Miután Gargancián receptjét olyan sikeresen alkalmazták, a két jeles mérnökben felébredt a kalandvágy, és elhatározták: megint nekivágnak az ismeretlennek. De amikor fontolgatni kezdték az úticélt, kiderült, hogy mindegyik más szándékot melenget: Trurl, aki élt-halt a forró országokért, Lángföldre, a tűztestűek országára gondolt, a hűvösebb természetű Klapanciusz viszont hideg vidéket választott, a Jégcsillag körül keringő Fekete Bolygót. Ezen hajba kaptak, és már el is akartak válni, mikor Trurlnak nagyszerű ötlete támadt.
  – Tudod mit – javasolta –, adjunk fel hirdetést! Kapunk majd egy sereg ajánlatot, és kiválasztjuk azt, amelyik minden szempontból a legjobb.
  – Szamárság – mérgelődött Klapanciusz. – Hol akarsz hirdetni? Az újságban? Meddig jut el az újság? A legközelebbi bolygóra fél év alatt ér el. Megvénülünk, mire megkapjuk az első ajánlatot!
   Trurl azonban fölényesen mosolyogva előadta leleményes tervét. Ezt már Klapanciusznak is el kell fogadnia, tehát gyorsan munkához láttak. Fabrikáltak egy gépecskét, azzal összefogdosták a közeli csillagokat, és óriási fényreklámot raktak ki belőlük. Ez aztán mérhetetlen távolságra ellátszott. Hirdetésük első szavát csupa kék óriásból rakták ki, hogy felkeltsék a kozmoszbeli olvasók figyelmét, a szöveg többi részét a maradék csillagaprólékból állították össze. Tudtul adták, hogy Két Kiváló Mérnök tehetségéhez méltó, jól fizetett megbízatást keres; külön bejáratú országgal rendelkező, tehetősebb királyok előnyben; feltételek megegyezés szerint.
   Nem sok idő telt el, s egy napon különös jármű szállt le a két barát háza előtt. Csillogott-villogott a napfényben, mintha igazgyöngyből lenne, három faragott főlába volt és hat melléklába. Ezek nem értek a földig, és tulajdonképpen semmi szükség sem volt rájuk. A hajó építői alkalmasint egyszerűen nem tudtak már mit csinálni a kincsekkel – a melléklábák ugyanis színaranyból voltak. A hajóból pompás lépcső ereszkedett alá, kétoldalt dupla sor szökőkűttal, és a lépcsőn előkelő, külsejű idegen vonult le hatlábú gépekből álló kíséretével, némelyik láb masszírozta, más lábak támogatták vagy legyezgették, a legkisebb lábacska pedig nemes homloka fölött hintázott, és finom illatokat permetezett alá. A szokatlan jövevény az illatfelhőn keresztül állást ajánlott fel a két géptervezőnek ura, Vérgőz király nevében.
  – És mi lenne a munkánk? – érdeklődőtt Trurl. – A részleteket a helyszínen közöljük, uraim – felelte az idegen, aki arany térdnadrágot és gyöngyökkel ékes, fülvédős süveget viselt, válláról különleges szabású köpeny omlott alá, zsebek helyett ínyencfalatokat tartalmazó fiókokkal. Az idegen ruházatán apró gépi játékszerek futkároztak, olykor előkelő mozdulattal lesöpörte őket, ha már nagyon idegesítették.
  – Most csak annyit mondhatok – folytatta –, hogy Vérgőz király Őutolérhetetlensége páratlan vadász, mindenfajta galaktikus vad vitéz öldöklője. Vadászművészete már olyan magasságokba ívelt, hogy a legszörnyűbb fenevadak elejtése is gyerekjáték a számára. Emiatt nagyon szenved, igazi veszélyre, új borzongásra sóvárog, és ezért…
  – Értem! – kiáltott közbe élénken Trurl. – Szóval tervezzünk neki újfajta, különlegesen ádáz és ragadozó fenevadat, igaz?!
  – Mérnökséged valóban éles elméjű! – felelte az idegen. – Nos, uraim, áll az alku?
   A gyakorlatias Klapanciusz a feltételek iránt érdeklődött. Mivel a király követe roppant bőkezűnek festette le urát, gyorsan becsomagoltak néhány könyvet és egyéb holmit, majd a türelmetlenségtől reszkető lépcsőn felmentek a hajó fedélzetére. A jármű feldübörgött, lángot lövellt, aranylábai bekormozódtak, és elsuhant a fekete galaktikus éjszakába.
   Rövid utazásuk alatt a követ elmagyarázta a mérnököknek a Vérgőz király birodalmában uralkodó szokásokat, hosszan ecsetelte a király nagyvonalú természetét, harcias kedvteléseit, és mire a hajó leszállt, a két jövevény már csevegni is tudott a helybeliek nyelvén.
   Először is elhelyezték őket egy pompás palotában, a város feletti hegyoldalon. Ezt jelölték ki állandó lakhelyükül. Miután kissé kipihenték magukat, a király fogatot küldött értük, a fogat előtt hat sárkány toporzékolt. A két utas még sohasem látott hasonlókat. A szörnyek pofáján tűznyelő szájkosár volt, mivel lángot és füstöt okádtak, szárnyuk is volt, de megnyírva, hogy föl ne repülhessenek, hosszú, kunkori farkukat acélpikkely borította, hét-hét lábuk óriási karmai felszaggatták a kövezetet. A palotából kilépő vendégek láttán mind a hat sárkány felüvöltött, orrlyukain tüzet fútt, és kénkőbűzt árasztva rájuk akart rontani, de az azbesztruhás kocsisok és királyi szörnyészek öntözőcsővel a kezükben rávetették magukat a megbokrosodott szörnyekre, lézer- és mézer-ostorral ütlegelték őket, amíg meg nem juhászodtak. Ekkor Trurl és Klapanciusz óvatosan beült a pompás hintóba, és elindultak.
  – Ide hallgass – hajolt Trurl Klapanciusz füléhez, mert úgy robogtak, mint a szélvész, útjukban mindent elsodortak, kénkőfüst maradt utánuk –, ez a király nem holmi egérkét akarhat tőlünk! Ha ilyenek a lovai…
   Klapanciusz megfontoltan hallgatott. A gyémánttal és zafírral kivert ezüstházak sebesen suhantak el a hintó ablakai mellett, robogva-dobogva vágtatott a kocsi, a sárkányok bőgtek, a kocsisok ordítottak; végül kinyílt előttük a királyi palota óriási, rácsos kapuja, a hintó éleset fordult, még a virágágyakat is megperzselte a láng, aztán megálltak az éjfekete palota előtt, a zafírnál kékebb ég alatt. A trombitások görbe hangszerükbe fújtak, és e komor hangtól kísérve, eltörpülve a hatalmas lépcsők, a kaput két oldalról őrző kőóriások és a daliás díszgárda csillogó sorfala mellett, Trurl és Klapanciusz belépett a palotába.
