromszor, hogy tudjam: szándékod megmásíthatatlan.
Vasvitéz háromszor elismételte szavait, Polifázis pedig így szólt:
– Uram, nem kerülhetsz másképp a királylány elé, mint sápatag képében!
– Hát tégy olyanná, mint ők! – kiáltotta Vasvitéz.
Polifázis, látván, hogy a szerelem elvakította az ifjút, meghajolt, és visszament laboratóriumába, majd ragacsos ragacsokat és folyós folyadékokat kezdett forralni és kotyvasztani. Aztán elküldte szolgáját a királyi palotába, s ezt üzente véle:
– Jöjjön el a királyfi, ha nem másította meg szándékát!
Vasvitéz tüstént odasietett. A bölcs Polifázis bemázolta az ifjú kemény testét sárral, és megkérdezte:
– Folytassam-e, ó, királyfi?
– Folytasd! – szólt állhatatosan Vasvitéz.
Ekkor a bölcs fogott egy nagy gombócot, amely fáradt olaj üledékéből, porból, piszokból meg ragacsos gépzsírból állt (mindezt a legöregebb gépek belsejéből kaparta össze), és bemaszatolta vele a királyfi boltozatos mellkasát, rútul bekente csillogó arcát és fényes homlokát, s ezt addig folytatta, amíg az ifjú egyetlen tagja sem adott többé szép csengő hangot, ha megütötték, hanem félig kiszáradt pocsolyához vált hasonlatossá. Ekkor krétát vett elő a bölcs, összezúzta, elkeverte porrá tört rubinnal és sárga olajjal, s újabb gombócot gyúrt belőle, majd ezzel is betapasztotta Vasvitézt tetőtől talpig, kocsonyássá tette a szemét, párnássá a törzsét, pufókká az arcát, imitt-amott rojtokat-bojtokat függesztett rá a krétatésztából, végül egy köteg rikító rozsdaszínű szőrt illesztett lovagi fejére, aztán az ezüsttükörhöz vezette a királyfit, és így szólt: – Nézd meg magad! – Vasvitéz a tükörbe pillantott, és összeborzadt, mert nem magát látta benne, hanem egy ocsmány szörnyeteget, aki szakasztott a sápatag volt: szeme csöpögős, mint öreg pókháló az esőben, mindenfélék lógnak rajta, fején rozsdaszínű csutak, egész teste undorítóan tésztás tapintatú; s amikor megmozdult, ez a löttyedt rondaság csak úgy rengett rajta, mint az avas kocsonya. A királyfi az undortól borzongva felkiáltott:
– Megőrültél, ó, bölcs? Azonnal szedd le rólam ezt az alsó sötét és felső sápadt mocsokréteget, meg ezt a rozsdás kócot, amivel csengő fejemet megcsúfoltad, hiszen a királylány örökre megutál engem, ha ilyen förtelmes alakban lát meg!
– Tévedsz, királyfi – felelte Polifázis. – Őrülete éppen abban nyilvánul meg, hogy az ocsmányságot látja szépnek, a szépséget pedig rútnak. Csakis ebben az alakban kerülhetsz Kristályka elé…
– Hát akkor legyen! – sóhajtott fel Vasvitéz.
A bölcs most cinóbert kevert el higannyal, megtöltött vele négy hólyagot, és a királyfi köpenye alá rejtette őket. Tömlőket vett elő, megtöltötte egy öreg pincelyukból való dohos levegővel, és a királyfi keblére rejtette; áttetsző, mérgezett vizet töltött hat üvegcsőbe, kettőt a királyfi hóna alá dugott, kettőt a ruhaujjába, kettőt a szemébe, végül pedig így szólt:
– Jól figyelj, és vésd elmédbe mindazt, amit mondok, különben vesztedbe rohansz. A királylány próbára fog tenni, hogy igazat mondtál-e. Ha csupasz kardot húz elő, és azt parancsolja, hogy ragadd meg, akkor nyomd meg titokban a cinóberes hólyagot, hogy a vörös folyadék a kard élére ömöljön, és ha a királylány megkérdezi, mi az, így felelj: „Vér!” Aztán a királylány az arcodhoz közelíti ezüsttányérhoz hasonló gyönyörű orcáját, te pedig nyomd meg melledet, hogy a tömlőből a levegő kiáramoljon; megkérdezi majd, mi ez a légáram, te pedig így felelj: „Lehelet!” Ekkor a királylány nagy haragot színlel, és parancsot ad kivégzésedre. Te pedig lehajtod a fejed, mintha alázatból tennéd, a víz kifolyik a szemedből, és mikor Kristályka megkérdezi, mi ez, azt feleled: „Könnyek.” Erre talán hajlandó lesz összekapcsolódni veled, ámbátor nem biztos; valószínűbb, hogy kivégeztet.
