Trurl mérnök épített egyszer egy nyolcemeletes gondolkodó gépet. Mikor a legfontosabb munkákat befejezte, először is fehérre lakkozta az egészet, aztán a sarkait lilára festette, majd megnézte messziről, és még egy csinos mintát rajzolt az elejére, végül oda, ahová a homlokát képzelte, finom narancssárga népi motívumot festett, azután roppant elégédetten önmagával, akaratlanul is fütyörészve, pusztán kötelességszerű megszokásból föltette a rituális kérdést, hogy mennyi kétszer kettő.
   A gép bekapcsolt. Először kigyulladtak a jelzőlámpák, aztán vízesésként felzúgott az áram a vezetékekben, kapcsolók kattogtak, tekercsek zümmögtek, éktelen búgás és zakatolás támadt, úgyhogy Trurl már azon töprengett: különleges gondolattompítót kell majd felszerelnie. A gép zúgott, bőgött és zakatolt, mintha a világegyetem legnehezebb problémáját kellene megoldania; rengett a föld, por szállt fel a vibráló talajról, a biztosítékok nagyot pukkanva kiugrottak, mint a dugó a pezsgős palackból, a relék csak úgy ugráltak az erőfeszítéstől. Végre, mikor Trurl már kezdett türelmetlenkedni a nagy hűhó miatt, a gép leállt, és mennydörgő hangon kijelentette – HÉT!
  – No, no kedveském! – bosszankodott Trurl. – Gondold csak meg jobban! Négy lesz az. Légy szíves, helyesbíts! Mennyi kétszer kettő?
  – HÉT! – vágta rá rögtön a gép. Trurl nagyot sóhajtott, kelletlenül visszabújt a munkaköpenyébe, könyökig felgyürkőzött, kinyitotta a gép földszinti csapóajtaját, és bemászott. Sokáig nem került elő, csak az hallatszott, amint kopog a kalapáccsal, kicsavar-becsavar, hegeszt, forraszt, felszalad a hatodik emeletre, cipője csattog a vaslépesőkön, aztán fel a nyolcadikra, és megint lerobog. Bekapcsolta az áramot, nagy csikorgás támadt, a szikraközöknek ibolyaszín bajuszük nőtt. Így barkácsolt két óra hosszat, aztán végre előmászott, kormosan, de elégedetten, lerakta a szerszámait, földre dobta a köpenyét, megtörülte arcát, kezét, és már elmenőben, csak úgy a békesség kedvéért, odaszólt:
  – Na, mennyi kétszer kettő?
  – HÉT! – felelte a gép.
   Trurl iszonyút káromkodott, de mi mást tehetett – újra nekiállt szerelni, forrasztani, átkapcsolni, szigetelni. Mikor aztán harmadszor is azt a választ kapta, hogy kétszer kettő hét, elkeseredetten leült a gép legalsó lépcsőfokára, és ott üldögélt, amíg meg nem érkezett Klapanciusz. Megkérdezte Trurlt, mi baja, miért lóg úgy az orra, mintha temetésről jönne, Trurl pedig elmondta, milyen bosszúság érte. Klapanciusz is bemászott néhányszor a gépbe ő is megpróbálta rendbe hozni, aztán megkérdezte, mennyi kettő meg egy. A gép azt felelte, hogy hat, egy meg egy pedig nulla volt szerinte. Klapanciusz megvakarta a fejét, köhintett, és azt mondta:
  – Hiába, öregem, szembe kell nézni az igazsággal. Más gépet építettél, mint amilyet akartál. De minden rossznak megvannak a jó oldalai, például ennek a gépnek is.
  – Kíváncsi lennék, melyek azok – morogta Trurl, és belerúgott a gép talapzatába, amelyen ült.
  – Ne rugdoss! – szólt rá a gép.
  – No látod, milyen érzékeny. Szóval… mit is akartam mondani? Nem vitás, hogy ez egy buta gép, de nem csak úgy egyszerűen, átlagosan buta, szó sincs róla! Ha jól ítélem meg, márpedig, mint tudod, kíváló szakember vagyok, ez a vilag legbutább gondolkodó gépe, és ez már nem csekélység! Szándékosan ilyet építeni nem volna könnyű, sőt ellenkezőleg, azt hiszem, senkinek sem sikerülne. Ez ugyanis nemcsak buta, hanem csökönyös is, mint egy öszvér, vagyis jelleme van, mégpedig igazí idióta jelleme, azok szoktak ilyen önfejűek lenni.
