ÖTÖDIK UTAZÁS avagy a bohókás Hihi király

   Nem kegyetlenségével gyötörte alattvalóit Hihi király, Infantilia uralkodója, hanem a szórakozások iránti szenvedélyes rajongásával. De nem lakomákat rendezett, nem is buja mulatságokban töltötte kedvét, hanem az ártatlan, gyermeteg játékokat kedvelte: hol rablópandúrt, hol métát, hol hátulsó-pár-előre-fusst játszott reggeltől estig, de legeslegjobban a bújócskát szerette. Ha valami fontos döntést kellett hozni, országos jelentőségű dekrétumot aláírni, külcsillagi követeket fogadni, vagy kihallgatást adni valamelyik marsallnak, a király elbújt, és a legszigorúbb büntetés terhe alatt megparancsolta, hogy keressék. A minisztertanács tehát fel-alá futkosott a palotában, az államférfiak benéztek a vizesárkokba és lőporos tornyokba, megkopogtatták a falakat, bekukucskáltak a trón alá, és a keresés olykor igen sokáig tartott, mert a király egyre újabb búvóhelyeket talált ki. Egy ízben csak azért nem került sor egy nagyon fontos háború megüzenésére, mert a király, üvegdíszeket és villanygyertyákat szedve magára, három napig lógott a palota dísztermében, mintha ő lenne a csillár, és a markába nevetve figyelte odafentről az udvaroncok kétségbeesett futkosását. Aki megtalálta, azt nyomban kitüntette a Nagy Királymegtaláló címmel, már hétszázharminchatan viselték ezt a rangot az udvarban. De aki igazán be akart férkőzni a király kegyeibe, annak feltétlenül valami új játékot kellett kitalálnia a király számára, olyat, amilyet még nem ismert. Ez nem volt könnyű, mert Hihi rendkívül járatos volt ebben a témában; ismerte az ókori játékokat, például a malomjátékot, mestere volt a legújabb kibernetikus játékoknak, és olykor azt mondogatta, hogy minden játék – maga az uralkodás is, meg az egész világ is.
   Az efféle könnyelmű és léha beszédek felháborították a koronatanács éltesebb tagjait, különösen a legidősebb, a nemes Matrica családból származó Papagaszter őméltósága vette nagyon a szívére, hogy a királynak semmi sem szent, még saját magas méltóságából is viccet csinál.
   Félelemtől reszketett viszont az egész udvar, valahányszor a király egy-egy szeszélyes pillanatában, találós kérdéseket kezdett feladni. Régi kedves szórakozása volt ez. Már a koronázás közben azzal a kérdéssel lepte meg a főkancellárt, hogy mi a különbség a törlőfej és a lábtörlő között.
   Hamarosan rájött a király, hogy amikor találós kérdést ad fel az udvaroncoknak, azok nem nagyon igyekeznek kiokoskodni a választ. Mindenféle ostobaságot feleltek, ami éppen eszükbe jutott, és ez módfelett feldühítette. Csak akkor javult meg a helyzet, amikor az udvari tisztségekre való kinevezést a találós kérdésekre adott válaszoktól tette függővé. Hullottak a lefokozások meg a kitüntetések, és az egész udvar, akár tetszett, akár nem, kénytelen volt részt venni a játékokban, amelyeket őfelsége kitalált. Fájdalom, sok méltóság becsapta az uralkodót, és ezt a király, noha természettől fogva jólelkű volt, igazán nem tűrhette el. A nádort például száműzte, mert a kihallgatásokon puskázni próbált a páncélja alá rejtett céduláról; hasznát is vette volna a puskának, de ellensége, a főpohárnok, titkon jelentést tett a dologról a királynak. Papagaszter, a koronatanács elnöke is kénytelen volt megválni hivatalától, mert nem tudta, melyik a legsötétebb hely a világon. A koronatanács hovatovább teljes egészében az ország legjobb rejtvényfejtőiből állott, és a miniszterek egyetlen lépést sem tettek lexikon nélkül. Végül az udvaroncok már olyan gyakorlatra tettek szert, hogy a király még ki sem nyithatta a száját, ők máris megadták a helyes választ. Ezen tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni, hiszen ők is, akárcsak a király, buzgó előfizetői voltak a Hivatalos Közlönynek, amely unalmas törvények és rendeletek helyett elmés fejtörőket és keresztrejtvényeket közölt.
