ELSŐ UTAZÁS avagy Gargancián csapdája

   Amikor a kozmosz még nem volt úgy elkanászodva, mint manapság, hanem minden csillag szép rendben sorakozott, úgyhogy könnyen meg lehetett őket számlálni balról jobbra vagy felülről lefelé, azonkívül külön csoportosultak a nagyobbak és kékebbek, a kisebbeket és sárgásakat pedig, mint másodosztályú égitesteket, a sarkokba taszigálták, amikor a térben még nyoma sem volt semmiféle pornak, felhőnek és ködszemétnek, ezekben a régi jó időkben az a szokás uralkodott, hogy a mérnökök, akik megkapták a Perpétuális Omnipotencia Oklevelét a külön dicsérettel együtt, utazni indultak, hogy jó tanácsot és segítséget vigyenek a távoli népeknek. Történt tehát, hogy e hagyományhoz híven elindult Trurl és Klapanciusz, akiknek számára olyan egyszerű dolog volt csillagokat gyújtani vagy kioltani, mint másoknak diót törni. Midőn már olyan óriási út volt mögöttük, hogy szinte el is feledték a honi eget, megpillantottak maguk előtt egy bolygót, se kicsit, se nagyot, csak amolyan közepes formát, egyetlenegy kontinenssel. Közepén vörös vonal húzódott végig, s mindaz, ami a vonal egyik oldalán terült el, sárga volt, ami pedig a túlsó oldalán, az rózsaszínű. Látták ebből, hogy két szomszéd állam van előttük, és elhatározták, hogy leszállnak. Előbb azonban megtanácskozták a helyzetet.
  – Ha itt két állam van – mondotta Trurl –, úgy lesz igazságos, ha te az egyikbe mész, én pedig a másikba. Így senki sem jár rosszul.
  – Jól van – felelte Klapanciusz –, de mi lesz, ha fegyvereket követelnek tőlünk? Ez is előfordul.
  – Bizony követelhetnek, még csodafegyvert is – bólintott Trurl. – Határozzuk el, hogy szilárdan megtagadjuk.
  – És ha erőszakoskodnak? – vetette fel Klapanciusz. – Ilyesmi is előadódik.
  – No, nézzük csak – jegyezte meg Trurl, és bekapcsolta a rádiót. Pattogó katonazene hangzott fel.
  – Van egy ötletem – szólt Klapanciusz, kikapcsolva a rádiót. – Alkalmazzuk Gargancián receptjét. Mit szólsz hozzá?
  – Ó, a Gargancián-recept – kiáltott fel Trurl. – Sohasem hallottam, hogy valaki alkalmazta volna. De miért ne lehetnénk mi az elsők?
  – Mindketten készen állunk majd az alkalmazására magyarázta Klapanciusz –, de feltétlenül egyszerre kell ~ csinálnunk, különben nagy bajok lesznek.
  – Ó, ez egyszerű – mondta Trurl. Aranydobozkát vett elő, és kinyitotta. Bársonypárnán két fehér golyócska feküdt benne.
  – Vedd magadhoz az egyiket, nálam marad a másik folytatta. – Minden este megnézed a golyócskát; ha megpirosodik, az azt jelenti, hogy alkalmaztam a receptet. Akkor te is így teszel.
  – Helyes – hagyta rá Klapanciusz, eltette a golyócskát, majd leszálltak, megölelték egymást, és elindultak, ki-ki az ellenkező irányba.