   Vérgőz király egy hatalmas csarnokban fogadta őket, amely igen furcsa formájú volt: mint egy állati koponya belseje. Ezüstből kikalapált, magas boltozatú, hatalmas pincére is emlékeztetett. Ott, ahol a koponya a gerincoszlophoz kapcsolódik, ismeretlen mélységű fekete kút sötétlett a padlón, mögötte emelkedett a trónus, afölött pedig tűzkardokként keresztezték egymást az ezüstkoponya szemüregeiből, vagyis a magas ablakokból behulló fénykévék; a mézszínű üvegen át meleg, erőteljes, de egyszersmind erőszakos fény hatolt be: mindent megfosztott saját színétől, és tűzszínűre festett. A két mérnök már messziről meglátta Vérgőzt a rücskös ezüstfalak alatt; a király olyan vérmes természetű volt, hogy egy pillanatig sem ült meg a trónon, hanem döngő léptekkel rótta az ezüstpadlót, és beszéd közben, mondandója hangsúlyozására, nagyokat suhintott karjával a levegőbe.
  – Üdvözöllek, mérnökeim! – kezdte, rájuk vetve szúrós pillantását. – Mint Gyilkonc őméltóságától, vadászati főszertartásmesteremtől már bizonyára tudjátok, az a kívánságom, hogy új állatfajtát építsetek nekem. Ámde, mint magatok is megérthetitek, nem óhajtok semmiféle száz hernyótalpon vánszorgó, böhöm acélhegyet, mert az ilyesmi a tüzérségnek való, nem nekem. A fenevad legyen erős és ragadozó, gyors és ügyes, de legfőképpen alattomos és ravasz, hogy elejtése végett kifejthessem minden mesteri vadásztudományomat! Fortélyos, okos állat legyen, ismerje a nyomok eltüntetésének és az üldözők félrevezetésének módját, tudjon cikázva menekülni, némán leselkedni és villámgyorsan támadni, mert ez a kívánságom!
  – Megbocsásson, felséged – szólt meghajolva Klapanciusz –, de ha túl jól teljesítjük felséged kívánságait, vajon nem veszélyeztetjük mélyen tisztelt személyét és egészségét?
   A király harsányan felkacagott, ettől néhány briliánsrojt leszakadt a csillárról, és a két mérnök lába elé pottyant. Akaratlanul is összerezzentek.
  – Ettől ne féljetek, derék mérnökeim! – hahotázott a király, és szeméből kegyetlen vidámság sütött. – Nem ti vagytok az elsők, és azt hiszem, nem is az utolsók… Meg kell ugyanis mondanom, hogy igazságos, de igényes megrendelő vagyok. Sok különféle szélhámos, kókler és talpnyaló próbált megtéveszteni. A vadmérnök tisztes címét arra akarták felhasználni, hogy kincses zsákokkal megrakodva hagyják el birodalmamat, és cserébe az első rúgásra széteső ócskavasat sózzanak rám… Sok ilyen akadt, tehát kénytelen voltam megfelelő biztonsági intézkedéseket tenni. Ezért már tizenkét éve minden olyan mérnök, aki nem teljesíti kívánságaimat, és többet ígér, mint amennyire képes, megkapja ugyan az ígért fizetséget, de a kinccsel együtt ebbe a gödörbe taszítják, ni! Vagy pedig, ha inkább másik sorsot választ, őt magát nevezem ki vadállatnak, és ezzel a tulajdon két kezemmel ölöm meg, amihez, elhihetitek, egyáltalán semmiféle fegyverre nincs szükségem…
  – És… sok ilyen szerencsétlen volt? – kérdezte Trurl a szokottnál kissé vékonyabb hangon.
  – Sok-e? Hogy őszinte legyek, már nem is emlékszem. Csak azt tudom, hogy eddig még eggyel sem voltam megelégedve, és a halálordítás, amellyel a kútba zuhanva elbúcsúznak a világtól, egyre rövidebb ideig tart; úgy látszik, a tetemek dombja már elég magas, de azért még sokáig lesz hely, nem kell aggódnotok!
   E rettentő szavak után néma csönd lett; a két barát akaratlanul is a kút fekete szájára nézett, a király pedig tovább járkált, hatalmas lábai úgy csattogtak a padlón, mintha kősziklák zuhannának egy visszhangos szakadékba.
  – Felséged engedelmével megijegyezném, hogy mi még… izé… nem írtuk alá a szerződést – nyögte ki végre Trurl. – Nem kaphatnánk két óra gondolkodási időt, hogy fontolóra vehessük felséged mély értelmű szavait? Azután majd közöljük, hogy elfogadjuk-e a feltételeket, vagy…
  – Haha! – mennydörgött a király kacagása. – Vagy pedig hazamentek, mi? Nem, uraim! A feltételeket már elfogadtátok, mikor hajóm, az Infernanda fedélzetére léptetek, amely birodalmam felségterülete! Ha minden idekerülő mérnök egyszerűen megléphetne, mikor eszébe jut, akkor örökké várhatnék kívánságom teljesülésére! Ti maradtok és fenevadat fogtok építeni. A munkára tizenkét napot adok. Most elmehettek. Ha bármiféle gyönyörűségre vágytok, forduljatok bátran a szolgákhoz, akiket mellétek rendeltem, mert semmit sem sajnálok tőletek. EGYELŐRE!
  – Felséged engedelmével a gyönyörök pillanatnyilag nem olyan fontosak, de nem láthatnánk esetleg az elődeink munkásságából származó vadásztrófeákat?
  – Miért ne? – szólt kegyesen a király, és tapsolt; a két tenyere közül kipattanó szikrák felcsillantották a falak ezüstjét, és a mozdulattól olyan huzat támadt, hogy szinte lehűtötte a két kalandvágyó barát izgalomtól lázas fejét. Kisvártatva hat fehér és arany egyenruhás gárdista lépett be, s elvezették Trurlt és Klapanciuszt egy kanyargós folyosóra, amely holmi megkövesedett hüllő beleinek zegzugos alagútjára hasonlított. A két mérnök nagyon megkönnyebbült, amikor végre kiértek a szabad ég alá, egy hatalmas terráriumba. Ennek pompásan ápolt pázsitján helyezték el Vérgőz király vadásztrófeáit, amelyek jobb-rosszabb állapotban megmaradtak.