   Az évek múltával azonban a királynak egyre kevésbé volt kedve gondolkodni; ezért visszatért első és kedvenc játékához, a bújócskához. Egy alkalommal duhaj kedvében rendkívüli jutalmat tűzött ki annak, aki kitalálja a világ legjobb búvóhelyét. A jutalom felbecsülhetetlen értékű kincs volt: az Infantil-dinasztia koronagyémántja. Ezt a csodálatos követ évszázadok óta nem is látta senki, mert a királyi kincstárban őrizték hét lakat alatt.
   Úgy hozta a véletlen, hogy Trurl és Klapanciusz újabb utazásuk során Infantiliába tévedtek. Éppen akkor terjedt el országszerte a király ötletének híre. Eljutott a két mérnökhöz is: egy csárdában szálltak meg, és ott hallották a helybeli lakosoktól.
   Másnap mindjárt a palotába siettek, hogy bejelentsék: ismerik a világ legnagyszerűbb búvóhelyének titkát. De a díjra olyan sok jelentkezőnek fájt a foga, hogy a két utas nem tudott átfurakodni a tömegen. Különben sem szerették a tolakodást, hát inkább visszamentek a csárdába, hogy másnap ismét szerencsét próbáljanak. Persze, a szerencsének nem árt segíteni egy kicsit. A két okos mérnök jól tudta ezt, ezért Trurl másnap minden őrnek, aki fel akarta őket tartóztatni, aztán minden akadékoskodó udvaroncnak némán kezébe csúsztatott egy nagyobb pénzdarabot, ha pedig az illető még erre sem állt félre, akkor rögtön újabb, még nagyobb pénzdarabbal toldotta meg az elsőt; nem telt bele öt perc, és máris a trónteremben voltak, őfelsége színe előtt. Nagyon megörült a király, mikor meghallotta, hogy ilyen kiváló bölcsek érkeztek országába, egyenesen azért, hogy feltárják előtte a tökéletes búvóhely titkát. Kicsit sokáig tartott ugyan, míg elmagyarázták Hihinek, miről is van szó, de a király gyermekkorától fejtörőkön edzett elméje végül mégiscsak megértette a dolgot. Ekkor Hihi nagyon fellelkesült, leszállt trónjáról, és kijelentette, hogy a két barát számíthat örök jóindulatára és kegyeire, azonkívül a jutalmat is feltétlenül megkapják, amennyiben rögtön kipróbálhatja a mérnökök titkos receptjét. Klapanciusz ugyan nem nagyon akarta odaadni a receptet, azt dörmögte az orra alatt, hogy előbb megfelelő szerződést kellene írni, pergamenre, pecséttel és selyemzsinórral, ahogy illik, a király azonban addig unszolta őket, addig erősködött és fogadkozott, hogy a jutalomban biztosak lehetnek, míg végül is engedtek. A szükséges berendezést Trurl egy dobozkában tartotta, amelyet magával hozott. Rögtön meg is mutatta az uralkodónak. A találmánynak ugyan semmi köze sem volt a büjócskához, de erre a célra is kitűnően fel lehetett használni. Nem volt ugyanis egyéb, mint egy hordozható bilaterális személyiségváltó, természetesen visszacsatolással. A szerkentyű segítségével két tetszés szerinti személy egészen egyszerűen és nagyon gyorsan személyiséget cserélhet. Az egyik egy tehénszarvhoz hasonló készüléket tesz a fejére. A szarvakat annak a személynek a homlokához illeszti, akivel cserélni akar, és kissé megnyomja; a kapcsoló ekkor villámgyors impülzusok két ellentétes irányú sorozatát váltja ki. Az egyik szarvon keresztül saját személyisége megy át a másik személybe, a másik szarvon pedig az idegen személyiség a saját testébe. Teljes emlékezetkisülés történik tehát, a keletkező űr pedig feltöltődik a másik személy emlékezetével. Trurl a szemléletesség kedvéért fejére illesztette a készüléket, hogy használatát