   Abban az országban, ahová Trurl került, Fukari király uralkodott. Ízig-vérig militarista volt, azonkívül igazán kozmikus méretekben fukar. Hogy az államkincstárat ne terhelje, minden büntetést eltörölt, a halálbüntetés kivételével. Kedvenc foglalatossága volt a fölösleges hivatalok megszüntetése. Amióta még a hóhéri hivatalt is megszüntette, minden halálraítéltnek saját kezűleg kellett lenyakaznia magát, vagy a király kivételes kegye esetében valamelyik rokonát hívhatta segítségül. A művészetek közül csak azokat támogatta amelyek semmibe sem kerülnek, úgymimt a szavalókórust, a sakkjátékot és a katonai talajtornát. A hadművészetet általában igen nagyra becsülte, mivel a megnyert háború busásan jövedelmez; másrészről viszont a háborúra csak békeidőben lehet kellően felkészülni, ezért a király támogatta ugyan, de csak mértékkel. Fukari legnagyobb reformja a hazaárulás államosítása volt. A szomszéd ország kémeket küldött a nyakára; az uralkodó ezért létrehozta a Királyi Főáruló hivatalát, aki a hozzá beosztott tisztviselők közvetítésével jó pénzért államtitkokat adott el az ellenséges ügynököknek; igaz, hogy az ügynökök inkább csak az elavult titkokát vásárolták, mert azok olcsóbbak voltak, és náluk is szűk volt a kémkedési keret.
   Fukari alattvalói kora hajnalban keltek, szerényen viselkedtek, és későn tértek nyugovóra, mert sokat dolgoztak. Vesszőfonadékot készítettek sáncnak, azonkívül fegyvert és feljelentéseket gyártottak. Hogy a túl sok feljelentés szét ne zilálja az államot – pár száz évvel ezelőtt ugyanis már volt egy ilyen válság, Ezerszemű Ébertalan idejében –, úgy döntöttek: aki túl sok feljelentést ad be, azzal külön fényűzési adót fizettetnek, s így ésszerű színvonalon tartották a termelést. Trurl eljutott Fukari király udvarába, felajánlotta szolgálatait, a király pedig, mint sejteni lehetett, nyomban szörnyű harci eszközöket követelt tőle. Trurl háromnapi gondolkodási időt kért, beköltözött a számára kijelölt szerény lakásba, és megnézte a golyócskát az aranydobozban. Fehér volt, de amint nézte, lassan pirosodni kezdett. – Ahá – mondta magában –, jön a Gargancián-módszer! – és elővette a titkos jegyzeteket.
   Klapanciusz ezenközben a másik országba került, amelynek ura a hatalmas Pazari király volt. Itt minden egészen másként festett, mint Fukariában. Ez az uralkodó is rajongott a hadjáratokért, ő is buzgón fegyverkezett, de fényűző módon, mivel hallatlanul nagyvonalú mecénás volt, és művészetrajongása párját ritkította. Imádta az egyenruhákat, vállrojtokat, lampaszokat, csengettyűket, érmeket, szalagokat és csatahajókat. Nagyon érzékeny lélek volt: valahányszor új csatahajót bocsátottak vízre, egész testében reszketett az izgalomtól. Bőkezűen támogatta a csataképfestőket; hazafias szempontoktól vezérelve a megölt ellenségek száma szerint fizetett nekik, úgyhogy a monumentális körképeken, amelyekből rengeteg volt az országban, egész hegyeket alkottak az ellenséges hullák. A mindennapi életben a király az abszolutizmust felvilágosultsággal, a szigort nagylelkűséggel párosította. Trónra lépésének minden évfordulóján reformokat vezetett be. Egyszer felvirágoztatott minden nyaktilót, máskor megkenette őket, hogy ne csikorogjanak, megint máskor bearanyoztatta a hóhérbárdokat, nem feledkezve meg arról sem, hogy humanitárius szempontokból megélesíttesse őket. Nagyvonalú volt, ám egyszersmind a gazdaságos megoldások híve, ezért külön rendelettel szabványosított minden bitót, karót, pellengért, kalodát és bilincset. A törvénysértők kivégzése, amelyre egyébként csak ritkán került sor, pompás ünnepségszámba ment, díszfelvonulással, lelki vigasszal és kenettel, lampaszos és pomponos díszegyenruhákkal. Volt ennek a felvilágosult uralkodónak egy elmélete, amelyet meg is valósított: az egyetemes boldogság elmélete. Ismeretes ugyanis, hogy az ember nem azért nevet, mert vidám, hanem azért vidám, mert nevet. Ha mindenki azt mondja, hogy remekül mennek a dolgok, mindjárt megjavul a hangulat. Pazari alattvalói ezért, természetesen saját javuk érdekében, kötelesek voltak fennhangon mondogatni, hogy rendkívül jó dolguk van, és a régi, homályos „Jó napot!” üdvözlő formulát a király az előnyösebb „Dejó minden!” köszöntéssel helyettesítette, engedélyezve azonban, hogy a tizennégy éven aluli gyermekek egyszerűen csák annyit mondjanak: „Hűha!”, az öregek pedig: „Jajdejó!”