   A legelső fenevad félig kettéhasított, kardfogú pofája félelmetesen meredt az égnek, testét pikkelyként egymásra boruló acélpajzsok fedték; nagyon hosszú, nyilván roppant ugrásokra tervezett hátsó lábai élettelenül nyúltak el a füvön, farka mellett; a farok géppuskában végződött, félig üres tölténytárral, ami arra vallott, hogy a fenevad nem azonnal és nem harc nélkül lett a szörnyű király zsákmánya. Erről tanúskodott a félig nyitott pofájából kicsüngő sárga foszlány is, amelyben Trurl felismerte a királyi vadászok csizmájának a szárát. Távolabb kígyószerű roncs hevert, számtalan rövid puskacső-szárnyát megpörkölte a torkolattűz, kiomlott villamos belsőségei réz- és porcelántócsát alkottak. Egy másik tetem görcsösen szétvetette oszloplábait, s pofájában halkan susogva játszadozott a kerti szellő. Voltak aztán karmos és kerekes fenevadak, meg aknavetős, lánctalpas jószágok, felhasított oldalukból szanaszét meredeztek a vezetékek, voltak fej helyett lőtornyot viselő páncélszörnyetegek, amelyeket atomágyú szaggatott darabokra, voltak hernyószerű és potrohos óriások, számos tartalék agyuk mind szétroncsolódott a harcban, aztán ugró rémek, teleszkópos végtagokkal, meg változó teremtmények, amelyek hol egész csordává oszlottak, hol egyetlen ágyúcsőtüskés sündisznóvá gömbölyödtek, de ez a fortély sem mentette meg őket, sem alkotóikat. Trurl és Klapanciusz kissé rogyadozó térddel ballagott e roncsok között, ünnepélyes, sőt gyászos hallgatásba merülve, mintha inkább temetésükre készülődnének, semmint lázas feltalálói tevékenységre. Így haladtak végig a királyi trófeák megdöbbentő kiállításán. A kapunál, a fehér lépcső alatt várakozott a hintó; a sárkányok most valahogy kevésbé látszottak rémesnek. A hintó a nyüzsgő utcákon át városszéli szállásukra röpítette a két utast. Mikor magukra maradtak a skarlátvörössel és almazölddel tapétázott teremben, a drága kincsek és finom italok alatt roskadozó asztalnál, Trurlnak végre megoldódott a nyelve, és szidni kezdte Klapanciuszt, mint a bokrot, mondván, hogy ő fogadta el könnyelműen a szertartásmester ajánlatát, és emiatt most nyakig vannak a pácban, ahelyett, hogy békésen üldögélnének a házukban eddigi babérjaikon. Klapanciusz egy szót sem felelt. Mikor aztán Trurl, kiadva dühét és kétségbeesését, a gyöngyház karosszékbe roskadt, és kezébe temette arcát, a mindaddig türelmesen várakozó Klapanciusz röviden kijelentette:
  – Nincs mese! Munkához kell látni.
   Trurl mintha felébredt volna e szavakra. Fontolgatni kezdte tehát a lehetőségeket, hiszen mindketten a kibernetika legtitkosabb rejtelmeinek tudói voltak. Gyorsan megállapodtak abban, hogy az építendő fenevadnak nem a páncélja és nem az ereje a legfontosabb, hanem csakis a programja, vagyis ördögi tevékenységének algoritmusa. – Csakugyan ördögi lénynek kell lennie, valóságos sátánnak! – mondták, és bár még nem tudták, hogyan csinálják meg, kissé megkönnyebbült a szívük. Aztán nekiültek megtervezni a bestiát, amelyre a kegyetlen uralkodó vágyott, egész lelküket beleadták a munkába, átdolgozták az éjszakát, a következő napot és még egy teljes éjszakát, majd nagy lakomát csaptak, s mialatt a leydeni korsókat ürítgették, már annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy kajánul összenevettek, persze csak titokban, nehogy észrevegyék a szolgák, akiket teljes joggal tartottak a király kémeinek. Ezért egy szót sem szóltak a munkájukról, csak az italok villámerejét dicsérték, meg a pompás ionmártásos elektropecsenyét, amelyet sürgő-forgó, frakkos lakájok szolgáltak fel. Vacsora után kimentek a teraszra. Lábuk alatt terült el az egész város, a zöld ligetek közül kiemelkedő fehér tornyaival és fekete kupoláival. Ekkor Trurl így szólt Klapanciuszhoz:
  – Még nincs nyert ügyünk, mert a dolog nem olyan egyszerű.
  – Mire gondolsz? – kérdezte élénken, bár óvatosságból suttogva Klapanciusz.
  – Nézd, a helyzet a következő. Ha a király leteríti a gépvadat, kétségkívül teljesíti aggasztó ígéretét, mondván, hogy nem feleltünk meg a kívánságának. Ha viszont túlságosan jól sikerül a dolog… No, mit gondolsz, akkor mi lesz?
  – Úgy érted, ha nem teríti le a fenevadat?
  – Nem. Ha a fenevad teríti le őt… Akkor az új király gondoskodik róla, hogy ne ússzuk meg szárazon.
  – Gondolod, hogy felelősségre vonna bennünket? Az utód rendszerint örül, ha megürül a trón.
  – Igen, de őt a fia fogja követni; és akár apja iránti szeretetből gyilkoltat le bennünket, akár egyszerűen azért, mert ezt várja tőle az udvar, nekünk édesmindegy. No, mi a véleményed?
  – Erre nem gondoltam – komorodott el Klapanciusz, és eltűnődve dünnyögte: – Csakugyan nem valami rózsásak a kilátásaink. Se így, se úgy… Te látsz valami megoldást?
  – Építhetnénk több életű állatot. A király leteríti, a bestia kimúlik, de rögtön feltámad. A király megint vadászhat rá, megint elejti, amíg bele nem fárad…
  – Ha elfárad, dühös lesz – vélte józanul Klapanciusz. – Különben is, hogy képzeled ezt az állatot?
  – Még sehogy sem képzelem, csak a lehetőséget említettem… Legegyszerűbb lenne olyan lényt építeni, amelynek nincsenek életfontosságú részei. Ha miszlikbe aprítják is, újra összenő.
  – Hogyan?
  – A mező hatására.
  – Mágneses mező?
  – Mondjuk.
  – És honnan vesszük a mezőt?
  – Azt még nem tudom. És ha magunk távirányítanánk? – vetette fel Trurl.
  – Nem, az nem elég biztonságos – csóválta a fejét Klapanciusz. – Hátha a király valami várbörtönbe vet bennünket a vadászat idejére? Elvégre, mondjuk ki őszintén: szerencsétlen elődeink sem a falvédőről léptek le, és jól tudod, hogyan végezték. A távirányítás biztosan nem egynek eszébe jutott, de nem vált be. A vadászat alatt semmi kapcsolatunk nem lehet a fenevaddal.
  – És ha műholdat építenénk, és onnan…? – latolgatta Trurl.
  – Malomkövekért kiabálsz, ha a ceruzádat akarod meghegyezni! – fortyant fel Klapanciusz. – Műhold! És hogyan készíted el? Hogyan állítod pályára? A mi szakmánkban nincsenek csodák, öregem! Egészen másképp kell elrejteni a berendezést!
  – De hová rejted, mikor állandóan figyelnek bennünket?! Hiszen láthatod, hogy a lakájok le nem veszik rólunk a szemüket, állandóan leskelődnek, és szó sem lehet arról, hogy akár csak egyszer is észrevétlenül kisurranhassunk a palotából… Különben is, egy ilyen berendezés jó nagy, hát hogyan csempésszük ki? Nem látok rá módot!
  – Nyugi, nyugi! – intette a higgadt Klapanciusz. Hátha egyáltalán nincs is szükségünk ilyen berendezésre.