elmagyarázza a királynak. A készülék két szarvával a király homloka felé közeledett, ám ekkor az izgatott uralkodó előrehajolt, a kapcsoló beindította a készüléket, és azonnal megtörtént a személyiségcsere, de olyan gyorsan és észrevétlenül, hogy Trurl, aki önmagán még sohasem kísérletezett, észre sem vette. A távolabb álló Klapanciusz sem vett észre semmit, csak azon csodálkozott, hogy Trurl hirtelen abbahagyta magyarázatát, de ugyanazon a helyen maga Hihi folytatta az előadást, olyan kifejezéseket használva, mint „potenciális nemlineáris szubmnemonikus átvitel” és „adiabatikus személyiségáttétel visszacsatoló csatornával”. A király buzgón magyarázott tovább, és Klapanciusz végre rájött, hogy valami baj van. Hihi azonban, aki már Trurl testében volt, oda sem figyelt a tudós magyarázataira, inkább vidáman mocorgott, karját és lábát nyújtogatta, hogy kényelmesen elhelyezkedjék az új testben, és nagy érdeklődéssel szemlélte magát. A hosszú királyi palástot viselő Trurl az antientropikus kritikus átmenetek magyarázatánál karlendítéssel kísérte szavait, ekkor észrevette, hogy valami akadályozza, kezére pillantott, és döbbenten látta, hogy jogart tart benne. Mondani akart valamit, de a király ebben a pillanatban boldogan felkacagott, sarkon fordult, és kiszaladt a trónteremből. Trurl utánavetette magát, de megbotlott a bíborpalástban, és hasra vágódott. A zajra berohantak az udvaroncok. Először rávetették magukat Klapanciuszra, úgy vélvén, hogy ő követte el a felségsértést. Mire a koronás Trurl feltápászkodott, és megmagyarázta, hogy senki sem bántotta, addigra a Trurl testében futkározó Hihi nyomtalanul eltűnt. Trurl hiába akart utána szaladni a királyi palástban, az udvaroncok nem engedték, és mivel kapálózva kiabálta, hogy ő nem király, és hogy személyiségcsere történt, arra a megállapításra jutottak, hogy a túl sok rejtvényfejtés alighanem megártott az uralkodó elméjének. Tiszteletteljesen, de határozottan betaszigálták hát a hálószobába, és az orvosokért küldtek, hiába ordított és kapálózott Trurl teljes erejéből. Klapanciuszt eközben két őr kidobta a palotából. Visszaballagott a csárdába, és nyugtalanul latolgatta, milyen bonyodalmakra vezethet, ami történt. Ha én lennék Trurl helyében – gondolta –, közismert lelki nyugalmammal rögtön helyrehoznék mindent, nem hadonásznék és nem fecsegnék holmi személyiségcseréről, hiszen ez óhatatlanul a téboly gyanújába kever, hanem új királyi testemet kihasználva, haladéktalanul megparancsolnám, hogy fogják el a vélt Trurlt, vagyis Hihit, aki most valahol a városban szaladgál, és mindjárt azt is elrendelném, hogy a másik mérnök maradjon királyi oldalamnál mint titkos tanácsos. De hát ez a hülye – akaratlanul is így nevezte gondolatban a király-Trurlt – nem tud parancsolni az idegeinek; most már kénytelen vagyok minden leleményemet bevetni, különben rosszul végződik a dolog…