   Pazari király mindig örvendezve látta, hogyan duzzad a jókedv a népben, valahányszor csatahajó formájú hintójában végighajtatott az utcákon. Elgyönyörködött az éljenző tömegben, kegyesen kiintegetett uralkodói kezével, s az emberek teli torokból kiabálták: „Hűha!”, „Jajdejó!” és: „Ezmárdöfi!” Egyébként demokratikús hajlandóságú volt. Roppantul szeretett amúgy katonásan elkvaterkázni öreg hadastyánokkal, mohón itta a háborús történeteket, és megesett, hogy amikor kihallgatáson fogadott valami külbolygói méltóságot, egyszerre csak térden sújtotta buzogányával, és felordított: „Hurrá, győzünk!”, vagy „Lékeld meg azt a csatahajót!, esetleg: „Záporozzanak csak a golyók!” Semmiért sem rajongott ugyanis annyira, mint a férfias bátorságért, a marcona, halált megvető hősiességért. Imádta a hamuban sült pogácsát puskaporraI meg pálinkával, a komiszkenyeret, kartácsot és mordályt. Amikor rosszkedvű volt, felvonultatta maga előtt az ezredeket, amelyek kedvenc katonadalait énekelték: „Ragyog minden csavarunk, ~ háborúzni akarunk”, „Utolsó csepp olajamig”, „Ha majd ellepi a rozsda fáradt testemet”, vagy a régi dragonyos dalt: „Öreg srófnak nincs muterja.” És elrendelte, hogy ha majd meghal, a régi gárda énekelje el a sírja fölött kedvenc nótáját, amelyik úgy kezdődik: „Ha majd eljössz, rózsám, halotti toromra, Ejts egy könnyet kihűlt kondenzátoromra”.
   Klapanciusz nem jutott el rögtön a nagy uralkodó udvarába. Az első faluban, ahová betért, több házba is bekopogtatott, de senki sem nyitott ajtót. Végre megpillantott a teljesen kihalt utcán egy kisgyereket. A lurkó feléje tartott, és vékony hangocskáján megszólította:
  – Meg tetszik venni? Ojcón adom.
  – Talán megveszem, de mit? – kérdezte csodálkozva Klapanciusz.
  – Ájjamtitkockát – felelte a gyermek, s ingecskéjét föllebbentve, megmutatta egy mozgósítási terv csücskét.
   Klapanciusz még jobban elámult, és így szólt.
  – Nem, fiacskám, erre nincs szükségem. Nem tudod, hol lakik a bíró?
  – Minek a bácinak a bíjó? – kérdezte a gyermek, aki selypített.
  – Beszélni szeretnék vele.
  – Személyesen?
  – Személyesen.
  – Akkoj a báci ügynököt kejesz? Tesszék felfogadni apukámat. Megbízható és nem djága.
  – Hát vigyél apukádhoz – hagyta rá Klapanciusz, látván, hogy mást úgysem ér el ezzel a beszélgetéssel. A gyerek elvezette az egyik házba, odabenn, noha világos nappal volt, lámpafénynél üldögélt a család – a nagyapó pipázott, a nagyanyó harisnyát kötött, gyermekeik és unokáik ezzel-azzal szorgoskodtak, ahogy az már családi körben szokás. Klapanciuszt megpillantva valamennyien felugrottak, és rávetették magukat; a kötőtű bilincsnek bizonyult, a lámpa mikrofonnak, a nagyanyó a helybéli rendőrfőnöknek.