  – Mi a fenét kezdjek egy ilyen géppel? – mérgelődött Trurl, és ismét belerúgott.
  – Komolyan figyelmeztetlek, ne rugdoss! – förmedt rá a gép.
  – Na tessék, most már komolyan figyelmeztet – jegyezte meg higgadtan Klapanciusz. – Amint látod, nemcsak érzékeny, buta és konok, hanem sértődős is. Ennyi rossz tulajdonsággal már sokra lehet vinni, hajaj, én mondom neked!
  – No jó, de hát mit csináljak vele? – kérdezte Trurl.
  – Hát azt pillanatnyilag nemigen tudnám megmondani. De várj csak. Például kiállíthatnád, és belépődíjért mutogathatnád: nézzék meg a világ legbutább gondolkodó gépét! Hány emeletes? Nyolc? No ugye. Ekkora hülyét még senki sem látott. A belépődíjakból megtérülnek a költségeid, sőt…
  – Ne marháskodj. Csak nem fogom kiállítani ezt a vackot! – szakította félbe Trurl, felállt, és nem tudván magát türőztetni, megint csak belerúgott a gépbe.
  – A harmadik komoly figyelmeztetésben részesítelek – közölte ünnepélyesen a gép.
  – Na, és akkor mi van? – ordította Trurl, akit ez a méltóságteljes hang végképpen kihozott a sodrából. Te… te… – Nem talált megfelelő szavakat, ezért még egypárszor belerúgott, és végül ráförmedt:
  – Csak arra vagy jó, hogy rugdossanak, érted?
  – Negyedszer, ötödször, hatodszor és nyolcadszor is megsértettél – mondta a gép –, tovább már nem számolom. Megtagadom a választ a további matematikai kérdésekre.
  – Ő tagadja meg a választ! Hogy oda ne rohanjak! – fuldoklott dühében Trurl. – Hat után nyolc jön szerinte, hallottad, Klapanciusz, nem hét, hanem nyolc! És neki van pofája megtagadni a választ a matematikai kérdésekre! Hát nesze! Nesze! Kell még?!
   Ekkor a gép nagyot reccsent, megrázkódott, és szó nélkül elkezdte kiszakítani magát az alapjából. Jó mély betonalapja volt, úgyhogy acéloszlopai meggörbültek, de végül is kimászott az alapgödörből, odalent csak a szétrepedt betoncölöpök maradtak a kiálló vasrudakkal, és mint valami lépkedő bástya, Klapanciusz és Trurl felé indult. Trurlnak úgy földbe gyökerezett a lába az érthetetlen látványtól, hogy meg sem próbált fedezéket keresni, pedig a gép szemlátomást arra készült, hogy agyontapossa. Szerencsére Klapanciusz nem vesztette el a lélekjelenlétét, kézen ragadta bárátját, maga után húzta, és jó darabot futottak. Amikor visszafordultak, látták, hogy a gép ingadozva, mint valami torony, lassan döcög utánuk minden lépésnél majdnem az első emeletig a homokba merül, de makacsul, szívósan kilábal és egyenesen feléjük tart.
  – No ilyet se látott még a világ! – mondta Trurl, mikor az első megdöbbenés után lélegzethez jutott. – Fellázadt a gép! Most mit csináljunk?
  – Várjunk és figyeljük – felelte megfontoltan Klapanciusz. – Hátha kitisztul az agya.
   Egyelőre azonban semmi sem mutatott erre. A gép keményebb talajra veckelődött, és most már gyorsabban haladt. Belsejéből sípolás, búgás és recsegés hallatszott.
  – Mindjárt szétesik a vezérlő központ és a programozás dörmögte Trurl. – Akkor majd leáll.
  – Nem – felelte Klapanciusz –, ez különleges eset. Ez annyira buta, hogy az sem árt neki, ha az egész vezérlés leáll. Vigyázz, jön… Meneküljünk!!
   A gép szemlátomást nekilendült, hogy ízzé-porrá morzsolja őket. Rohantak hát, ahogy csak bírtak. Hátuk mögött egyre hallották a baljós, ütemes dobogást. Futották, futottak, mert mit is tehették volna? Vissza akartak térni a falujukba, de a gép nem engedte; elvágta útjukat, és egyre pusztább vidék felé kergette őket. Lassan kibontakoztak a ködből a komor, sziklás hegyek. Trurl, keservesen zihálva, odaszólt Klapanciusznak:
  – Ide figyelj! Fussunk valami szűk hasadékba… ahová nem jöhet utánunk… ez a dög… jó lesz?