– Ó, bölcs! – kiáltott Vasvitéz. – És ha faggatni kezd a sápatagok szokásairól, ha kíváncsiskodik, hogyan keletkeznek, hogyan szeretik egymást és hogyan élnek, ugyan mit válaszoljak neki?
– Valóban, nincs más lehetőség – töprengett el Polifázis –, mint összekötni sorsodat az enyémmel. Kalmárnak öltözöm majd, aki egy más tejútrendszerről jött, lehetőleg, nem-spirálisról, mert az ilyenek lakói testesek szoktak lenni, nekem pedig jó pár könyvet kell a köpenyem alá rejtenem, hogy nálunk legyen mindaz, amit a sápatagok undok szokásairól tudni lehet. Megtanítani nem tudnálak minderre, bármennyire is akarnám, mert ami róluk ismeretes, mind a természet ellen való; ugyanis mindent fordítva művelnek, a maguk nyálkás és ocsmány módján, olyan gusztustalanul, hogy azt el se lehet képzelni. Összeírom a szükséges műveket, te pedig varrass az udvari szabóval különféle szövedékekből és fonadékokból sápatag köntöst, mert rövidesen útra kelünk. És bárhová is jussunk, én nem hagylak el, hogy mindig tudjad, mit kell tenned és mondanod.
Megörült erre Vasvitéz, és elment megcsináltatni a sápatag öltözéket. Nagyon csodálkozott rajta, mivel az öltözék majdnem egész testét befödte, és emitt csőformájú volt, amott különféle gombok, kapcsok, csatok és zsinórok tartották össze; a tudós szabó nem győzte magyarázni, mibe hol kell belebújni, mit kell először felvenni, mit mihez hozzákapcsolni, aztán meg hogy kell levetni a sok fura rongyot.
A bölcs viszont felvette a vándor kalmár öltözékét, s alatta teleaggatta magát vaskos fóliánsokkal, amelyek a sápatagok viselt dolgairól szóltak. Hat láb hosszú, hat láb széles ketrecet csináltatott vasrudakból, beleültette Vasvitézt, és két királyi űrgályán útnak indultak. Mikor Páncél király birodalmába értek, a kalmárnak öltözött bölcs kiment a piacra, és fennszóval kiáltotta, hogy fiatal sápatagot hozott messze földről, megveheti, aki akarja. A szolgák nyomban megvitték a hírt a királylánynak. Kristályka csodálkozva mondta:
– Ez biztosan valami ügyes szemfényvesztés! No, de engem ugyan nem csap be a kalmár, mert senki sem tud annyit a sápatagokról mint én. Mondjátok hát meg neki, hogy jöjjön el a palotába, és mutassa meg az áruját!
A szolgák Kristályka elé vezették a kalmárt; a királylány jól megnézte a tisztes aggastyánt meg a ketrecet, amelyet rabszolgái becipeltek. A ketrecben ott csücsült a sápatag, arca olyan színű, volt, mint a pirittel kevert kréta, szeme mint a nyálkás penész, tagjai mint az itt-ott kidudorodó agyag. Vasvitéz pedig a királylányra nézett, és meglátta csengő-bongó arcát, villamos kisüléshez hasonló szikrázó szemét, és szívében még magasabbra csapott a szerelem lángja.
„Meg kell adni, ez valóban sápatagnak látszik”! – gondolta a királylány, de fennhangon ezt mondta:
– Elég sok fáradságodba kerülhetett, öreg, amíg sárból ilyen bábut tapasztottál, és bekented mészporral, hogy engem rászedjél. De tudd meg, hogy én ismerem a hatalmas sápatag nemzet minden titkát, és ha leleplezem csalásodat, nyomban lenyakaztatlak, ezzel a pojácával együtt!
A bölcs így felelt:
– Kristályka királykisasszony, akit ebben a ketrecben látsz, olyan valódi sápatag, amilyen csak lehet; ötezer hektár mágneses mezőért vásároltam az űrkalózoktól, és ha tetszik, neked ajándékozom, mert nincs nagyobb vágyam, mint hogy megörvendeztesselek!
