HARMADIK UTAZÁS avagy a valószínűségi sárkányok

   Trurl és Klapanciusz a nagy Csinnadratta Cerebron tanítványai voltak, aki a Felsőfokú Nihiliskolában negyvenhét éven át Általános Sárkányelméletet adott elő. Mint ismeretes, sárkányok nincsenek. Ez a primitív megállapítás talán kielégíti az egyszerű elmét, de nem a tudományt, hiszen a Felsőfokú Nihiliskola létező dolgokkal egyáltalán nem foglalkozik; a létezés banális voltát már oly régen bebizonyították, hogy egy szót sem érdemes többé rá vesztegetni. Elég az hozzá, hogy a zseniális Cerebron, egzakt módszerekkel boncolgatva a problémát, a sárkányok három faját fedezte fel: a nullás, az imaginárius és a negatív sárkányokat. Mindezek, amint már említettük, nem léteznek, de mindegyik fajta egészen másképpen nem létezik. Az imaginárius és nullás sárkányok, amelyeket a szakemberek röviden csak imagoknak és nulloknak neveznek, sokkal kevésbé érdekes módon nem léteznek, mint a negatívak. A drakológiában, vagyis sárkánytanban régóta ismeretes az a paradoxon, hogy ha két negatív sárkány herborizálódik (ez a művelet a sárkányalgebrában a közönséges számtani szorzásnak felel meg), törtsárkányt kapunk eredményül, mégpedig körülbelül 0,6 sárkányt. Namármost, a szakemberek két táborra oszlottak, s az egyik azt állította, hogy az így kapott sárkányrészt a fejétől kell számítani, a másik tábor viszont azt, hogy a farkától. Trurl és Klapanciusz nagy érdeme, hogy rámutattak mindkét nézet téves voltára. Ők alkalmazták elsőnek ezen a területen a valószínűségszámítást, s ezzel megteremtették a valószínűségi drakológiát, amelyből kitűnik, hogy a sárkány termodinamikailag csak statikus értelemben lehetetlen, éppúgy, mint a tündérek, villők, koboldok, boszorkányok, manók stb. Az általános valószínűtlenségi egyenletből két tudósunk kiszámította a koboldizáció, tündéresedés stb. együtthatóit. Ugyanebből az egyenletből következik, hogy egy átlagos sárkány spontán manifesztációjára körülbelül tizenhat kvintokvadrillió-heptillió évig kellene várni. Az egész probléma alighanem csupán matematikai érdekesség maradt volna Trurl ismeretes mérnöki barkácsoló hajlama nélkül. Ő azonban elhatározta, hogy empirikusan is megvizsgálja a kérdést. Mivel pedig valószínűtlen jelenségről volt szó, feltalálta a valószínűségerősítő gépet. Először otthon, a pincében próbálta ki, aztán az Akadémia által létesített különleges sárkánykísérleti telepen. Akik nem járatosak az általános valószínűségelméletben, mai napig kérdezgetik, hogy Trurl tulajdonképpen miért a sárkányt valószínűsítette, és nem a tündért vagy a koboldot; már ebből is kiviláglik műveletlenségük, hiszen nem tudják, hogy a sárkány egyszerűen valószínűbb a koboldnál. Lehet, hogy Trurl folytatni is szándékozott a kísérletezést az erősítőjével, de már az első kísérletnél súlyos zúzódást szenvedett, mivel a virtualizálódó sárkány farba rúgta. Szerencsére a beindításnál segédkező Klapanciusz csökkentette a valószínűséget, és a sárkány eltűnt. Sok tudós megismételte aztán a kísérletet a drakotronnal, de mivel hiányzott belőlük a rutin és a hidegvér, a keletkezett sárkányfiak jó része, miután kissé megugráltatta alkotóját, kiszökött a szabadba. Ekkor derült csak ki, hogy a rusnya szörnyetegek egészen másképp léteznek, mint holmi szekrény, pohárszék vagy asztal; a sárkányok fő tulajdonsága ugyanis a valószínűség, mégpedig elég nagymérvű, ha egyszer már létrejöttek. Ha például a sárkányra körvadászatot rendeznek, a rá puskát szegező vadászok a kör közepén csupán kiégett és határozottan büdös földet találnak, mivel a szorongatott sárkány átszökik a valóságos térből a konfigurációs térbe. Ezt persze tisztára ösztönösen teszi, minthogy szerfölött tompa agyú és tohonya barom. A primitív személyek képtelenek megérteni, hogyan történik ez, olykor makacsul követelik, hogy mutassák meg nekik azt a konfigurációs teret; nem tudják ugyanis, hogy az elektronok, amelyek létezésében pedig egyetlen épeszű lény sem kételkedik, szintén a konfigurációs térben mozognak csupán, és sorsuk a valószínűségi hullámoktól függ. Egyébként a keményfejűek könnyebben tagadhatnák az elektronok létezését, mint a sárkányokét, mivel az elektronok, legalábbis egyedül, nem rúgnak.