  – Inkább fussunk… előre – lihegte Klapanciusz. Nem messze van egy kis város… Nem emlékszem, hogy hívják… de ott… uff!… menedéket találunk…
   Előreügettek hát, és hamarosan meglátták az első házakat. Ebben az órában az utcák majdnem üresek valtak. Jó darabot futottak már, s egy lélekkel sem találkoztak, mikor egy félelmetes robaj, mintha a város végére lavina zúdult volna, arról tanúskodott, hogy üldözőjük odaért.
   Trurl hátrapillaritott, és feljajdult.
  – Te jó ég! Odanézz, Klapanciusz, ez lerombolja a házakat!!
   Úgy is volt. A gép konokul üldözte őket, átcsörtetett a házakon, mint valami acélhegy, útját téglahalmok és fehér mészporgomolyagok jelezték. A felriadt alvók rémülten ordítoztak, megteltek az utcák, Trurl és Klapanciusz pedig csak rohant lihegve, míg el nem érték a városháza jókora épületét. Villámgyorsan lerohantak a lépcsőn a mély pincébe.
  – No, itt nem fér hozzánk, még ha az egész házat a fejünkre dönti is! – zihálta Klapanciusz. – Az ördög súgta nekem, hogy ma meglátogassalak… Kíváncsi voltam, hogy megy a munkád. Hát most aztán tudom…
  – Csitt! – szólt közbe Trurl. – Valaki jön…
   Csakugyan megnyílt a pinceajtó, és maga a polgármester lépett be, néhány városatyával. Trurl szégyellte elárulni, mi okozta e rendkívüli és egyben hátborzongató históriát, tehát Klapanciusz beszélt helyette. A polgármester némán hallgatta végig. Egyszerre csak megremegtek a falak, megrendült a föld, és összeomló falak dübörgése hallatszott le a pince mélyébe.
  – Már ideért?! – kiáltotta Trurl.
  – Ide – bólintott a polgármester. – És azt követeli, hogy adjunk ki benneteket, máskülönben földig rombolja az egész várost…
   Közben már hallották is odafentről az orrhangú acélrecsegést:
  – Trurl itt van valahol… Érzem, hogy itt van…
  – Csak nem akartok kiadni? – kérdezte reszkető hangon az, akit a gép olyan konokul követelt.
  – Annak, akit Trurlnak hívnak, ki kell mennie innét. A másik maradhat, mivel az ő kiadatása nem tartozik a feltételekhez.
  – De hát könyörüljetek rajtam!
  – Semmit sem tehetünk – jelentette ki a polgármester. – Különben is, Trurl, ha itt maradnál, felelned kellene a városnak és lakosainak okozott károkért, mert miattad rombolt le a gép tizenhat házat és temetett a romok alá számos polgárt. Csak azért engedhetlek szabadon, mert úgyis halál vár rád. Eredj hát, és ne térj vissza.
   Trurl végigpillantott a városatyákonm és mivel arcukra írva látta ítéletét, lassan az ajtó felé indult.
  – Várj! Veled megyek! – kiáltott fel hirtelen Klapanciusz.
  – Te? – fordult vissza Trurl, hangjában enyhe reménnyel. – Nem… – szólt egy kis idő múlva. – Maradj inkább… Miért pusztulnál el értelmetlenül?
  – Hülyeség! – jelentette ki erélyesen Klapanciusz. Miért pusztulnánk el? Csak nem ijedünk meg attól a gyagyás ócskavastól?! Még mit nem! Egy rozzant selejt akarja kinyiffantani a világ két legkiválóbb mérnökét?! Gyere, Trurl barátom! Ne félj!
   E szavaktól felbátorodva Trurl fölszaladt a lépcsőn, Klapanciusz a nyomában. A piacon egy lélek sem volt. A porfelhőben, amelyből lerombolt házak váza meredezett elő, gőzgomolyokat fújtatva ott állt a gép. Magasabb volt a városháza tornyánál, tetőtől talpig vörös a falak téglaszínű vérétől és fehér a mészportól.
  – Vigyázz! – súgta Klapanciusz. – Most nem lát minket. Fussunk el azon az első utcán balra, aztán jobbra, aztán egyenesen előre, ott már kezdődnek a hegyek. Ott elbújunk, és kitalálunk valamit, hogy egyszer s minderkorra elmenjen a kedve… Gyerünk! – rikkantotta, mert a gép ebben a pillanatban észrevette őket, és rájuk rontott, hogy a föld is beleremegett.