   „Úgy látszik, félreértés áldozata lettem” – gondolta Klapanciusz, mikor némi ütlegelés után tömlöcbe vetették. Türelmesen várt egész éjszaka, mivel úgysem tehetett mást. A hajnal ezüstösre festette a pókhálót a kőfalakon, meg az egykori foglyok rozsdás maradványait. Egy idő múlva kihallgatásra vitték. Kiderült, hogy a falu, a házak, a gyerek mind csalétek: így csalják lépre az ellenséges ügynököket. Bírósági tárgyalás Klapanciuszt nem fenyegette, az eljárási mód ugyanis rövid volt. Az ügynök-apukával való kapcsolatfelvétel kísérletéért harmadosztályú lenyakaztatás járt, mivel a helyi hatóságok az ellenséges kémek megvesztegetésére szolgáló az évi keretet már kimerítették, Klapanciusz pedig az ismételt rábeszélés ellenére semmiféle államtitkot nem akart megvásárolni; rovására írták továbbá azt is, hogy nem volt nála komolyabb összegű készpénz. Egyre csak a magáét hajtogatta, a kihallgató rendőrtiszt azonban nem hitt neki, egyébként a fogoly szabadon bocsátása nem is tartozott a hatáskörébe. Végül mégis úgy döntöttek, hogy magasabb fórum elé viszik az ügyet; addig is mindenesetre kínvallatásnak vetették alá Klapanciuszt, nem mintha igazán szükségesnek látták volna, inkább csak lelkiismeretességből. Egy hét múlva ügye kedvezően intéződött: gúzsba kötve felküldték a fővárosba, ott pedig, minekutána kioktatták az udvari etikett szabályairól, az a megtiszteltetés érte, hogy a király személyesen fogadta kihallgatáson. Még trombitát is kapott, az volt ugyanis a szokás, hogy minden állampolgár a hivatalos helyeken trombitaszóval jelzi érkezését és lelépését, és az egész nép olyan fegyelmezett volt, hogy például a napkelte trombitaszó nélkül egyáltalán nem számított érvényesnek.
   Pazari természetesen új fegyvereket követelt. Klapanciusz megígérte, hogy teljesíti a király kívánságát, sőt biztosította, hogy ötlete alapvető fordulatot jelent a hadművészetben. Mert – kérdezte először is – vajon melyik hadsereg legyőzhetetlen? Az amelyikniek a legjobb parancsnokai és a legfegyelmezettebb katonái vannak. A vezér párancsol, a katona engedelmeskedik; ezért az előbbinek bölcsnek kell lennie, az utóbbinak pedig fegyelmezettnek. Ámde a bölcsességnek, még ha katonáról van is szó, megvannak a természetes határai. Azonkívül a lángeszű hadvezér is találhat egyenrangú ellenfélre. El is eshet a harcmezőn, árván hagyva csapatát, vagy csinálhat még rosszabbat is: például ha hivatásából kifolyólag túlságosan belejön a gondolkodásba, elkezdhet a hatalomról is töprengeni, Nem veszélyes-e a harcban rozsdásodott vezérkari tisztek kis csoportja, akiknek a nagy hadi gondolkodásbán úgy felizzik az agyuk, hogy hovatovább a trónra támad kedvük? Nem okozta-e már sok király bukását? Napnál világosabb tehát, hogy a hadvezér csak szükséges rossz; a cél az, hogy ne legyen rá szükség. No de menjünk tovább. A hadsereg akkor fegyelmezett, ha pontosan végrehajtja a parancsokat. Az eszményi szabályzat ezer keblet és gondolatot egy kebellé, gondolattá és akarattá ötvöz. Erre való az egész katonai fegyelem, a sorakozók, felvonulások és hadgyakorlatok. Mindamellett elérhetetlen célnak látszik az olyan hadsereg, amely a szó szoros értelmében egy szív, egy lélek, amely maga alkotja és maga hajtja is végre hadászati terveit. De vajon kinél tapasztalható ilyen eszményi helyzet? Csakis az egyénnél; hiszen senki másnak nem engedelmeskedünk olyan szívesen, mint önmagunknak, és senki szívesebben nem teljesíti a parancsokat, mint az, aki önmagának parancsolhat. Azonkívül az egyén nem képes szétszóródni, megtagadni magának az engedelmességet, vagy netán zendülést szítani önmaga ellen. A feladat tehát világos: azt a készséges engedelmességet, azt az önmaga iránti szeretetet, amelyet az egyénnél tapasztalunk, tegyük sokezres csapatok tulajdonságává! De hogyan? Idáig érve magyarázatában, Klapanciusz ismertetni kezdte a csupa fül király előtt Gargancián mester éppoly egyszerű, mint amilyen zseniális eszméit.