  – De a fenevadat mégiscsak vezérelni kell, mert ha csak a saját elektronikus agya vezérli, akkor a király laskává aprítja, mielőtt annyit mondhatnánk, hogy fapapucs!
   Elhallgattak. Sötétedett már, odalent a város sokasodó fényei hunyorogtak. Egyszerre csak Trurl megszólalt:
  – Ide figyelj, van egy ötletem. Mi lenne, ha fenevadépítés örve alatt egyszerűen hajót építenénk, és elszöknénk rajta? A látszat kedvéért csinálhatnánk neki füleket, farkat, agancsokat, aztán a rajt pillanatában mindezt ledobhatná. Szerintem ez remek ötlet! Megszökünk, és bottal üthetik a nyomunkat!
  – Na és ha a király szolgái között álruhás mérnök is van, ami szerintem nagyon valószínű? Akkor hamarosan kiderül a turpisság, és hóhérkézre jutunk. Különben sincs kedvem megszökni. Vagy mi, vagy ő, ez itt az ábra, harmadik megoldás nincsen.
  – Az igaz, hogy valamelyik kém érthet a szakmához! – szomorodott el Trurl. – Hát akkor mi a bús fekete dobozt csináljunk!? Talán elektronikus délibábot?
  – Látomást, hogy a király hiába üldözze? No, még csak az kéne! Akkor úgy megdühödik, hogy rögtön kivégeztet !
   Megint elhallgattak, aztán Trurl hirtelen felkiáltott:
  – Eszerint az egyetlen megoldás, hogy a fenevad elrabolja a királyt, és fogságban tartja. Mit szólsz hozzá? Akkor aztán…
  – Értem, nem is kell folytatnod. Látod ez jó ötlet! Fogságban tartanánk, és a csalogányok itt még édesebben dalolnak, mint akár a zafírkék Marilunda bolygón, emlékszel? – váltott ügyesen témát Klapanciusz, mert a szolgák éppen kijöttek a teraszra, hogy felállítsák az ezüstkandelábereket. – Szóval fogságban tartjuk – folytatta, mikor ismét egyedül maradtak a lámpák derengő fényénél –, de hogyan tárgyalunk a fogollyal, ha megbilincselve tömlöcbe vetnek bennünket?
  – Hát igen – dünnyögte Trurl –, erre ki kell valamit találni… A legfontosabb egyébként a fenevad algoritmusa!
  – Na ne mondd! Világos, hogy első az algoritmus. Nincs más hátra, ki kell kísérletezni!
   Nekiláttak hát a kísérletezésnek, mégpedig oly módon, hogy elkészítették Vérgőz király és a fenevad modelljét, persze csak papíron, matematikai módszerrel; Trurl irányította az előbbit, Klapanciusz az utóbbit. Egymásnak eresztették őket az asztalt elborító nagy, fehér papírlapokon, s a király meg a bestia olyan vadul csapott össze, hogy a grafoszok is megrepedtek. A fenevad fújtatva tekergett határozatlan integráljaival a király egyenleteinek csapásai alatt, ismeretlenek végtelen halmazára esett szét, majd hatványra emelkedett és ismét felpattant, a király nekirontott és differenciálta, a funkcionális operátorok szanaszét röpködtek, és olyan nemlineáris-algebrai kavarodás támadt, hogy már egyik mérnök sem tudta, mi is történik a királlyal és mi a fenevaddal, mert mindkettő eltűnt a szemük elől a mátrixok és tenzorok tömkelegében. Felálltak hát az asztal mellől, erőt merítettek a nagy leydeni kancsóból, visszaültek, és elölről kezdték, most még hevesebben; elengedték a pórázról az egész Magasabb Analízist, és olyan gomolygás támadt a papíron, hogy csak úgy füstölögtek az izzó golyóstollak. Vágtatott a király minden bősz együtthatójával, eltévedt a hiperkomplex számok erdejében, visszatért a saját nyomán, s nekirohant a fenevadnak, az pedig száz többtagú kifejezésre esett szét, elveszítette egy ikszét és két ipszilonját, bebújt a törtvonal alá, gyökeivel hadonászott, majd oldalról rontott rá a király matematizált felséges személyére. Vérgőz ekkor nemlineáris páncélt öltött, elérte a végtelenben levő pontot, visszavágtatott, és minden gömbölyű és szögletes zárójelen keresztül úgy fejbe kólintotta a fenevadat, hogy annak lepottyant a logaritmusa elölről és a hatványkitevője hátulról. Erre aztán a fenevad behúzta a csápjait, és kovariáns támadásba lendült, bum! bum! aztán egy ádáz lineáris transzformáció, dirr-durr! és a leegyszerűsített király összerándult, majd egész hosszában, számlálójától a nevezőjéig, elterült a földön. A két mérnök felugrott, kacagott, táncolt, vígan lengette a telefirkált árkusokat a kémek szeme láttára, akik a csillárról hiába látcsövezték őket, mivel nem értettek a felsőbb matematikához, és semmi egyebet nem tudtak kivenni, mint hogy azok ketten versenyt kiabálják: – Győzelem! Győzelem!!
   Jóval éjfél után a birodalom legtitkosabb rendőrségének laboratóriumába szállították a kancsót, amelyből a két mérnök a nehéz munka közben jókat húzott. A nyomozók szétszerelték a dupla fenekű kancsót, kivették a magnetofont, s órákon át feszült figyelemmel hallgatták a zöld márványteremben elhangzott szavakat. És a felkelő nap sugarai megnyúlt arcokra sütöttek, mert a nyomozók egy árva szót sem értettek a beszélgetésből. Az egyik hang például ezt mondta:
  – No? Mi van? Integráltad a királyt?
  – Integráltam!
  – Hol van? Itt? Jó! No most, rajta, a lábakat! Tartsd a lábakat! Nem a tieid, te szamár, hanem a királyét! Ez az! Transzformáld gyorsan! Mi jött ki?
  – Pi.
  – És hol a fenevad?
  – A zárójelben. De a király kibírta, látod?
  – Kibírta? Akkor szorozd be az imaginárius számmal! Ez az! És még egyszer! Változtasd meg az előjeleket! Hová szúrod be, te lüke? Ez a fenevad, nem a király! Na jó! Ez az!! Kész? Akkor most forgasd meg fázisosan – így! – és gyerünk a reális térbe! Megvan?
  – Megvan! Klapanciuszkám! Drága öregem! Oda nézz, mi történt a királlyal !!!
   A válasz pedig harsány diadalkacaj volt.