   Ezután végiggondolta, mit is tud tulajdonképpen a személyiségváltóról. Elég sokat tudott. A legfenyegetőbb veszélynek azt találta, amelyről a könnyelmű Hihinek, aki most Trurl testét használja valahol, fogalma sem lehet. Nevezetesen: ha megbotlik valahol, és szarvaival megbök valami halott anyagi tárgyat, személyisége azonnal átmegy ebbe a tárgyba, és mivel a halott tárgyak, nem lévén személyiségük, semmit sem nyújthatnak cserébe, Trurl teste holtan esne össze, a király lelke pedig kővé, lámpaoszloppá vagy öreg bocskorrá válva, mindörökre megmaradna ebben az alakban. Nyugtalanul gyorsította meg lépteit, és a csárda közelében az élénken beszélgető polgároktól megtudta, hogy kollégája kirohant a királyi palotából, mint egy őrült, és amint a kikötőbe vezető hosszú, meredek lépcsőn futott, mintha kergetnék, egyszerre csak elesett és kitörte a lábát. Ekkor hihetetlen dühbe gurult, fektében ordítani kezdett, hogy ő maga Hihi király saját személyében, és követelte, hogy hozzák azonnal az udvari orvosokat, a pehelypárnás gyaloghintót és frissítő illatszereket. A járókelők persze kinevették, mire ő, irgalmatlanul káromkodva és ruháit szaggatva, vonszolni kezdte magát a kövezeten, míg végül egy nyilván irgalmas szívű járókelő le nem hajolt hozzá hogy felsegítse. Ekkor a fekvő lerántotta fejéről a sapkáját, és a sapka alól, mint a szemtanúk megesküdtek rá, ördögszarvak bukkantak elő. Ezekkel a szarvakkal megbökte az irgalmas szamaritánus homlokát, majd élettelenül visszazuhant a földre, furcsán megmerevedett, és azontúl csak gyenge nyögdécselést hallatott, a megbökött polgár viszont egy pillanat alatt, „mintha a sátán bújt volna belé”, teljesen megváltozott, és ugrálva, táncolva, az útjában állókat félrelökdösve, leügetett a lépcsőn a kikötő felé.
   Klapanciusz ezek hallatán egészen kétségbeesett, hiszen rögtön megértette, hogy Hihi rövid használat után tönkretette Trurl testét, majd ravaszul átszökött egy ismeretlen járókelő testébe. „No, most kezdődik csak a tánc! – gondolta elborzadva. – Hogy találom meg Hihit ebben az új, ismeretlen testben?! Hol keressem egyáltalán?” Ügyesen tudakozódni próbált a polgároktól, ki volt az a járókelő, aki ilyen nemeslelkűen segíteni akart a pórul járt ál-Trurlon, továbbá hogy mi történt a szarvakkal; nem tudták, kiféle volt az az illető, csak annyit, hogy öltözéke külföldinek és tengerésznek mutatta, alighanem hajóval érkezett messze földről; a szarvakról viszont senki sem tudott semmit, csak egy koldus; akinek, lakás nélküli lévén, lerozsdásodtak a lábai, s ezért ágyékához szerelt kerekeken közlekedett, minélfogva alacsonyabbról szemlélte az eseményt. Ő elmondta Klapanciusznak, hogy a jószívű tengerész letépte a fekvő egyén homlokáról a szarvakat, de olyan gyorsan, hogy senki más nem vette észre. Úgy látszott tehát, hogy Hihi a szerkentyű birtokában folytathatja a nyaktörő kirándulást egyik testből a másikba. De attól a hírtől, hogy most valami tengerész testében mászkál, Klapanciusz nagyon megijedt. „Micsoda balszerencse! – gondolta. Ha tengerész, akkor előbb-utóbb indulnia kell valamelyik hajóval. Ha nem jelentkezik idejében a fedélzeten (márpedig biztosan nem jelentkezik, hiszen nem tudhatja, melyik hajóról jött!), a kapitány a kikötőőrséghez fordul, Hihit elfogják mint szökevényt, és a börtönbe kerül. Ha pedig ott elkeseredésében csak egyszer is falba veri a fejét, vagyis a készüléket, akkor aztán igazán nagy baj lesz!” Ezért, bármilyen csekély volt is a kilátás arra, hogy megtalálja a Hihi-lelkű tengerészt, Klapanciusz haladéktalanul a kikötőbe sietett. Szerencséje volt, mert már messziről csődületet pillantott meg. Érezte, hogy jó nyomon van, elvegyült a tömegben, s az ellesett beszélgetésekből megértette, hogy ahhoz hasonló történt, amitől tartott. Alig néhány perce egy