   Minden újoncnak – magyarázta – villásdugót szerelnék mellére, konnektort a hátára. „Csatlakozz!” vezényszóra a villásdugókat bekapcsolják a konnektorokba, és ott, ahol áz imént még egy civil banda nyüzsgött, egy pillanat alatt megjelenik a tökéletes hadsereg. Mikor a külön-külön elmék, amelyek addig holmi civil ostobaságokkal foglalkoztak, a szó szoros értelmében egyetlen katonalélekké olvadnak össze, nem csupán automatikusan megvalósul a fegyelem, ami abban nyilvánul meg, hogy az egész hadsereg mindig ugyanazt csinálja, mivel egyetlen lélek él a milliónyi testben, hanem egyszersmind a bölcsesség is megjelenik. Ez a böicsesség pedig egyenesen arányos a létszámmal. A szakasznak őrmesteri lelke van, a század olyan okos, mint egy százados, a zászlóalj már okleveles ezredesnek felel meg, a hadosztály pedig, még ha tartalékos is, felér valamennyi stratégával együttvéve. Ily módon, a létszámot növelve, megdöbbentően zseniális csapatokhoz lehet jutni. A kiadott parancsokat okvetlenül végrehajtják, hiszen ki ne hallgatna önmagára? Vége az egyének rakoncátlankodásának és kilengéseinek, a hadisiker nem függ többé a vezérek tehetségének véletlenjétől, sem kölcsönös irigykedésüktől, versengésüktől, viszályaiktól; az összekapcsolt csapatot szétkapcsolni már nem szabad, mert abból csak zűrzavar támadna. – Hadsereg vezérek nélkül, mert önmagának a vezére: íme, az én eszmém! – fejezte be Klapanciusz a szónoklatát, amely nagy hatást tett a királyra.
  – Menj a szállásodra – szólt az uralkodó –, megtanácskozom a dolgot a vezérkarommal…
  – Ó, azt ne tedd, felséges királyom – kiáltott fel Klapanciusz, ravaszul zavart színlelve. – Éppen így tett egykor Rettegi császár, és vezérkarának tisztjei, zsíros állásuk védelmében, elvetették a tervet. Aztán Rettegi szomszédja, Merész Győző király megreformált hadseregével rátámadt a császár birodalmára, és ronggyá verte a császári csapatokat, noha nyolcszoros túlerőben voltak!
   E szavak után a számára kijelölt szállásra ment, és megnézte a golyócskát: vörös volt, mint a cékla. Látta tehát, hogy Trurl is hasonlóképpen jár el Fukari királynál. Az uralkodó hamarosan megbízta, hogy alakítson át egy gyalogsági szakaszt; a kis csapat egy lélekké forrt, felkiáltott: „Üsd, vágd, nem apád!”, és egy dombról lerohanva miszlikbe aprított három állig felfegyverzett királyi vértesszázadot, élükön a Vezérkari Akadémia hat előadójával. Szomorú napok köszöntöttek a marsallokra, tábornokokra és tengernagyokra, mert a király mindannyiukat nyugdíjba küldte, és teljesen meggyőződve a korszakalkotó találmány előnyeiről, megparancsolta Klapanciusznak, hogy szerelje át az egész hadsereget.