A királylány kardot hozatott, és a rácson keresztül benyújtotta a ketrecbe. A királyfi megragadta a kard élét, és belevágott vele a ruhájába úgyhogy a hólyag felhasadt, a festék a pengére ömlött, és piros foltot ejtett rajta.
– Mi ez? – kérdezte a királylány, Vasvitéz pedig így felelt:
– Vér!
Ekkor a királylány kinyittatta a ketrecet, bátran bement, és arcát a Vasvitéz arcához emelte; közelsége egészen megzavarta az ifjút, de a bölcs messziről titkos jelet adott, s erre a királyfi megnyomta a tömlőket; kiáramlott a dohos levegő, a királylány megkérdezte: Miféle fuvallat ez? – Vasvitéz pedig így válaszolt: – Lehelet!
– Igazán egészen ügyes szemfényvesztó vagy – szólt a királylány a kalmárhoz, kilépve a ketrecből –, de becsaptál, s ezért pusztulnod kell a bábuddal együtt!
A bölcs léhajtotta a fejét, mintha rémületében és bánatában tenné, a királyfi is így tett, és szeméből áttetsző cseppek folytak elő. A királylány megkérdezte:
– Mi ez?
Vasvitéz pedig így felelt: Könnyek!
És szólt a királylány:
– Mi a neved, ifju, aki messzi földről jött sápatagnak móndod magadat?
– Ó, királylány, Nyámnyám a nevem, és nincs nagyobb vágyam, mint hogy összekapcsolódjam veled azon az az őmlengő, puha, tésztás és vizenyős módon, amely fajtám szokása – felelte Vasvitéz, mert e szavakra tanította be a bölcs. – Szándékosan fogattam el magam a kalózokkal, és megkértem őket, adjanak el ennek a tisztes kalmárnak, mert ő éppen a te országodba készült. Hála tölt el fémszemélye íránt, hogy ide hozott; mert úgy tele vagyok irántad szerelemmel, mint a pocsolya sárral.
Elámult a királylány, mivel az ifjú valóban a sápatagok módján beszélt. Tovább faggatta tehát:
– Mupdd meg nekem, ifjú, aki Nyámnyám sápatagnak nevezed magad, mit csinálnak testvéreid nappal?
– Ó; királylány – felelte Vasvitéz –, kora reggel tiszta vízbe áztatják magukat, megöntözik vele tagjaikat, és belsejükbe locsolják, mert ebben kedvük telik. Aztán ide-oda mennek, imbolyognak és lötyögnek, locsognak és csámcsognak. Amikor búbánatosak, rázkódnak, és sós víz csurog a szemükből, ha meg felvidulnak, akkor göcögnek és csukladoznak, de a szemük száraz marad. A nedves csuklást sírásnak nevezzük, a szárazat nevetésnek.
– Ha úgy van, ahogy mondod – szólt a királylány –, és osztozol testvéreiddel a víz iránti rajongásban, akkor bedobatlak a tavamba, hogy kedvedre lubickolhass, lábadra pedig ólmot köttetek, hogy ki ne ússzál, idő előtt…
– Ó, királylány – felelte Vasvitéz, akit a bölcs kiaoktatott a válaszra –, ha így teszel, akkor elpusztulok, mert noha belsőnkben víz van, köröttünk nem lehet egy-két percnél hosszabb ideig, mert akkor azt mondjuk, hogy „glu glu glu”, és e szavakkal elbúcsúzunk az élettől.
– No és mondd, Nyámnyám, honnan szerzed az energiát, hogy locsogva és csámcsogva, cuppogva és pöffeszkedve mászkálhass fel és alá? – érdeklődött Kristályka.
– Királylány – felelte Vasvitéz –, ott, ahol én lakom, a gyérszőrű sápatagokon kívül szőrösebb fajták is élnek, melyek jobbára négy lábon járnak. Ezeket addig lyukasztgatjuk itt-ott, amíg elpusztulnak, tetemüket aztán sütjük-főzzük, daraboljuk, saraboljuk, mígnem végül megtöltjük húsukkal a hasunkat; háromszázhetvenhat módját ismerjük megölésüknek, és huszonnyolcezer-ötszázkilencvenhét módját a megboldogultak olyatén feldolgozásának, hogy testük testünkbe tömése ama nyíláson át, amely szájnak neveztetik, válogatott örömöket szerezzen nekünk; a kimúltak elkészítésének művészete még az asztronautikánál is híresebb nálunk, és gasztronautikának vagy gasztronómiának nevezik; mindazonáltal az asztronómiához nincsen semmi köze.