   Trurl egyik kollégája, Harborizeusz Kiber, kvantálta elsőként a sárkányt, meghatározta a drakonnak nevezett egységet, amellyel, mint ismeretes, a drakométereket dekalibrálják, sőt még a sárkányfarkak perdületét is meghatározta, bár ezért csaknem életével fizetett. De mit érdekelték ezek a vívmányok a széles tömegeket, mikor a sárkányok már javában zaklatták őket, s óriási talpaikkal, huligán természetükkel, ordibálásukkal és lángokádásukkal rengeteg kárt okoztak, sőt helyenként még szűz lányokat is követeltek adóba? Mit érdekelte a szerencsétleneket, hogy Trurl sárkányai, mint indeterminisztikus, tehát nem lokalizálható lények, az elmélethez mindhalálig híven viselkednek, mikor a tisztességtudást viszont teljesen félrerúgták? Mit érdekelte őket, hogy az elmélet tisztázta a sárkányfarkak perdületét, mikor ezek a farkak falvakat és veteményeket pusztítottak el? Nem csoda hát, hogy a közvélemény korántsem méltányolta Trurl korszakalkotó felfedezéseit, inkább rossz néven vette őket, sőt a tudományos téren különösen közömbös személyek egy csoportja alaposan el is verte a jeles tudóst. Ő azonban, barátjával, Klapanciuszszal együtt, tántoríthatatlanul kutatott tovább. Felderítette, hogy a sárkány a saját hangulatától és az általános telítettségi állapottól függő mértékben létezik, továbbá hogy felszámolásának egyetlen biztos módszere a valószínűség nullára, sőt valamely negatív értékre csökkentése. Érthető mármost, hogy ezek a kutatások rengeteg fáradozást és időt igényeltek, a szabadban kószáló sárkányok pedig ezenközben vígan garázdálkodtak, és számos bolygót meg holdat pusztítottak végig. De a legrosszabb az volt, hogy még szaporodtak is. Ez viszont alkalmat adott Klapanciusznak, hogy közzétegye híres munkáját, amelynek címe: „Kovariáns sárkányáttételek, avagy a fizikailag tilos állapotokból a hatóságilag tilos állapotokba való átmenet különleges esetei.” Ez a munka nagy feltűnést keltett a tudományos világban, mivel még mindenki emlékezett a híres rendőr-fenevadra, amelynek segítségével a két leleményes mérnök bosszút állt a gonosz Vérgőz királyon balsorsú kollégáik gyászos haláláért. De még nagyobb hűhó támadt, amikor kitudódott, hogy egy Csalavári Bazil nevű, galaktikaszerte utazó mérnök puszta megjelenésével sárkányjárást idéz elő ott, ahol korábban senki sem látott sárkányt! Mikor aztán tetőpontjára hág a kétségbeesés, a nemzeti katasztrófa hangulatát kihasználva ez a Bazil beállít a szóban forgó ország királyához, és hosszú alkudozással a csillagokig srófolva fel a tiszteletdíjat, vállalkozik a szörnyetegek kiirtására. Ez rendszerint sikerül is, bár senki sem tudja, hogyan, mivel Bazil titokban és magányosan ténykedik. A sárkánytalanítás sikerét egyébként csak statisztikailag garantálja, és mióta egy uralkodó saját aprópénzével fizette ki, mármint olyan dukátokkal, amelyek szintén csak statisztikailag voltak valódiak, azóta orcátlan módon kristályvízzel vizsgálja meg a kapott aranyakat.
   Ez idő tájt történt, hogy Trurl és Klapanciusz egy verőfényes délutánon, séta közben különféle szakmai pletykákról beszélgetett.
  – Hallottál erről a Bazilról? – kérdezte Trurl.
  – Hallottam.
  – És mit szólsz hozzá?
  – Nem tetszik nekem a dolog.
  – Nekem sem. De mégis, mi a véleményed róla?
  – Szerintem erősítőt használ.
  – Valószínűségerősítőt?
  – Hát persze. Vagy rezonáló rendszereket.
  – Vagy sárkánygenerátort.
  – A drakotronra gondolsz?
  – Arra.
  – Hát igen, az is lehet.