   Teljes erejükből vágtattak, ki a városkából. Vagy egy mérföldet loholtak. A kolosszus mögöttük dübörgött, vérszomjasan üldözve őket.
  – Ezt a szorost ismerem! – kiáltott fel hirtelen Klapanciusz.
  – A kiszáradt patakmeder sziklafalak közé vezet, barlangok is vannak ott. Csak fussunk gyorsan, mindjárt elakad a disznó!…
   Botladozva és karjukkal egyensúlyozva törtettek felfelé a hegyoldalban, de a gép csak nem maradt le. Továbbloholtak a kiszáradt patakmederben, egyik ingadozó kőről a másikra ugrálva, míg végre a függőleges sziklafalak közé értek, s magasan a fejük fölött meglátták egy barlang feketéllő száját. Teljes erejükből felfelé kezdtek kapaszkodni, nem törődve a lábuk alól lezúduló kövekkel. A nagy sziklaodú hideg és sötét volt. Gyorsan beugrottak, szaladtak még néhány lépést, aztán megálltak.
  – No, itt biztonságban vagyunk – mondta Trurl, nyugalmát visszanyerve. – Kinézek, hogy hol akadt el…
  – Vigyázz! – figyelmeztette Klapanciusz. Trurl óvatosan a barlang szájához ment, kihajolt, és hirtelen rémülten visszaugrott.
  – Felfelé mászik!! – kiáltotta.
  – Ne félj, ide nem tud bemászni – biztatta Klapanciusz nem egészen határozott hangon. – Mi ez? Milyen sötét lett… Ó!
   Ebben a pillanatban hatalmas árnyék takarta el az eget, amelyet eddig ott láttak a barlang nyílásában, egy pillanatra feltűnt a gép szegecsekkel kivert, fényes acélfala, majd lassan a sziklafalhoz tapadt. Barlangjukat acélfedő zárta el a külvilágtól.
  – Foglyul estünk… – suttogta Trurl remegő hangon a vaksötétben.
  – Hülyeséget csináltunk! – fakadt ki dühösen Klapanciusz. – Bemászni egy barlangba, amit eltorlaszolhat! Hogy tehettünk ilyet?
  – Mit gondolsz, mire számít? – kérdezte hosszabb hallgatás után Trurl.
  – Arra, hogy majd ki akarunk jutni innét. Ehhez nem kell különösebb okosság.
   Megint csönd lett. Trurl a fekete sötétségben, mindkét kezét maga elé nyújtva, lábujjhegyen a barlang nyílása felé tapogatózott, végighúzta ujjait a sziklafalon, és egyszerre csak sima acélhoz ért. Meleg volt ez az acél, mintha fűtené valami belülről…
  – Érezlek, Trurl…- kondult fel a zárt térben a vashang. Trurl hátraugrott, leroskadt a kőre, barátja mellé, s egy darabig mozdulatlanul üldögélt. Végre Klapanciusz odasúgta:
  – Itt hiába üldögélünk, nincs segítség. Megpróbálok alkudozni vele…
  – Reménytelen dolog – sóhajtotta Trurl. – De próbáld meg, hátha legalább teged kienged élve…
  – Dehogyis, nem arról van szó! – biztatta Klapanciusz. Odatapogatózott a sötétségben láthatatlan barlangnyíláshoz, és felkiáltott:
  – Halló! Hallasz bennünket?
  – Persze – felelte a gép.
  – Ide figyelj, szeretnénk tőled bocsánatot kérni. Nézd, kérlek… volt köztünk egy kis félreértés, de hát alapjában véve lényegtelen az egész. Hidd el, Trurl nem akart…
  – Trurlt elpusztítom! – jelentette ki a gép. – De előbb válaszolnia kell a kérdésemre, mennyi kétszer kettő.
  – Ó, hát persze hogy válaszol, mégpedig úgy, hogy meg leszel elégedve, és bizonyára kibékülsz vele, nem igaz, Trurl? -csillapítgatta a közvetítő.
  – Hát hogyne, hogyne… – rebegte Trurl gyenge hangon.
  – Úgy? – szólt a gép. – Hát akkor halljuk: mennyi kétszer kettő?
  – Né… akarom mondani, hét… – felelte még halkabban Trurl.
  – Haha! Szóval már nem négy, hanem hét, igaz? csikorogta a gép. – Na látod!