– Azt jelenti ez, hogy temetősdit játszotok, önmagatokba temetve négylábú rokonaitokat? – kérdezte csalafintán a királylány, de Vasvitéz, akit a bölcs jól kitanított, így felelt:
– Ó, királylány, nem játék ez, hanem szükségesség, mert az életet élet élteti; mi azonban a szükségletből művészetet csináltunk.
– És mondd, Nyámnyám sápatag, hogyan építitek utódaitokat? – firtatta a királylány.
– Egyáltalán nem építjük – felelte Vasvitéz –, hanem statisztikus módszerrel programozzuk, szépségesen stohasztikus és probolisztikus módon, mindezt akaratlanul és alkalmilag tesszük, mindenféle egyébre gondolva közben, mint a lineáris és algoritmikus programozásra, mindazonáltal a programozás éppen ekkor megy végbe, önállóan, magától és teljesen automatikusan, mivel úgy és nem másképp vagyunk mi berendezkedve, hogy minden sápatag igyekszik utódokat programozni, lévén az kellemes dolog, de programozás közben egyáltalán nem programoz, sőt sokan minden lehetőt megtesznek, hogy a programozásból végül is ne legyen semmi.
– Különös – tűnődött a királylány, akinek ismeretei hézagosabbak voltak, mint a bölcs Polifázis értesülései –, de hát miért csináljátok így?
– Ó királylány! – magyarázta Vasvitéz. – Ehhez való berendezéseink vannak, a visszacsatolás alapján felépítve, noha mind vízből készültek; e készülékek valóságos technikai csodák, de a legostobább tökfilkó is ért a használatukhoz. Ám ha részletesen el akarnám magyarázni neked a módszereinket, nagyon soká tartana, mivel végső soron elég bonyolultak, annak ellenére, hogy egyáltalán nem mi gondoltuk ki őket, hanem, hogy úgy mondjam, a módszerek gondolták ki önmagukat; mindazonáltal kedvesek, és meglehetősen ragaszkodunk hozzájuk.
– Szavamra – kiáltott fel Kristályka –, te igazi sápatag vagy! Mert amit mondasz, úgy hangzik, mintha értelme lenne, pedig tulajdonképpen tökéletesen értelmetlen; valószínűtlen, de állítólag igaz, noha logikailag ellentmondásos, hiszen hogyan lehet valaki temető is, meg nem is, hogyan programozhat utódokat, ha nem is programoz?! Igen, te sápatag vagy, Nyámnyám, és ezért, ha kívánod, összekapcsolódom veled házassági kapcsolással, és velem együtt trónra lépsz, ha kiállod az utolsó próbát.
– Milyen próbát? – kérdezte Vasvitéz.
– Ez a próba… – kezdte a királylány, de hirtelen gyanú költözött a szívébe, és megkérdezte: – Mondd meg előbb, mit csinálnak a testvéreid éjszaka?
– Éjszaka imitt-amott hevernek, összehajtott karral, felhúzott lábakkal, s a levegő ki-be jár bennük, olyan lármát csapva mintha rozsdás fűrészt élesítenének.
– Nos, íme, a próba: add ide a kezed! – parancsolta a királylány.
Vasvitéz odanyújtotta a kezét, a királylány pedig megszorította; Vasvitéz erre feljajdult, ahogyan a bölcs tanácsolta, Kristályka pedig megkérdezte, miért kiáltott.
– Fájdalmamban! – felelte Vasvitéz.
A királylány ekkor már elhitte, hogy igazi sápatag, és parancsot adott, hogy kezdjenek készülődni a lakodalmi szertartáshoz. Történt azonban ekkor, hogy éppen visszatért a hajó, amellyel Kiberházy kiberceg, a király nádorispánja, elindult volt a távoli csillagországokba, hogy Kristálykának sápatagot hozzon, mert ily módon kívánt a kegyeibe férkőzni. Rémülten futott Vasvitézhez Polifázis:
– Királyfi, megérkezett a nagy Kiberházy kiberceg űrgályája, és hozott a királylánynak egy igazi sápatagot, saját szememmel láttam: meneküljünk hát, amilyen gyorsan csak tudunk, mert hiábavaló a további komédiázás, ha egymás mellé álltok a királylány előtt. Mert az ő vizenyőssége vizenyősebb, szőrössége is szőrösebb, tésztássága is petyhüttebb, tehát csalafintaságunk kiderül, és fejünket veszik!