  – Tudod – kiáltott fel Trurl –, ez mégiscsak disznóság! Hiszen akkor tulajdonképpen magával viszi a sárkányokat, csak éppen potenciális állapotban, a nullához közeli valószínűségi fokon. Mikor aztán körülnézett, és betájolta magát, fokozni kezdi a valószínűséget, felerősíti majdnem a bizonyosság határáig, és akkor persze bekövetkezik a virtuális konkretizáció.
  – Világos. És mit gondolsz, aztán meg is semmisíti őket nihilizációs retrokreátorral, vagy egyszerűen csökkenti az aktuális valószínűséget, és zsebre vágja a pénzt?
  – Ki tudja? De ha csak valószínűtleníti őket, ez még nagyobb disznóság, elvégre kritikus ingadozás is van a világon! A nullafluktuáció következtében a sárkánymátrix előbb-utóbb aktivizálódik, és akkor kezdődik minden elölről.
  – De addigra ő már továbbállt a pénzzel… – dörmögte Klapanciusz.
  – Nem gondolod, hogy ebben az ügyben tulajdonképpen be kellene írni a Sárkányellenőrző Főhivatalnak?
  – Azt azért nem. Hiszen végső soron mindez csak feltevés. Semmit sem tudunk biztosan, és nincs bizonyítékunk. Uóvégre statisztikus fluktuációk erősítő nélkül is előfordulnak; régebben nem voltak sem mátrixok, sem erősítők, és sárkányok mégis felbukkantak időnként. Csak úgy, akcidentálisan.
  – Hát igen… – töprengett Trurl – de viszont… ezek a sárkányok mindig csak azután jelennek meg, hogy ez a Bazil a bolygóra érkezett!
  – Igaz. No de, beírni a Hivatalnak… Nem, azt nem, hiszen mégiscsak kollégáról van szó… Inkább magunk tehetnénk bizonyos lépéseket. Mit szólsz hozzá?
  – Tetszik az ötlet.
  – Akkor jó, mert nekem is. De mit csináljunk?
   A két kiváló drakológus ezután szakmai eszmecserébe merült, amelyből az avatatlan hallgató egy árva szót sem értett volna, hiszen csupa olyan talányos szó röpködött, mint „drakométer”, „farkatlan transzformáció” , „gyenge sárkányhatás”, „sárkánydifrakció és szétszóródás”, „kemény sárkány”, „puha sárkány”, „draco probabilisticus”, „inkontinuus baziliszkusz-spektrum”, „rezonancia-sárkány”, „ellentétes izoperdületű sárkánypár annihilációja általános farkatlansági mezőben” stb.
   A jelenség ilyetén mélyreható elemzésének eredménye volt az a bizonyos harmadik utazás, amelyre a két mérnök nagyon gondosan felkészült, nem egy bonyolult készüléket rakva hajójára. Nem feledkeztek meg a diffuzátorról és az antifej-ágyúról sem.
   Utazás közben, miután sorra leszálltak Uncili, Smuncili és Truncili bolygón, rájöttek, hogy aligha tudják átfésülni az egész sárkány sújtotta területet, mert ehhez több részre kellene szakadniuk. Egyszerűbb volt természetesen, ha legalább különválnak. Ezért rövid munkaértekezlet után mindkettő másfelé indult. Klapanciusz sokáig dolgozott Voltondia bolygón, Ampericiusz császár szolgálatában, aki még a leányát is kész volt hozzáadni feleségül, csak hogy megszabaduljon a fenevadaktól. A legmagasabb valószínűségi fokú sárkányok már a főváros utcáira is bemerészkedtek, a virtuálisaktól meg csak úgy nyüzsgött az ország. Igaz ugyan, hogy a virtuális sárkány, mint az együgyű átlagember mondaná, „nincsen”, tehát semmiképpen sem lehet észrevenni, és nem is csinál semmi olyat, ami kiváltaná tilatkozását, de a Kiber-Trurl-Klapanciusz-Nor számítás és különösen a sárkányhullám egyenlete világosan kimutatja, hogy a sárkány könnyebben megy át a konfigurációs térből a reális térbe, mint a gyermek hazulról az iskolába. Így hát a valószínűség általános növekedése esetén a lakásban, a pincében vagy a padláson bármelyik pillanatban felbukkanhatott egy sárkány, sőt szupersárkány.