köztiszteletben álló flottatulajdonos meglátta egyik tengerészét, akit különösen jóravaló, derék fickónak ismert; ám ezúttal ez a tengerész huligán módra belekötött a járókelőkbe, s azoknak, akik intették és figyelmeztették, hogy viselkedjék rendesen, s ne haragítsa magára a rendőrséget, gőgösen odavetette, hogy ő az lehet, amit akar, ha úgy tetszik, akár az egész rendőrség is egyszerre. A felháborodott flottatulajdonos megszólította tengerészét, mire az rögtön kettétört rajta egy eléggé vastag botot, amelyet a földről vett föl erre a célra. Ekkor megjelent a rendőrjárőr, amely a kikötőben felügyelt a rendre, hiszen arrafelé gyakori a verekedés; a járőr élén véletlenül éppen maga a kerületi rendőrfőnök haladt. Mivel a tengerész csökönyösen megtagadta az engedelmességet, a rendőrfőnök megparancsolta, hogy vessék azonnal börtönbe a garázdát. A letartóztatás közben a tengerész, mint a bolond, nekiugrott a parancsnoknak, és megbökte fejével, amelyből valami szarvféle állt ki. Ebben a másodpercben a tengerészt mintha kicserélték volna, rikácsolni kezdett, hogy ő rendőr, és nem is akármilyen, hanem a kikötőőrség parancsnoka, ezzel szemben a rendőrfőnök, e hagymázas fecsegés hallatán, ahelyett hogy megharagudott volna, ismeretlen okból hahotázni kezdett, mint aki remekül szórakozik, majd megparancsolta beosztottjainak, hogy a botot sem sajnálva, vigyék azonnal tömlöcbe a botrányokozót.
   Hihi tehát alig egy óra alatt már harmadszor változtatott testet. Most a rendőrfőnök testében lakik, az meg, szegény, a tömlöcben csücsül. Klapanciusz felsóhajtott, és egyenesen az őrszobára indult. A rendőrség egy kőépületben volt a tengerparton. Klapanciuszt nem tartóztatta fel senki, bement, sorra benézett az üres szobákba, míg egyszerre csak szemben találta magát egy szűk egyenruhás, állig felfegyverzett óriással, aki szigorúan pillantott rá, és olyan mozdulatot tett, mintha ki akarná dobni. A következő pillanatban ez a személy, akit először látott életében, hirtelen rákacsintott és felkacagott, nevetéshez nem szokott arca pedig bámulatosan elváltozott. Harsány rendőri hangja volt, nevetése és hunyorgása azonban rögtön Hihi királyt juttatta Klapanciusz eszébe – hiszen valóban Hihi állt ott, ő kelt fel asztala mögül, ha idegen testben is!
  – Rögtön rád ismertem – kacagott a rendőr-Hihi –, te voltál a palotában a barátoddal, akitől a készüléket kaptam. Igaz? Hát nem remek búvóhelyem van? Hihihi!! Ha az egész koronatanács a feje tetejére áll is, akkor sem találja ki, hogy hová bújtam. Nagyszerű játék ilyen nagy darab, kövér rendőrnek lenni! Ide nézz!
   És hatalmas rendőröklével akkorát csapott az íróasztalra, hogy megrepedt az asztallap, de az öklében is megcsikordult valami. Hihi elfintorodott, aztán kezét tapogatva megjegyezte:
  – Ejnye, valami eltörött bennem, de sebaj; szükség esetén például beléd költözhetnék, mit szólsz hozzá?
   Klapanciusz ösztönösen az ajtó felé lépett, a rendőr azonban elébe állt roppant alakjával, és folytatta:
  – Tulajdonképpen nincs semmi kifogásom ellened, öregem, de borsot törhetsz az orrom alá, mert ismered a titkomat. Ezért azt hiszem, legjobb, ha lakat alá kerülsz. Hát persze hogy az lesz a legjobb! – és csúnyán felvihogott. – Így aztán, mikor a szó teljes értelmében elhagyom a rendőrséget, senki sem fogja tudni többé, hogy kibe bújtam, még te sem, hihi!