   Másnap, jobban mondva még azon a napon, amely álmatlan éjszaka után virradt a rendőrségre, a mérnökök kvarcot, vanádiumot, acélt, rezet, platinát, hegyi kristályt, titánt, cériumot és germániumot kértek, meg egyáltalában mindazokat az elemeket, amelyekből a kozmosz áll, valamint gépeket, képzett gépészeket és képzett kémeket, odáig mentek ugyanis a vakmerőségben, hogy a három példányban kitöltendő igénylőlapra ezt írták: „Továbbá kérünk különféle méretű és fajtájú kémeket a T. Illetékes Hatóságok belátása szerint.” Másnap kértek még ezenkívül fűrészport, meg egy nagy vörös bársonyfüggönyt, középen üvegcsengőcskékkel, sarkain négy bojttal. Még a csengőcskék méretét is megadták. A király, akit mindenről tájékoztattak, dühöngött, de meghagyta, hogy teljesítsék a vakmerők minden kívánságát, EGYELŐRE, és mivel a király szava szent volt, a mérnökök mindent megkaptak, amit akartak.
   Márpedig egyre újabb és egészen hallatlan dolgokat követeltek. Így például 48 999/II K/T szám alatt beérkezett a rendőrségi levéltárba annak az igénylőlapnak a másolata, amelyen három darab szabászati próbababát igényeltek, továbbá a királyi rendőrség hat teljes egyenruháját, övvel, fegyverzettel, csákóval, tollal és bilincsekkel együtt, valamint a „Honi rendőr” című folyóirat három legutóbbi évfolyamát, rövid tartalmi ismertetéssel együtt; a „Megjegyzés” rovatban kötelezték magukat, hogy a felsorolt tárgyakat 24 órán belül teljes épségben és sértetlenül visszaadják. A levéltár egy másik irattartójában pihen annak az ívnek a másolata, amelyen Klapanciusz azt kérte, hogy haladéktalanul szállítsanak neki egy életnagyságú bábut, amely a posta- és távírdaügyi minisztert ábrázolja díszegyenruhában, továbbá egy zöldre lakkozott, kétkerekű kordét, baloldalt petróleumlámpával, hátul pedig kék-fehér díszbetűs felirattal: ÉLJEN A KIRÁLY! A bábu és a kordé után a titkosrendőrség főnöke megháborodott, és kénytelen volt nyugállományba vonulni. További három nap múlva a mérnökök egy hordó rózsaszínűre festett ricinusolajat igényeltek. Azontúl viszont nem követeltek már semmit, csak szorgoskodtak palotájuk föld alatti pincéiben, ahonnét duhaj nótázás és serény kopácsolás hallatszott fel, alkonyattól pedig kékes fény hullott ki a kerek pinceablakon, kísértetiesen megnyújtva a kerti fák árnyékát. Trurl és Klapanciusz, segédeikkel együtt, a villamos kisülések kék fényében sürögtek-forogtak a kőfalak között, és ha felnéztek, jól látták a különféle szolgáknak az ablakhoz tapadó arcát, akik – állítólag merő kíváncsiságból – minden mozdulatukat fényképezték. Egy éjszaka, mikor a mérnökök fáradtan aludni tértek, épülő gépük alkatrészeit a szolgák titkos expresszléggömbbel a királyi laboratóriumba szállították, s ott a tizennyolc legkiválóbb rendőrkibernetikus remegő ujjakkal összerakta az alkatrészeket, előzőleg letéve a nagy koronaesküt. Mikor összerakták, kezükből apró cinegér futott elő, szappanbuborékokat fújva szaladgált az asztalon, és farkincája alól krétaport hintett, de olyan ügyesen, hogy cifra betűs felirat lett belőle: HÁT IGAZÁN NEM KEDVELTEK BENNÜNKET? A birodalom történetében még sohasem váltakoztak ilyen sűrűn a titkosrendőrség főnökei. Az egyenruhákat, a bábut, a zöld kordét, valamint a fűrészport, amelyeket a mérnökök pontosan visszaszolgáltattak, elektronmikroszkópokkal vizsgálták meg. De nem találtak semmit, csak egy parányi táblácskát a fűrészporban, EZ CSAK FŰRÉSZPOR felirattal. Atomonként vizsgálták az egyenruhákat és a kordét, de hiába.
   Végül eljött a nap, amikor befejeződött a munka. Óriási, hermetikus tartályhoz hasonló, háromszáz kerekű jármű állt a falhoz, amely Trurl és Klapanciusz rezidenciáját körülvette. A mérnökök a nyitott kapun át kihoztak egy tökéletesen üres függönyt, azt a bizonyosat a bojtokkal és csengőcskékkel, egy bizottság ellenőrzése alatt kinyitották a jármű ajtaját, és a függönyt a padlóra terítették, majd bemásztak, és zárt ajtók mellett ügyködtek valamit. Aztán nagy bádogtartályokat hoztak fel a pincéből, tele porrá őrölt vegyi és áramköri elemekkel, és a fehér, ezüst, szürke, sárga és zöld porokat a kiterített függöny alá szórták, majd előjöttek, lezáratták a járművet, s órájukat nézve vártak tizennégy és fél másodpercig; ekkor világosan hallatszott az üvegcsengők csilingelése a mozdulatlan járműből, s ezen mindenki csodálkozott, hiszen csak a szellemek mozgathatták a függönyt. Ekkor a két mérnök összenézett, és így szólt:
  – Kész! Elvihetik!
   Egész nap szappanbuborékokat eregettek a teraszról. Estefelé beállított a nemes Gyilkonc, a szertartásmester, aki Vérgőz bolygójára csalta őket; udvarias volt, de határozott. Az őrség a lépcsőn várt, Gyilkonc pedig közölte, hogy azonnal indulniuk kell a kijelölt helyre. A palotában kellett hagyniuk mindent, még ruháikat is; ócska göncöket kaptak, és összebilincselték őket; ám az őrök, rendőrtisztek és igazságügyi méltóságok nagy csodálkozására a két mérnök egyáltalán nem látszott idegesnek, sőt, Trurl még fel is vihogott, és közölte a kováccsal, aki megbilincselte, hogy csiklandós. Miután pedig a bináristomba vetették őket, a kőfalak mögül a „Vidám programozó” című dalocska csendült fel.
   Eközben a hatalmas Vérgőz megindult a városból szörnyű vadászkocsiján, kíséretével együtt. Lovasok és vadászgépek hosszú sora kígyózott utána, illetve nem is egészen vadászgépek voltak, hiszen akadtak közöttük nemcsak mozsarak és kartácsvetők, de még hatalmas lézerágyúk, antianyagszórók és szurokvetők is, az utóbbiak különösen veszélyesek, mert a szurokba minden lény és minden gép beleragad.
   Így vonult a vadászmenet, harciasan és vidáman, a királyi vadaskert felé. Senki sem gondolt a bináristomban sínylődő mérnökökre, vagy ha mégis, akkor legfelebb gúnyolódtak rajtuk, hogy így pórul jártak.