   A sárkányok üldözése helyett, amivel úgysem ment volna sokra, Klapanciusz, igazi teoretikus révén, módszeresen látott dologhoz: a tereken, parkokban és városokban probabilisztikus sárkányreduktorokat állított fel, és a szörnyetegek hamarosan a legnagyobb ritkasággá váltak. Klapanciusz átvette a kitűzött pénzjutalmat, a díszoklevelet és a vándorzászlót, majd elindult, hogy találkozzék barátjával. Útközben meglátott egy bolygót, ahonnét kétségbeesetten integetett valaki. Mivel arra gondolt, hogy talán Trurl az, és valami baj érte, gyorsan leszállt. De csak Madura bolygó lakosai, Gondál király alattvalói integettek. Igen babonás nép volt ez, kezdetleges hiedelmeket vallottak, és drakonisztikus pneumatológiának nevezett vallásuk azt hirdette, hogy a sárkányok a bűnök büntetéseképpen jelennek meg, és lelkük van, de tisztátalanok. Klapanciusz, látván, hogy vitába szállni a királyi drakológusokkal értelmetlen dolog volna, hiszen azok módszerei a sárkányjárta helyek tömjénnel való kifüstölésére és amulettek osztogatására szorítkoztak, inkább gyakorlati vizsgálódáshoz fogott. A bolygón akkoriban csak egyetlen sárkány lakott, de a legszörnyűbb fajtából; neve Ocsmonda volt. Klapanciusz felajánlotta szolgálatait a királynak; az nem adott rögtön egyenes választ, nyilván a bolygón dívó balga hiedelem hatására, amely a sárkányok keletkezésének okát az érzékfeletti szférába helyezte. A helyi lapok tanulmányozásából Klapanciusz megtudta, hogy a bolygón garázdálkodó Ocsmonda sárkányt némelyek egyetlen példánynak tartják, mások viszont többes számú lénynek, amely képes több helyen lenni egyszerre. Ez elgondolkodtatta, bár nem lepődött meg, hiszen a ronda fenevadak lokalizálását gyakran nehezítik meg az úgynevezett sárkányanomáliák, és nem egy példány, főleg a szórakozottabbja, mintegy ”szétkenődik„ a térben, ami a kvantummomentum izospines erősítésének közismert hatása. Amiképpen a vizből kinyúló kéz a víz felszíne fölött öt, látszólag teljesen független ujjat mutat, éppúgy a konfigurációs térből a reális térbe átemelkedő sárkányok több példánynak látszanak, holott csak egyről van szó. Az egyik kihallgatáson Klapanciusz megkérdezte a királyt, vajon nem járt-e a bolygóján Trurl; pontosan le is írta barátja küllemét. Milyen nagy volt meglepetése, mikor azt hallotta válaszul, hogy dehogyisnem, kollégája nemrég járt Gondál országban, sőt vállalkozott Ocsmonda eltávolítására, előleget vett föl, és elment a közeli hegyekbe, ahol a sárkányhölgyet különösen gyakran látták, másnap visszatért az egész jutalomért, és diadala jeléül felmutatott negyvennégy sárkányfogat. De bizonyos félreértésekre került sor, ezért a jutalom kifizetését az ügy tisztázásáig felfüggesztették. Trurl ekkor állítólag nagyon mérges lett, több ízben és fennhangon a felségsértést súroló módon nyilatkozott az uralkodóról, majd ismeretlen irányba távozott. Azóta semmit sem tudnak róla, az Ocsmonda sárkány viszont ismét megjelent, mintha mi sem történt volna, még galádabbul szipolyozza őket, a nép általános megdöbbenésére.
   Klapanciusz elég zavarosnak találta ezt a históriát, de a király szavait nem illett kétségbe vonni. Megrakta hát tarisznyáját a leghathatósabb sárkányölő fegyverekkel, és magányosan nekivágott a hegyeknek, a keleti látóhatáron magasodó havas csúcsok irányában.
   Hamarosan észrevette a sziklákon a szörny első lábnyomait, de nélkülük is felfedezte volna a sárkány közellétét a jellegzetes kénkőszagról. Bátran haladt tovább, minden pillanatban készen, hogy felhasználja a vállára vetett fegyvert. A sárkánymérő mutatóját is sűrűn figyelte: egy darabig nullán állott, aztán aggasztóan remegni kezdett, majd lassan, mintha láthatatlan ellenállást küzdene le, felkúszott az egyes szám közelébe. Klapanciusz most már nem kételkedhetett, hogy Ocsmonda itt van a közelben. Módfelett csodálkozott, mert nem fért a fejébe, hogy Trurl, kipróbált sárkányölő és híres drakológus létére, elszámította magát, és nem irtotta ki a szörnyet. Azt is nehezen tudta elhinni barátjáról, hogy dolgavégezetlenül visszament a királyi vdvarba, és fizetséget követelt olyasmiért, amit nem végzett el.