  – De felség! – szólt Klapanciusz nyomatékosan, bár halkan. – Életedet kockáztatod, hiszen nem ismered a készülék számtalan titkát. Meghalhatsz, beköltözhetsz egy halálos beteg vagy egy bűnöző testébe…
  – Á – mondta a király –, én nem félek. Tudom én, öregem, hogy csak egy a fontos: minden költözködésnél magammal kell vinni a szarvakat!
   Azzal az íróasztalhoz ment, és megmutatta a fiókban fekvő szerkentyűt.
  – Ezt mindig lerántom annak a fejéről, aki voltam, és magammal viszem; így aztán nincs mitől félnem! – mondta.
   Klapanciusz megpróbálta lebeszélni a királyt a további testcserékről, de hiába, mert Hihi csak gúnyolódott rajta. Végül a király jókedvűen így szólt:
  – Eszem ágában sincs ám visszamenni a palotába! Ha kíváncsi vagy rá, elárulhatom: hosszú vándorútra készülök alattvalóimon át, egyik testből a másikba, ez különben is illik demokratikus felfogásomhoz. A végére hagyom, csemegének, valamelyik gyönyörű leányzó testét. Biztosan rendkívül tanulságos érzés lesz, hihi!
   E szavak után hatalmas mancsának egyetlen rántásával kitárta az ajtót, is kiordított rendőreinek. Látván, hogy ha valami elszánt lépést nem tesz, óhatatlanul börtönbe kerül, Klapanciusz felkapta az íróasztalról a tintatartót, a király arcába vágta, ő maga pedig, kihasználva Hihi pillanatnyi elvakulását, kiugrott az ablakon át az utcára. Szerencsére az ablak nem volt magasan, és a sors egyetlen járókelőt sem vezérelt arrafelé. Nyakába szedte hát a lábát, eljutott egy forgalmas térre, és elvegyült a tömegben, mielőtt még a rendőrök, akiket főnökük irgalmatlanul lehordott, kirohantak az utcára, egyenruhájukat igazgatva és fenyegetően csörtetve fegyvereikkel.
   Klapanciusz elloholt a kikötőből, és gondolataiba merült, amelyek igazán nem voltak vidámak. „Legjobb lenne – tanakodott – sorsára hagyni a hitvány Hihit, aztán elmenni a kórházba, ahol Trurl teste fekszik a derék tengeresz lelkével; ha a testet elvisszük a palotába, barátom ismét testestül-lelkestül önmaga lehet. Igaz, hogy akkor új királya lesz Infantiliának, mert a tengerész személyisége fog benne lakni, de sebaj, ott egye meg a fene Hihit a hülye vicceivel együtt! – Terve nem volt a legrosszabb, de hiányzott hozzá egy apró, ám lényeges kellék: a szerkentyű a szarvakkal, amely a rendőrfőnök fiókjában pihent. Klapanciusz egy darabig latolgatta, tudna-e még egy készüléket csinálni, de nem voltak meg hozzá az eszközei, no meg az idő is sürgette. – Akkor talán – fontolgatta – elmegy a király-Trurlhoz, alighanem már megjött az esze, és tudja, mit csináljon; megmondom neki, hogy vétesse körül katonákkal a kikötői rendőrséget, ily módon kezünkbe kerül a szerkentyű, és Trurl visszatérhet saját személyébe!
   El is ment a palotába, de nem engedték be. A király mondták az őrök – mélyen alszik, mert az orvosok villamos altatást és erősítést alkalmaztak nála; álma legalább negyvennyolc óráig tart.