   Mikor a vadaskert tornyából az ezüstkürtök hírül adák a király közeledtét, a vadászok megpillantották az ugyancsak odaérkezett hatalmas tartálykocsit. Különleges fogókarok ragadták meg a tartály csapóajtaját, kinyitották, s az ajtó egy pillanatig fekete ágyúcső torkaként tátongott. De a következő másodpercben viharosan kavargó, sárgásszürke, homokszerű valami robbant elő a tartályból; olyan vadul örvénylett, hogy nem leheett tudni, állat-e vagy sem. Talán százlépésnyit repült, majd nesztelenül földet ért, vörös függöny röppent le vóla, és a néma csendben felcsilingeltek az üvegcsengők; aztán a függöny piros foltja szétterült a homokon, nem messze a fenevadtól, amelyet most már mindenki jól láthatott. A formája továbbra is bizonytalan maradt; olyasféle volt, mint egy hosszúkás homokbucka, színe egészen hasonló a környezetéhez, sőt úgy rémlett, hogy némi napégette moha is nő rajta. A király hajtóvadászai, nem tévesztve szem elől a szörnyeteget, elengedték a kibernáthegyiek, mágnesagarak és analóg vizslák falkáját; az ebek csattogó fogakkal rontottak az összekuporodott szörnyetegre, az pedig, mikor elérték, sem a száját nem tátotta ki, sem tüzet nem okádott, csak kinyitotta rettenetes kis napokhoz hasonló két szemét, és a vadászebek fele egy szempillantás alatt hamuvá omlott szét.
  – Ahá, lézerecskék vannak a szemében! No, adjátok csak ide a fényvédő páncélocskámat! – kurjantott a király, és csatlósai egykettőre fényes szuperacélba öltöztették. A király előre rúgtatott Kiberáró nevű lován, amely semmiféle lövedéktől nem félt. A fenevad békésen a közelébe engedte; a király lesújtott, csak úgy sivított a kardja, s az állat levágott feje a homokba gurult. A király nem örült a könnyű győzelemnek, inkább dühöngött, és különleges kínzásokat tervezett el csalódásának okozói számára, bár a kíséret vidám hallalival ünnepelte a vadászsikert. De a fenevad egyet mozdított a nyakán, és újabb fej nőtt ki belőle. Kinyitotta vakító szemét; a villám tehetetlenül siklott végig a király páncélján. „No, mégsem voltak olyan nagyon ügyetlenek, bár azért pusztulniuk kell” – gondolta a király, és megsarkantyúzva paripáját, a fenevadnak ugratott.
   Ezúttal a szörny hátának közepére sújtott. Kardja süvítve csapott le, belemélyedt az acélba, és a kettévált törzs máris a lábainál vonaglott. De mi ez? Két kisebb ikerszörny ágaskodott föl előtte, közöttük pedig egy harmadik, kicsike ugrált – az imént levágott fej testet és farkat növesztett, és szintén ott kapált lábacskáival a homokban.
  – Egérkékre vagdaljam fel?! Szép kis vadászat! mérgelődött a király, és az állatokra rontott. Vágta, aprította őket, csapásai alatt egyre szaporodtak a fenevadak, aztán egyszerre csak elszaladtak, egymáshoz ugrottak, nagyot villantak, és megint egyetlen hatalmas, hasával a földre lapuló, ruganyos, reszkető hátú fenevad állott előtte, ugyanolyan, mint az első.
  – Semmi öröm nincs ebben a hülyeségben – bosszankodott a király. – Nyilván ugyanolyan visszacsatolásos, mint amit az a hogyishívják, Pumpkington épített. Ötlettelensége miatt saját kezűleg kegyeskedtem széttépni őt az udvaron… No, mindegy, erre kibágyúval kell lőni…
   És előguríttatott egy hatlövetű ágyút. Gyakorlottan célzott, meghúzta a zsinórt, s a láthatatlan lövedék dörrenés nélkül, füst nélkül a szörnyeteg felé repült, hogy darabokra szakítsa. De semmi sem történt; talán átrepült rajta, de túl gyorsan ahhoz, hogy észrevehessék. A fenevad még jobban a földre lapult, előrenyújtotta bal mancsát, és a vadászok meglepődve látták hosszú, szőrös ujjait: fügét mutatott a királynak!
  – Nagyobb kalibert adjatok! – kiáltott a király, úgy téve, mintha nem látná a felségsértő csúfolódást. Hozták is már, húsz legény töltötte meg az ágyút, a király célzott, lőtt – és ebben a pillanatban a fenevad nagyot ugrott. Vérgőz a kardjával akart védekezni, de mire kirántotta, a bestia már sehol sem volt; a vadászok később elmesélték, hogy alig hittek a szemüknek: a fenevad a levegőben három részre szakadt, és villámgyorsan átváltozott – homokszínű, ormótlan testéből egyszerre csak három rendőregyenruhás személy lett, s ezek a személyek már röptükben szolgálati tevékenységre készülődtek. Az első rendőr bilincset vett elő a zsebéből, miközben lábával kormányozta magát, a második fél kézzel tollas csákóját fogta, hogy le ne sodorja a repülés szele, szabad kezével pedig letartóztatási parancsot húzott elő, a harmadik csak arra szolgált, hogy az előbbi kettő kényelmesebben érjen földet: hasra vágódott előttük, mint lökéscsillapító. Aztán rögtön felugrott, és leverte magáról a port, közben az első a királyra csattintotta a bilincset, a második kiütötte az álmélkodástól megbénult felség kezéből a kardot; és elindultak a megbilincselt Vérgőzzel a sivatag felé, elölről húzva és hátulról lökdösve az alig védekező uralkodót. A kíséret másodpercekig kővé dermedve állt, aztán felordított, és utánuk vetette magát. A kiberlovak már utol is érték a gyalogos menekülőket; már süvítve repültek ki hüvelyükből a kardok, mikor a harmadik rendőr bekapcsolt valamit a hasán, összehúzódzkodott, kezéből két fúvóka lett, lábai összetekeredtek, küllők villantak rajtuk, hátán pedig, amely egy zöld, kétkerekű kordé bakjává alakult, ott ült a másik két rendőr, és hosszú ostorral ütötte a kordé elé fogott királyt, aki karjaival hadonászva, koronás fejét rémülten védve az ostorcsapásoktól, eszeveszetten vágtázott; megint közeledni kezdtek az üldözők, ekkor a rendőrök nyakon ragadták a királyt, és maguk közé ültették, majd az egyik, gyorsabban, mint ki lehetne mondani, a fúvókák közé ugrott, perdült-fordult, és zúgó, szivárványló légcsavarrá vált, s a kordé, mintha szárnyakat kapott volna, felszökkent a homokról, hintázva a levegőbe emelkedett, és egy perc múlva már alig látszott a pusztaság felett. A király kísérete szétszóródott, nyomokat kerestek, kutyákkal szimatoltattak, aztán tűzoltókocsikon előrobogott a rendőrség, és bőszen locsolni kezdte a homokot, mivel a kémléggömbből küldött rejtjeles üzenetben a távírász remegő keze hibát ejtett. Nyargalásztak a rendőrosztagok a pusztaságban, minden bokrot, minden fűcsomót átkutattak, megvizsgáltak, kézi röntgenkészülékkel átvilágítottak, számtalan gödröt ástak, a homokmintákat elemzésre küldték, Kiberárót, a király lovát, maga a főügyész rendelte kihallgatásra, estére egészen elsötétült az ég a titkos kémléggömböktől, még ejtőernyős hadosztályt is dobtak le a sivatagba porszívókkal, hogy szívják fel az egész homokot, és minden rendőr külsejű személyt letartóztattak, ez azonban sok bajt okozott, mivel a rendőrség egyik fele letartóztatta a másikat. Mire leszállt az éjszaka, a rémült és fáradt vadászok siralmas hírekkel szivárogtak vissza a városba, mert a legcsekélyebb nyomra sem sikerült rábukkanni, az uralkodót mintha a föld nyelte volna el.