   Egy idő múlva bennszülöttek menetével találkozott, akik szemlátomást reszkettek a félelemtől, nyugtalanul nézelődtek, és igyekeztek közel maradni egymáshoz. Libasorban haladtak felfelé a hegyen, vállukon és fejükön súlyos terhet cipelve. Klapanciusz jó napot kívánt, megállította a menetet, és megkérdezte a vezetőjüket, hogy mit csinálnak.
  – Az adót visszük a sárkánynak, uram! – felelte a foltozott köntöst viselő egyén, aki a király alacsonyabb rangú tisztviselője volt.
  – Adót? És miből áll az adó?
  – Abból, amit a sárkány követel, uram: arany, drágakövek, külföldi illatszerek, meg sok minden egyéb drága holmi.
   Klapanciusz most már egészen elképedt, hiszen a sárkányok sohasem követelnek efféle adót, de illatszereket aztán végképp nem, hiszen természetes kénkőszagukat úgysem nyomhatják el, a készpénzzel pedig nem tudnak mit kezdeni.
  – Szűz lányokat nem követel a sárkány, barátom? – kérdezte.
  – Nem, kérem. Régebben az is előfordult. Tavaly még hatosával vagy tucatjával szálítottam neki a szűz lányokat, ahogy az étvágya kívánta. De amióta felbukkant nálunk egy külföldi uraság, és egymagában mászkált a hegyekben a dobozaival és készülékeivel… – Itt bizonytalanul elhallgatott a derék fickó, s aggodalmasan méregette Klapanciusz készülékeit meg fegyvereit, különösen a nagy sárkánymérő műszert, amely egész idő alatt halkan ketyegett, és piros mutatója idegesen remegett a fehér műszerlapon.
  – Szakasztott ugyanilyenje volt, mint a nagyságos úrnak! – jegyezte meg a bennszülött kissé reszketeg hangon. – Ugyanilyen szerkentyűje, és egyáltalában…
  – Ezt az izét nemrég vettem a zsibvásárban, alkalmi vétel volt – szólt könnyedén Klapanciusz, hogy elaltassa a bennszülött gyanúját. – De mondjátok, barátaim, nem tudjátok véletlenül, mi lett azzal a külföldi illetővel?
  – Hogy mi lett vele? Azt már nem tudjuk, kérem. Illetve, valamennyit azért tudunk. Egyszer, lehet annak körülbelül úgy két hete… Jól mondom, Barnabás koma? Két hete volt, vagy több?
  – Jól mondod, koma, miért ne mondanád jól? Két hete lesz annak, vagy ha nem, akkor négy. De az is lehet, hogy hat.
  – No! Szóval jött ez a bizonyos illető, kérem, és bekopogtatott a házunkba, meg is vacsorázott, nem mondom, rendesen kifizette, megköszönte, igazán nem szólhatok rá semmi rosszat, körülnézett, elbeszélgetett, érdeklődött az árak felől, aztán szétrakta a szerkentyűit, és szorgalmasan írogatott valamit a számlapjukról, csak úgy repült a ceruzája. Egy piros könyvecskébe írta azt a rengeteg sok számot, aztán meg előszedte a – hogy is mondta, komám? A ter… temper… elfelejtettem, hogy a fene enné meg!
  – Termométert, bíró uram!
  – Nohát! Persze hogy azt! Elővette a termométert, azt mondta, hogy ez a sárkányok ellen van, és ide rakta, oda rakta, megint írogatott abba a kis könyvecskébe, aztán a zsákjába rámolta a szerkentyűit, hátára vette a zsákot, elbúcsúzott, és elment. Attól kezdve, kérem szépen, mi nem láttuk többé. Hanem más egyebet láttunk. Ugyanazon az éjszakán nagy robbanás volt, de messze. Amarra lehetett valahol, a Királyné-hegy mögött, az az ott, kérem, attól a csúcsosabbiktól jobbra. Olyan, mintha egy dögkeselyű ülne a csúcsán, talán azért nevezték el a nagyságos királyné asszonyról. Azt a másik hegyet pedig, ott a túlsó oldalon, Kétágúnak hívják. Ez a név onnan van, hogy egyszer…
  – Hagyjuk most a hegyeket, barátom – szakította félbe Klapanciusz. – Szóval azt mondod, hogy éjszaka robbanás hallatszott. És mi történt aztán?