   A villamosalkatrész-gyárak éjjel-nappal vagonszámra ontották a villásdugókat. Minden laktanyában mindenkit szépen átszereltek. Kapanciusz helyőrségről helyőrségre járt felügyelni, és sok csengő érdemrendet kapott a királytól; Trurl, aki hasonlóképpen szorgoskodott Fukari birodalmában, királya közismert takarékossága miatt kénytelen volt beérni a Címzetes Főhazaáruló örökös tisztségével. Mindkét ország buzgón készült a háborúra. Lázas mozgósítás folyt, serényen készítették a hagyományos és atomfegyvereket, hajnaltól napestig fényesítették az ágyúkat és atomokat, hogy a szabályzatnak megfelelően ragyogjanak. A két mérnök, mivel tulajdonképpen már semmi dolguk nem volt, titkon csomagolni kezdett, hogy ha majd eljön az ideje, találkozzanak a megbeszélt helyen, az erdőben hagyott űrhajójuk mellett.
   Ezenközben különös dolgok történtek a laktanyákban, főként a gyalogságnál. A csapatoknak már nem volt szükségük alaki kiképzésre, névsorolvasás sem kellett, hogy megtudják a létszámot, hiszen a jobb és bal lábát sem téveszti össze senki, akinek mindkettő megvan, és nem kell számolni ahhoz, hogy valaki megállapítsa magáról, hogy egy fő. Öröm volt nézni, hogyan menetelnek az új alakulatok, hogyan csinálják a vigyázzt és a balra átot; gyakorlat után pedig a század beszélgetni kezdett a többivel, és a laktanya nyitott ablakain át kacskaringós viták röpködtek a koherens igazság fogalmáról, az analitikus és szintetikus a priori ítéletekről vagy a létről mint olyanról, mivel a csapat közös esze már ilyen magas szintet ért el. A filozófia alapjait is kidolgozták, míg végül egy bizonyos utászzászlóalj elérkezett a teljes szolipszizmushoz, és kijelentette, hogy rajta kívül semmi sem létezik valóságosan. Mivel ebből az derült ki, hogy király sincs, meg ellenség sincs, ezt a zászlóaljat diszkréten szét kellett kapcsolni, és részeit hozzácsatolni az ismeretelméleti realizmus álláspontján álló alakulatokhoz. Ugyanebben áz időben Fukari király országában a hatodik deszanthadosztály a partraszállási gyakorlatokról áttért a misztikus gyakorlatokra, és elmélkedésbe merülve csaknem a patakba fulladt. Nem lehet pontosan tudni, hogy történt, elég az hozzá, hogy éppen ekkor üzentek hadat, és az ezredek nagy fegyvercsörgés közepette mindkét irányból lassan megindultak az országhatár felé.
   Gargancián mester törvénye könyörtelen szabályszerűséggel érvényesült. Amikor két alakulat összekapcsolódott, esztétikai fogékonyságuk is arányosan megnőtt, és tetőpontjára hágott a megerősített hadosztály szintjén, ezért ezek a csapattestek minduntalan letértek az útról, és elszaladtak egy szép lepke után, s amikor az Ébertalanról elnevezett gépesített hadtest az ellenséges erőd alá ért, amelyet meg kellett ostromolnia, az éjszaka folyamán kidolgozott támadási terv az erődítményről készült művészi festménynek bizonyult, ráadásul absztrakt stílusban festették, ami teljesen ellentétes a katonai hagyományokkal. A tüzérségi hadtestek javarészt a legnehezebb filozófiai problémákkal foglalkoztak; a lángeszű személyekre jellemző szórakozottság folytán ezek a nagy kötelékek hol elhagyták valahol fegyverzetüket és nehéz felszerelésüket, hol meg tökéletesen elfeledkeztek arról, hogy háborúba mennek. Ami pedig a hadsereg egészét illeti, lelküket számos komplexus gyötörte, mint a sokrétű és bonyolult személyiségeket általában. Mindegyikhez külön gépesített pszichoanalitikus brigádot kellett beosztani, amely menet közben látta el a szükséges kezelést.