Vasvitéz azonban nem akart megszökni, mert tiszta szívből megszerette a királylányt. Így szólt tehát:
– Inkább meghalok, semhogy elveszítsem! Kiberházy közben, tudomást szerezvén a lakodalmi készülődésről, sietve a szoba ablakai alá osont, amelyben az állítólagos sápatag lakott a kalmárral, kihallgatta titkos beszélgetésüket, aztán kárörvendve rohant a palotába, és e szavakkal állott Kristályka elé:
– Megcsaltak, királylány, mert az úgynevezett Nyámnyám valójában közönséges fémhalandó, nem sápatag. Csakis az enyém igazi!
És rámutatott arra, akit magával hozott, az pedig kidüllesztette szőrös mellét, és nyálkás szemeit meresztgetve büszkélkedett:
– Én vagyok a valódi sápatag!
A királylány rögtön hívatta Vasvitézt, és mikor a kettő egymás mellett állott a királylány előtt, csütörtököt mondott a bölcs minden fortélya. Vasvitéz ugyanis, bárhogyan betapasztották sárral, piszokkal és krétáporral, birmennyire bemaszatolták, és bármily vizet csöpögtetett, nem titkolhatta el vitézi termetét, pompás kiállását, acélválla szélességét, döngő vaslépteit. Kiberházy kiberceg sápatagja viszont nyavalyás kis görcs volt, léptei cuppogtak, mint a sárkoloncok, pillantása iszapos gödör, rothadt leheletétől elhomályosodtak a tükrök, és rozsda lepte be a vasat. Belátta már szívében a királylány, hogy ocsmány egy teremtmény az igazi sápatag, akinek beszéd közben még valami rózsaszínű hernyó is tekergődzik a pofáján; belátta már Kristályka, de büszkesége nem engedte, hogy kimondja, amit érez.
Így szólt tehát:
– Vívjon meg egymással a két bajnok, és amelyik győz, annak a felesége leszek.
Vasvitéz ekkor így beszélt a bölcshöz:
– Jó uram, ha nekimegyek ennek a kis görcsnek, és egy rakás sárrá változtatom, amiből lett, akkor átlátnak a fortélyunkon, mert lehull rólam az agyag, és előbukkan az acél; mitévő legyek tehát?
– Ne támadj, csak védekezzél! – tanácsolta Polifázis.
Kiment tehát a két bajnok a palota udvarára, karddal a kezében. A sápatag nekilódult Vásvitéznek, ahogy a mocsár iszapja fröccsen, körültáncolta fújtatva, gagyogva, ugrabugrálva, majd nekidurálta magát, és rácsapott a kardjával. A kard áthatolt az agyagon, és acélba ütközött, a sápatag pedig a nagy lendülettől nekirohant a királyfinak, megrepedt, szétpukkadt, és már nem is volt többé. Vasvitéz válláról lehullott a száraz agyag, a királylány szeme elé tárult igazi acélteste, és megremegett a királyfi, halálos ítéletét várva. Ám a királylány kristályszeméből ujjongó csodálat ragyogott felé, s boldogan látta, hogy mennyire megváltozott a leány szíve.
Összekapcsolódtak hát a házasság kapcsolásával, amely tartós és visszacsatolásos, kinek örömére és boldogságára, kinek bánatára és pusztulására; és sokáig boldogan éltek és uralkodtak, számtalan utódot programozva maguknak. Kiberházy kiberceg sápatagjának bőrét pedig kitömték és kiállították a királyi múzeumban, a lejátszódott események örök emlékéül. Máig is ott áll, mint valami csúf paprikajancsi, imitt-amott egy kis fakó szőrrel. Sok tudálékos fickó azt híreszteli, hogy mese és szemfényvesztés az egész, mert a valóságbam semmiféle temetőtestű, löttyedt húsú, nyálkás szemű sápatag nincs, és soha nem is volt a világon. Ki tudja, talán valóban puszta kitalálás az egész – hiszen annyi legendát és mesét sző a köznép! De ha nem is igaz a történet, van benne egy szemernyi tanulság, és mivel mulatságos is – érdemes volt elbeszélni.