  – Aztán már semmi sem történt, kérem. A robbanástól a kunyhóm féloldalra dőlt egy kicsit, én meg kiestem az ágyból. Nem nagy ügy ez, kérem, hiszen nagyobbakat is pottyanunk, mikor a sárkány néhanapján a házhoz dörzsöli a farát. Ez a legényke itt a megmondhatója, Barnabás öccse! Ő, kérem, a mosófazékba esett, mert éppen mostak, mikor a sárkánynak vakarózni támadt kedve…
  – Elhiszem, barátom, de térjünk a tárgyra! – türelmetlenkedett Klapanciusz. – Tehát a robbanástól a padlóra estél. És mi történt aztán?
  – Hát ha egyszer mondom, hogy nem történt semmi. Ha történt volna, kérem, akkor lenne miről beszélni, de ha egyszer nem történt semmi, akkor nincs is miről beszélni, mert különben az ember csak úgy fecseg a levegőbe. Nem jól mondom, Barnabás koma?
  – De nagyon is jól mondod, koma!
   Klapanciusz elköszönt, és folytatta útját, a teherhordó csapat pedig tovább kaptatott felfelé, görnyedezve, mert a sárkánynak szánt adó nagyon nehéz volt. Klapanciusz sejtette, hogy a sárkány által kijelölt barlangba rakják az adót, de nem akart a részletek iránt érdeklődni, mert már egészen kimerült a bíróval és komájával folytatott beszélgetésben. Egyébként még előzőleg hallotta, amint az egyik bennszülött azt mondta a másiknak, hogy a sárkány „olyan helyet választott, ami neki is elég közel van, meg nekünk is”…
   Gyors léptekkel haladt tovább. A nyakában függő sárkányindikátor jelzései szerint választotta meg útját; a mérőműszerről sem feledkezett meg, de az állandóan nulla egész nyolctized sárkányt mutatott.
  – Törtsárkány ez, vagy mi az ördög? – tanakodott Klapanciusz, tovább gyalogolva. Percenként megállt, mert a nap kegyetlenül tűzött, olyan nagy volt a hőség, hogy a levegő remegett az izzó sziklák között. Egyetlen fűszál sem nőtt errefelé, a sziklamélyedésekben kiszáradt sár repedezett, és görgetegek húzódtak a magas csúcsoktól a völgyig.
   Eltelt egy óra, a nap már lefelé tartott az ég túlsó felén, s ő még egyre kapaszkodott a görgeteges hegyoldalban, míg végül szűk szorosok és sziklahasadékok árnyas hűvösébe ért. A piros mutató felkúszott az egyes szám alatti kilencedik rovátkáig, ott megremegett és megállt.
   Klapanciusz letette hátizsákját egy sziklára, és éppen elővette a sárkánytalanítót, mikor a mutató hevesen kilendült. Gyorsan felkapta a valószínűségcsökkentőt, és körülnézett. Egy sziklapárkányon állt, innét lepillanthatott a szorosba: odalent mozgott valami.
   „Ez őnagysága lesz” – gondolta, Ocsmonda ugyanis női név.
   Eszébe jutott, hogy talán ezért nem követel szűz lányokat. De hiszen régebben szívesen fogadta őket! „Furcsa, furcsa. No de mindegy, most célozni kell, és akkor semmi baj sem lehet!” – biztatta magát, és hátizsákjába nyúlt a drakodestruktorért, amelynek sugara a sárkányokat a nemlétbe taszítja. Aztán kilépett a sziklapárkány peremére. Odalent, a keskeny szoros mélyén, a kiszáradt patakmederben óriási, ösztövér nőstény sárkány kúszogatott, színe szürkésbarna, oldala horpadt, mintha régóta éhezne. Klapanciusz fejében kergették egymást a gondolatok. Megsemmisítse oly módon, hogy a sárkánymátrix előjelét pozitívról negatívra változtatja, miáltal a nemsárkány statisztikai valószínűsége magasabb lesz a sárkányénál? Ez azonban kockázatos, hiszen egyetlen kis hiba katasztrofális következményekre vezethet. Ilyen hőségben már nem egy kísérletezőnek a nemsárkány helyett neosárkány jött ki; hogy is múlhat ennyi egyetlenegy betűn?! Azonkívül a totális deprobabilizálás lehetetlenné tenné, hogy megvizsgálja Ocsmonda természetét. Habozott tehát; lelki szemei előtt már felderengett a dolgozószobájában az ablak és a könyvespolc között pompázó remek sárkánybőr szívmelengető képe; de álmodozásra nem volt idő, letérdelt hát, s közben még egy lehetőség jutott eszébe: a különös ízlésű példányt tulajdonképpen a sárkánypszichológusoknak kellene átadni; még az is felötlött benne, milyen szép tudományos munkát csaphatna össze az épségben megőrzött példány alapján. Áttette hát a reduktort a bal kezébe, jobbjával megragadta az antifejes sárkányölőt, gondosan célzott és lőtt.