   Az üstdobok szüntelen pufogása közben a két hadsereg lassan elfoglalta kiindulóállásait. Hat rohamgyalogsági ezred, összekapcsolva egy mozsaras brigáddal és tartalékos zászlóaljjal, miután még egy kivégzőszakaszt is csatoltak hozzájuk, szonettet szerzett „A lét titkai” címmel, mégpedig éjszakai menetelés közben. Mindkét hadviselő félnél bizonyos zavar támadt; a nyolcvanadik dragonyos hadtest azt kiabálta, hogy feltétlenül pontosan meg kell állapítani az „ellenség” fogalmának definícióját, amely szerintük egyelőre tele van logikai ellentmondásokkal, sőt hovatovább értelmetlennek nevezhető.
   Az ejtőernyős egységek algoritmizálni igyekeztek a környékbeli falvakat. Az előőrsök már összetalálkoztak, ezért a két király szárnysegédeket és futárokat küldött ki, hogy rendet teremtsenek a csapatoknál. De mindegyik, alighogy lóhalálában megérkezett egy hadtesthez, hogy felderítse a zűrzavar okát, egy szempillantás alatt átadta lelkét a hadtest lelkének; így a királyok szárnysegéd nélkül maradtak. A tudat iszonyú csapdának bizonyult, amelybe könnyű bemenni, de kijönni belőle lehetetlen. Fukari szeme láttára történt, hogy unokaöccse, Vasököl nagyherceg, buzdítani akarván a csapatokat, az arcvonalhoz rohant, de mihelyt hozzájuk kapcsolta magát, lelke rögtön beléjük olvadt, és ő már sehol sem volt.
   Látva, hogy baj van, bár nem tudva, hogy miért, Pazari intett tizenkét udvari trombitásának. Intett a parancsnoki dombon álló Fukari is. A trombitások szájukhoz emelték hangszerüket, és riadót fújtak, mindkét odalon jelt adva a csatára. Ekkor mindegyik hadsereg végleg, teljes egészében összekapcsalódott. A villásdugók félelmetes csattanása egy pillanatra betöltötte a leendő csatateret, s aztán az ezernyi tarackos és ágyús, irányzó és töltő, gárdista és vértes, utász, csendőr és rohamosztagos helyett két gigászi lélek jött létre, amelyek millió szemmel néztek egymásra a nagy síkságon át a fehér felhők alatt, és tökéletes csend uralkodott a csatamezőn. Mindkét oldalon eljutottak ugyanis a híres, nevezetes tudattetőzésig, amelyet a nagy Gargancián matematikai pontossággal előre látott. Bizonyos határon felül ugyanis a katonaság mint lokális állapot civilséggé változik át, mégpedig azért, mert a kozmosz, mint olyan, tökéletesen civil, a két hadsereg lelke pedig már kozmikus méreteket öltött! Így hát, noha kívül csillogott-villogott az acél, fénylettek a páncélok, ágyúk és éles kardok, belül a derűs megértés, mindent átölelő szeretet és tökéletes értelem kettős óceánja hullámzott végig a két seregen. A dombokon állva és a napfényben csillogva, a szüntelen dobpergés közepette a két hadsereg egymásra mosolygott. Trurl és Klapanciusz éppen űrhajójukba szálltak, mikor megtörtént, amire törekedtek: a két király szégyentől és dühtől elsötétült szeme előtt a két hadsereg megköszörülte a torkát, kézen fogta egymást, és sétálni ment, hogy virágokat szedjen a mosolygó felhők alatt az elmaradt csata mezején.