   Az éjszaka kellős közepén fáklyafénynél felhozták a megbilincselt mérnököket a bináristomból a főkancellár színe elé. Mennydörgő hangon förmedt rájuk:
  – Titeket, akik végzetes kelepcét állítottatok ő királyi felségének, s kezet mertetek emelni kegyelmes uralkodónkra, a nagy Vérgőz királyra, azonnali hatállyal felnégyelnek, kerékbe törnek, felkoncolnak, majd különleges porítógéppel szétszórnak a világ négy tája felé, örök emlékezetül és elriasztásul a királygyilkosság aljas bűnére készülőknek, háromszor és fellebbezés nélkül. Ámen.
  – Most rögtön? – kérdezte Trurl. – Ugyanis egy követet várunk…
  – Ugyan miféle követet, te hitvány cselszövő?! Ekkor kivágódott az ajtó, és az őrök keresztbe tett alabárdjaikkal behátráltak a terembe, minthogy nem merték elállni az utat maga a posta- és távírdaügyi miniszter előtt; a nagyúr pedig teljes díszegyenruhában, rendjeleivel csilingelve, a kancellárhoz sietett, hasán függő gyémántos tarisznyájából levelet vett elő, majd kijelentette: – Bár én nem vagyok igazi, igazán a király küldött – és azzal porrá hullott szét. A hüledező kancellár megismerte a király pecsétgyűrűjének lenyomatát a vörös viaszban, feltörte a pecsétet, kivette a borítékból a levelet, és azt olvasta benne, hogy a király kénytelen egyezkedni a mérnökökkel, akik algoritmikus és matematikai módszerekkel foglyul ejtették, és most feltételeket szabnak; a kancellár tehát hallgasson meg és fogadjon el minden feltételt, ha kedves neki a király élete. Aláírás: „Vérgőz király s. k., ismeretlen helyen levő barlangba vettetve, a három egyenruhás személyben megtestesülő egyetlen álrendőri fenevad hatalmában"…
   Nosza, mindenki harsányan kiabálni kezdett, egymást túlordítva kérdezték, hogy melyek azok a feltételek, és mit jelentsen mindez, Trurl azonban csak azt hajtogatta: – Először vegyék le a bilincseinket, aztán majd tárgyalunk.
   A kovácsok térden állva vették le a bilincseket, az udvari nép megint faggatózni kezdett, ámde Trurl azt mondta:
  – Éhesek, szomjasak, mosdatlanok vagyunk, illatos fürdőt kivánunk, virágszirom-törölközőt, citeraszót, ünnepi vacsorát, közben balettelőadást, aztán majd tárgyalunk!
   Reszkettek a dühtől a kegyetlen király udvaroncai, de kénytelenek voltak engedelmeskedni. A két mérnök csak hajnaltájban kegyeskedett visszatérni. Gyaloghintóban hozták őket a lakájok, pompás köntösökben, frissen, illatosan érkeztek meg, leültek a zöld asztalhoz, és sorolni kezdték a feltételeiket, de nem fejből, nehogy, isten őrizz, valamit kifelejtsenek, hanem egy kis noteszból, amely egész idő alatt rezidenciájukon lapult, a függöny mögé dugva. Ezeket olvasták fel a kis noteszból:

   1. Első osztályú űrhajó bocsáttassék rendelkezésünkre, hogy hazautazhassunk.
   2. Fent említett különféle apróságokkal bélelendő ki, úgymint: négy lat briliánssal, negyven lat színarannyal, nyolcszor ennyi platinával, palládiummal és más egyéb kincsekkel, továbbá azon emléktárgyakkal, melyeket alulírottak a királyi palotából kiválasztani kegyeskednek.
   3. Amíg a fent említett hajó nem áll az utolsó csavarig útra készen, megrakva és feltankolva, perzsaszőnyeggel a lépcsőjén, búcsúztató zenekarral, bársonypárnán rendjelekkel, díszlövéssel, gyermekkórussal, filharmonikus zenekarral és általános lelkesedéssel együtt, addig a királyt nem látja viszont senki.
   4. Hálaadó írás szerkesztessék vert arany lemezen, gyöngyházzal kirakva, Őnagyságaiknak, a Kegyes és Méltóságos Trurl és Klapanciusz Mérnök Uraknak címezve, ezen írásban az egész história töviről hegyire leírassék, főkancellári és királyi pecséttel igazoltassék, aláírásokkal hitelesíttessék, és tartó gyanánt ágyúcsőbe helyeztessék, amelyet a szolgák segítsége nélkül maga Gyilkonc szertartásmester köteles saját vállán a hajóra cipelni, aki a Kegyelmes Mérnök Urakat a bolygóra csalta, azt hivén, hogy ily módon csúfos halálra ítéli őket.
   5. Ugyanezen fent nevezett méltóság köteles a továbbiakban elkísérni a Két Mérnököt a hazafelé vezető úton, biztosítván Nagyságos Személyük sérthetetlenségét, mindennemű üldözés mellőzését stb. A hajón állandó tartózkodási helye egy háromszor háromszor négy láb méretű ketrec legyen, amely etetőablakocskával van ellátva és fűrészporral felhintve; a fűrészpor pedig ugyanaz legyen, amelyet a Nagyságos Mérnök Urak igényelni kegyeskedtek a király szeszélyeinek betöltése végett, s amelyet később titkos léggömbbel a rendőri levéltárba továbbítottak.
   6. Szabadon bocsátása után a király nem köteles személyesen bocsánatot kérni fent nevezett Mérnök Őnagyságaiktól, mivel egy ilyen egyén bocsánatkérésére, egyáltalán nincs szükségük.
   Dátum és aláírások: Trurl és Klapanciusz a Feltételszabó Mérnökök nevében, továbbá a Főkancellár, a Főszertartásmester és a Földi-Vízi-Léggömbös Titkosrendőrség Főzsaruja a Feltételek Elfogadói nevében.