   Pokoli dörrenés rázta meg a katlant. Gyöngyszínű füstfelhő terjengett a fegyver torkolata körül, úgyhogy Klapanciusz egy pillanatra szem elől tévesztette a fenevadat. De hamarosan eloszlott a füst.
   A régi mendemondák sok csacskaságot mesélnek a sárkányokról. Azt hirdetik például, hogy a sárkányok hétfejűek. Ez sohasem fordul elő. A sárkánynak csak egy feje lehet, mert ha már kettő lenne, azok örökösen vitatkoznának és veszekednének; ezért a többfejűek vagy polikopfok, ahogyan a tudósok nevezik őket, belső meghasonlás következtében hamarosan kipusztultak. A makacs és korlátolt természetű szörnyetegek a legcsekélyebb ellentmondást sem tűrik, tehát ha egy testen két fej ágál, az egész szörny hamarosan elpusztul, mert mindegyik fej, csak hogy ártson a másiknak, tartózkodik az evéstől, sőt merő rosszindulatból lélegzetét is visszatartja; világos, hogy milyen eredménnyel. Ezt a jelenséget használta fel Eufóriusz Csuhaj, az antifej-ágyú feltalálója. Ez a fegyver apró elektronikus fejecskét lő a sárkány testébe, mire azonnal megkezdődik a sárkányon belüli veszekedés és marakodás, ennek következtében a sárkány tüstént megbénul, megmerevedik, egy helyben marad egy napig, egy hétig, gyakran egy hónapig; előfordul, hogy csak egy év múlva pusztul el végkimerülésben. De addig is azt lehet vele csinálni, amit akarnak.
   Klapanciusz sárkánya azonban, enyhén szólva, furcsán viselkedett. Igaz, felágaskodott, és akkorát ordított, hogy a lejtőn gurulni kezdtek a kövek, farkával is csapkodott, úgyhogy a szikrázás szaga betöltötte az egész völgyet, de aztán megvakarózott a füle mögött, krákogott egyet, és nyugodtan továbbment, éppen csak hogy ügetésre fogta. Klapanciusz nem hitt a szemének, tovább futott a sziklafal tetején, majd levágva a kanyart, egyenesen a száraz patakmeder kijárata felé igyekezett. Most ugyanis már nem egy nyamvadt kis publikációt látott maga előtt, nem egy vagy két cikket a Drakológiai Évkönyvben, hanem egész vaskos monográfiát, merített papíron, a sárkány és a szerző képmásával!
   A szoros kijáratánál egy szikla mögé kuporodott, szeméhez emelte a valószínűtlenségi pisztolyt, célzott, és lenyomta a deposszibilizátort. A fegyver agya megremegett a kezében, a puskacsövet ködfelhő vette körül, a sárkányt pedig afféle halojelenség, mint a holdat az időváltozás előtt, de egyáltalán nem foszlott szét! Másodszor is totálisan valószínűtlenné tette Klapanciusz a sárkányt; az imposszibilitási feszültség már akkora volt, hogy egy arra szálló lepke szárnyacskáival a Dzsungel Könyvének második fejezetét kezdte morzejelekkel integetni, a sziklahasadékokban boszorkányok, krampuszok és vámpírok árnyai rémlettek fel, távolabbról pedig paták dobogása hallatszott, mert valahol a sárkány mögött kentaurok csatáztak; őket is a rettentő erejű fegyver hívta elő a valószínűtlenségből. De maga a sárkány, mintha mi sem történt volna, nehézkesen lecsücsült, ásított, és hátsó lábával jólesően vakargatni kezdte a torka táját. Klapanciusz kezében még füstölgött a fegyver, kétségbeesetten nyomta a ravaszt, mert ilyesmit még sohasem élt át – közelében a kisebb kövek lassan a levegőbe emelkedtek, a por pedig, amelyet a vakarózó sárkány felvert, ahelyett hogy kavarogva leülepedett volna, a levegőben betűkké rendeződött, és jól olvashatóan az ALÁSZOLGÁJA DOKTOR ÚR feliratot alakította ki. Besötétedett, mert a nappalból éjszaka lett, néhány jókora mészkőszikla sétálni indult, halkan társalkodva erről-arról, egyszóval valóságos csodák történtek, de a szörnyű állatnak, amely harminclépésnyire üldögélt Klapanciusztól, esze ágában sem volt eltűnni. Klapanciusz eldobta fegyverét, köpenye alá nyúlt, előrántotta a sárkányölő gránátot, és lelkét a mindenspinoros átalakulások mátrixának ajánlva, elhajította. Hatalmas dördülés rázta meg a völgyet, szikladarabok repültek a levegőbe, velük együtt a sárkány farka, maga a sárkány pedig teljesen emberi hangon felkiáltott: – Ez erőszak! – és futásnak eredt, egyenesen Klapanciusz felé. Klapanciusz, látván közeli halálát, kiugrott rejtekhelyéről, és görcsösen megragadta az antianyag-kopját. Már nekilendült, mikor megint felharsant a kiáltás:
  – Hagyd már abba! Ne hülyéskedj! Meg akarsz ölni?!