  – Hét, persze hogy hét, mindig is hét volt! – tódította buzgón Klapanciusz. – Most már kiengedsz bennünket? – tette hozzá óvatosan.
  – Nem. Mondja Trurl még egyszer, hogy nagyon sajnálja és hogy mennyi kétszer kettő.
  – És ha mondom, akkor kiengedsz? – alkudozott Trurl.
  – Nem tudom. Majd meggondolom. Nem fogsz nekem feltételeket szabni. Halljuk, mennyi kétszer kettő?
  – De valószínűleg kiengedsz? – firtatta Trurl, bár Klapanciusz megrángatta a karját, és fülébe súgta: – Hiszen ez idióta, ne vitatkozz vele, kérlek!
  – Ha nem lesz kedvem, nem engedlek ki = felelte a gép. – De te akkor is megmondod nekem, mennyi kétszer kettő…
   Trurlt elöntötte a pulykaméreg.
  – Meg én! Megmondom! – ordította. – Kétszer kettő négy, csak azért is négy, ha a fejed tetejére állsz is! Ha az egész hegyet porrá zúzod, ha kiiszod a tengert, és lenyeled az eget, akkor is négy, hallod?! Kétszer kettő, az négy!!
  – Trurl! Megőrültél? Miket beszélsz? Kétszer kettő hét, drága gép úr! Csakis hét, drága gépecském! Hét, ha mondom!!! – igyekezett túlkiabálni barátját Klapanciusz.
  – Nem igaz! Négy! Csak azért is négy! Mióta a világ világ, kétszer kettő NÉGY!! – üvöltötte Trurl teli torokból.
   Egyszerre csak megremegett talpuk alatt a hegy. A gép elhúzódott a barlang szájától, úgyhogy némi fény szűrődött be, aztán bömbölni kezdett:
  – Nem igaz! Hét! Mondd azonnal, különben megöllek!
  – Nem mondom soha! – makacskodott elszántan Trurl. Ekkor kőzápor zúdult rájuk a boltozatról, mert a gép egész nyolcemeletes súlyával a sziklafalhoz verte magát, mint a faltörő kos. Hatalmas kövek repedeztek le a hegyoldalról, és dübörögve zuhantak a völgybe.
   Fülrepesztő robaj töltötte be a barlangot, szilíciumfüst szaga terjengett, ahol az acél a kőnek verődött, szikrák pattogtak, de még ebben a pokoli lármában is hallatszott, amint Trurl szünet nélkül ordítozza:
  – Kétszer kettő négy! Négy!!
   Klapanciusz megpróbálta befogni barátja száját, de az ellökte magától, mire elhallgatott és leült, fejét kezébe temetve. A gép szörnyű erővel folytatta az ostromot. Úgy rémlett, a barlang mennyezete pillanatokon belül rájuk szakad, összemorzsolja és örökre eltemeti őket. De mikor már minden reményüket elvesztették, mikor már az egész barlang tele volt maró porral, egyszerre csak éles csikorgás hallatszott, aztán miden eddigi dübörgésnél erősebb, lassan fokozódó robaj támadt, süvítő hang kíséretében leomlott a barlang száját eltorlaszoló fekete fal, mintha a szél fújta volna el, és roppant sziklagörgeteg zúdult le a hegyoldalon. A mennydörgő robaj végigverődött a völgyön, a sziklafalak között. A két barát a barlang nyílásánál termett, derékig kihajoltak, és meglátták a gépet: ronccsá zúzva hevert odalent, rücskösre kalapálta a maga okozta kőomlás, s egy óriási sziklatömb csaknem kettétörte a nyolcemeletes testet. Óvatosan lemásztak a porzó omladékon. Hogy lejussanak a kiszáradt patakmederbe, a földön fekvő gép mellett kellett elmenniük. Úgy hevert ott az óriás, mint egy partra sodort hajó. Szótlanul, egyszerre megálltak a horpadt acélfalnál. A gépben még mocorgott és egyre halkabban zörögve, keringett valami.
  – Hát ilyen dicstelen véget kellett érned, kétszer kettő pedig mégiscsak – kezdte Trurl, de ebben a pillanatban a gép erőtlenül felbúgott, és alig érthetően, halkan utoljára elnyögte:
  – HÉT.
   Aztán halk reccsenés hallatszott a belsejéből, néhány kavics pergett le róla, és mozdulatlan, halott vastömbbé dermedt.
   A két mérnök egymásra nézett, majd szótlanul elindult hazafelé a kiszáradt patakmederben.