   Kékültek-zöldültek az udvari méltóságok, de mit volt mit tenni, mindent aláírtak. Aztán sietve elkészítik a rakétát, a mérnökök pedig ki-kisétálnak a repülőtérre, egy kis reggeli utáni ellenőrzésre, és semmi sem jó nekik: az anyag hitvány, a szerelők szórakozottak, a szalonban ötcsatornás hangulatlámpa legyen, láncos lobogóval és csicseri pacsirtával; hogy miféle pacsirta az? nos, ha nem tudják, az ő bajuk; a király nyilván már türelmetlenkedik kies barlangjában, és ha majd visszatér, bízvást ellátja a baját mindenkinek, aki szabadulását késleltette. Elsötétülő szemekkel hallgatják ezt a célozgatást az űrhajó körül sürgölődők, idegesen hajszolják egymást, reszkető kézzel buzgólkodnak. Végre elkészül a rakéta; most a hordárokon a sor, egymás után hozzák a kincses zsákokat, az aranyat szállítószalagon öntik a tartályokba, persze mindez a legnagyobb titokban folyik, egész rendőrhadak szimatolják körül a készülődést. Trurl és Klapanciusz a markába nevet, és azoknak, akik félve ugyan, de kíváncsian meghallgatják őket, szívélyesen el is magyarázzák, hogyan történt mindez, hogyan vetették el első, tökéletlen ötletüket, és miként építettek fenevadat új módon. Nem tudták, hová és hogyan helyezzék a vezérlő egységet, vagyis az agyát, és mivel nem találtak neki elég biztos helyet, egyszerűen az egészet agyból építették, hogy egyformán tudjon gondolkodni a lábával, a farkával, vagy csupa bölcsességfog pofájával. Mindez azonban csak a bevezetés volt. A tulajdonképpeni feladat két részből állott, pszichológiai és algoritmikus részből. Először meg kellett állapítani, mi döbbenti meg a királyt; erre volt jó a fenevadból transzmutáció útján képződött rendőrcsoport, szabályszerű letartóztatási parancsot felmutató rendőrökkel ugyanis az egész világmindenségben senki sem képes szembeszállni. Ennyit a pszichológiáról; csak azt fűzték még hozzá, hogy a postaügyi minisztert is lélektani okokból vetették be, hiszen alacsonyabb rangú hivatalnokot esetleg nem engednek be az őrök, s így a levél nem jut el a címzetthez, ami bizony a mérnökök fejébe került volna. A követi tisztet betöltő műminiszternek a levélen kívül némi készpénz is volt a tarsolyában, arra az esetre, ha az alabárdosokat meg kell vesztegetni; egyszóval mindenre gondoltak. Ami pedig az algoritmust illeti, mindössze olyan fenevadcsoportot kellett találni, amelynek reguláris és zárt alcsoportja éppen a rendőrség. A fenevad algoritmusa előirányozta az egymást követő transzformációkat. Vegytintával írták be az algoritmust az üvegcsengős függönybe, azután a fenevadi-rendőri önszervezés már megtette a magáét. Jegyezzük meg mindjárt, hogy a két mérnök később cikket publikált egy tudományos folyóiratban a következő címmel: „A mono- és policáj általános fenevadisztikai elméletének matematikai kifejtése, avagy Éta-méta-béta rekurzív funkciók a rendőri erők postai és fenevaderőkké való transzformációjának különleges esetében, üvegcsengők kiváltotta kompenzációs mezőben, két-három-négy-m-n kerekű, zöldre lakkozott, topológiai petróleumlámpával ellátott kordé, valamint figyelemelterelés végett rózsaszínűre festett ricinusolajjal működő diagonális mátrix használata mellett.” Az udvaroncok, kancellárok, tisztek és teljesen tönkretett rendőrök közül természetesen senki sem értett egy árva szót sem mindebből, de hát baj az? Nem tudni, vajon Vérgőz király alattvalóiban a csodálat vagy a gyűlölet élt-e nagyobb mértékben a két mérnök iránt.
   Már minden készen áll az induláshoz. Trurl egy zsákkal járkál a palotában, és a szerződéshez híven újabb meg újabb csecsebecsét akaszt le a falról, elégedetten megnézi és elcsomagolja. Végül a hintó kiviszi a repülőtérre, ott már várakozik az ujjongó tömeg és a gyermekkórus, népviseletbe öltözött kislányok virágcsokrokat nyújtanak át, a méltóságok papírlapról hálálkodó és búcsúbeszédeket olvasnak fel, a zenekar játszik, a gyengébbek elájulnak, majd végre néma csend áll be. Ekkor Klapanciusz kivesz egy fogat a szájából, valamit meg mozdít benne, és lám: nem közönséges fog az, hanem adó-vevő. Amint megnyomta, homokfelhő tűnik fel a horizonton; nő, növekszik, porcsíkot húz maga után, egyre gyorsabban közeleg, majd lezuttyan a hajó és a tömeg közötti üres térség közepére, megrázza magát, hogy csak úgy repül róla a homok, és mindenki döbbenten látja, hogy a fenevad az! Félelmetes egy dög, szeme napként vakít. Kígyózó farkával oldalát csapkodja, a röpködő szikrák kerek lyukakat égetnek a méltóságok műszálas díszegyenruhájába.
  – Engedd ki a királyt! – parancsolja Klapanciusz, mire a fenevad így szól teljesen emberi hangon:
  – Eszem ágában sincs. Most majd én tárgyalok velük…
  – Micsoda? Megőrültél?! Te nekünk engedelmeskedsz a mátrixod szerint! – kiabálja idegesen Klapanciusz, általános megrökönyödés közepette.
  – Aztán miért? Fütyülök a mátrixotokra. Én negációs-dafkológ szuperfenevad vagyok! Vezérelje a mérnök úr a nagynénikéjét! Akárhogyan kiabál is, nem vagyok én lineáris, elvem visszacsatoló, ugatásom csaholó, számrendszerem kettes, én vagyok a tettes, ha térdre nem borultok, mindannyian szorultok!
  – Majd én adok neked borulást! – hörög Klapanciusz, Trurl pedig megkérdezi a fenevadat:
  – Elmondanád, hogy tulajdonképpen mit akarsz? Azzal Klapanciusz háta mögé bújik, és ő is kiveszi egy fogát, de úgy, hogy a fenevad ne lássa.
  – Először is feleségül akarom venni…
   De senki sem tudta meg, kit akar a fenevad feleségül venni, mert Trurl megnyomta a fogat, és felkiáltott:
  – Lencse, borsó, tarkabab, tűnj el, ronda fenevad!
   A mágneses-dinamikus-fenevadikus tér, amely a szörnyeteg atomjait összetartotta, e szavakra egy szempillantás alatt megszűnt, a szegény fenevad pedig fülét-farkát lobogtatta, a csontjait ropogtatta, üvöltött és ordított, gyorsan hátat fordított, de ez sem segített rajta – izzóvas-szagú, forró légörvény támadt, és a fenevad porrá omlott, mint a kiszáradt homokvár… Csak egy kis homokdomb maradt belőle, s azon ott állt a király, teljes épségben, bár nagyon savanyú képpel, szurtosan és mérgesen, hogy így pórul járt.
  – Fejébe szállt a dicsőség – jegyezte meg Trurl, és a jelenlevők nem tudták pontosan, hogy kire érti: a királyra-e vagy a fenevadra, amely fel akart lázadni alkotói ellen, de azok természetesen ezt a sötét lehetőséget is számításba vették az algoritmusban.
  – Most pedig – búcsúzkodott Trurl – a szertartásmester úr beszáll a ketrecébe, mi pedig az űrhajónkba…