   „Mi ez? A sárkány beszél?! – gondolta Klapanciusz. – Úgy látszik, megbolondultam…”
   De azért megkérdezte: – Ki az? A sárkány?
  – Miféle sárkány?! Én vagyok, te marha!
   A ritkuló porfelhőből Trurl bukkant elő, a sárkány nyakához nyúlt, elcsavart valamit, a szörny lassan térdre bukott, majd nyikorogva elterült a földön.
  – Mi ez a téboly? Mit csinálsz itt? Hogy kerülsz ide? Honnan vetted ezt a sárkányt? Mit csináltál benne? – tört ki Klapanciusz. Trurl leporolta ruháját, és bosszúsan dünnyögte:
  – Honnan, hová, merre, meddig… Ugyan, hagyj már szóhoz jutni! Elpusztítottam a sárkányt, de a király nem akart fizetni…
  – Miért?
  – Mit tudom én, biztosan fukarságból. A bürokráciát emlegette, azt mondta, hogy bizottsági jegyzőkönyvet kell fölvenni, helyszíni szemlét rendezni, mérést, boncolást, üzemi bizottsági értekezletet a trón körül, meg a fene tudja, mit még, a főkincstárnok panaszkodott, hogy nem tudják, miből fizessenek ki, mert nincs rá béralap, se különmunkakeret, egyszóval hiába kértem, erőszakoskodtam, jártam a pénztárba, a királyhoz, a tanácshoz, végül már szóba sem álltak velem; mikor aztán azt mondták, hogy nyújtsak be önéletrajzot öt példányban, fényképekkel, akkor beintettem, és otthagytam őket, de a sárkány már visszacsinálhatatlan állapotban volt. Hát lehúztam a bőrét, vágtam néhány fűzfavesszőt, találtam egy kidőlt távíróoszlopot. Többre nem is volt szükség; kitömtem a sárkánybőrt, és most én helyettesítem a sárkányt…
  – Lehetetlen! Ilyen csalafinta módszerhez folyamodtál? Te?! De hát miért? Egy szót sem értek.
  – Ej, de lassú felfogású lettél! – förmedt rá Trurl. Hiszen azóta naponta hozzák az adót! Már többet kaptam, mint amennyi járt volna.
   – Ahá! – értette meg végre Klapanciusz. De rögtön hozzátette: – Csúnya dolog így kikényszeríteni belőlük…
  – Miért csúnya? Különben is, mi rosszat csináltam? Sétálgattam a hegyekben, és esténként ordítottam egy kicsit. Rettentően elfáradtam… – tette hozzá, és leült Klapanciusz mellé.
  – Mitől? Az ordítástól?
  – Ugyan már. Egészen eltompult az agyad mostanában! Dehogy az ordítástól! Attól, hogy minden éjszaka magamnak kell a zsák aranyakat a barlangból oda felcipelnem! – mutatott egy távoli fennsíkra. – Ott készítettem elő egy kis kilövőpályát. Cipelnél csak te húszlatnyi súlyokat estétől hajnalig, majd meglátnád! Ez a sárkány sem kisegér, csak a bőre két tonnát nyom, egész nap azt cipelgetem, dobogok és ordítok, éjszaka meg a zsákokat kell hurcolnom. Ürülök, hogy megjöttél, már igazán torkig vagyok az egésszel…
  – De tulajdonképpen miért nem tűnt el ez a sárkány, illetve ez a kitömött sárkánybőr, amikor egészen a csodaszintig csökkentettem a valószínűséget? – tudakozódott tovább Klapanciusz. Trurl kissé zavartan köhécselt.
  – Óvatos voltam – magyarázta. – Végtére is idevetődhetett volna valami hülye vadász, például az a Bazil, hát belülre, a bőr alá antiprobabilisztikus ernyőket szereltem. De most gyere, maradt még odalent néhány zsák platina, az a legnehezebb, nem volt kedvem egyedül felcipelni. Soha jobbkor nem jöhettél volna, legalább segítesz…