  – Még csak ez hiányzott! – kesergett Klapanciusz, majd elsietett a kórházba, ahol Trurl teste feküdt, félt ugyanis, hogy ha a beteget idő előtt kiengedik, elvész a nagyváros labirintusában. A kórházban a sérült rokonának mondta magát, a nevet ugyanis sikerült leolvasnia a kórlapról. Megtudta, hogy a betegnek nincs komolyabb baja, nem is tört el a lába, csak kificamodott. Néhány napig azonban még feküdnie kell. Klapanciusz persze nem látogatott be a kórterembe, hiszen akkor kiderült volna, hogy egyáltalán nem ismerik egymást. Megnyugodván legalább afelől, hogy Trurl teste nem tűnik el egykettőre, kioldalgott a kórházból, és lázasan gondolkodva rótta az utcákat. Vándorlása közben a kikötőnegyed közelébe tévedt, s észrevette, hogy az utcán csak úgy nyüzsögnek a rendőrök, minden járókelőt fürkészően szemügyre vesznek, és összehasonlítják a szolgálati noteszban levő személyleírással. Rögtön kitalálta, hogy ez Hihi műve, aki buzgón keresteti, mert le akarja csukatni. De addigra már éppen hozzá fordult a legközelebbi járőr; vissza sem fordulhatott, mert a sarkon két másik rendőr tűnt fel. Ekkor teljes nyugalommal maga adta át magát a rendőröknek, de kijelentette, hogy azonnal beszélnie kell a főnökükkel, mert rendkívül fontos mondanivalója van egy bizonyos szörnyű bűntény ügyében. A rendőrök tüstént közrefogták és megláncolták, de szerencsére nem bilincselték össze a két kezét, csak jobb kezét láncolták egy rendőr bal kezéhez. A rendőrfőnök-Hihi vidáman dörmögve és apró szemeivel kajánul hunyorgatva fogadta a megbilincselt Klapanciuszt, aki már az ajtóból óbégatni kezdett, igyekezve hangjának minél idegenesebb csengést adni.
  – Nagyságod uraság! Rendőrség uraság! Engemet ők elfog, mert ők mond, hogy én vagyok Klapanciusz, de én nem vagyom, én nem ismer semmi Klapanciusz! De én gondol, ki ő! Ő van egy huligán, ő engemet szarvval bököd utcában, és lenni csoda! Én nem tudok, hol van enyém test, de enyém lélek van másik testben, nem engemében, én nem tudok, hogyan! Én csak látni, hogy huligán gyors elszalad, nagyságod rendőr! Segítség!
   E szavakkal a fortélyos Klapanciusz térdre hullott, láncait csörgetve és szüntelenül karattyolva ezen az idegenes nyelven, Hihi pedig, aki váll-lapos egyenruhájában az íróasztal mögött állt, kissé megrökönyödve hallgatta, és tovább hunyorgott; nézte-nézte a térdeplőt, és látszott, hogy kezd hinni neki, mivel Klapanciusz a rendőrségre menet szabad bal kezének ujjaival erősen megnyomta homlokát, úgyhogy olyan nyomok maradtak rajta, amilyet a szerkentyű szarvacskái hagynak. Hihi kisvártatva megparancsolta, hogy vegyék le a láncot Klapanciuszról, kiküldte valamennyi alárendeltjét, és mikor négyszemközt maradtak, felszólította a foglyot, hogy adja elő pontosan az eseményeket. Klapanciusz hosszú történetet mesélt arról, hogy ő gazdag külföldi, ma reggel érkezett a kikötőbe, hajóján kétszáz láda világszínvonalú fejtörővel és harminc csodaszép, felhúzható leányzóval; ezeket az ajándékokat a nagy Hihi királynak hozta Trombita császártól, aki ily módon akarta kifejezni távtiszteletét a nagy Infantil-Dinasztiának. Megérkezvén, elhagyta a fedélzetet, hogy a hosszú út után megmozgassa a tagjait, és nyugodtan sétált a parton, mikor egy bizonyos illető, aki pontosan így nézett ki – Klapanciusz itt a saját mellére mutogatott –, és aki már azért is gyanúsnak látszott, mert mohón nézegette az ő pompás külföldi köntösét, egyszerre csak teljes erejéből nekirontott, mintha megőrült volna, és egyszerűen keresztül akarna futni rajta; de mégsem ment neki, hanem csak letépte fejéről a sapkáját, erősen megbökte őt a szarvaival, és megtörtént a lélekcsere érthetetlen csodája.
   Klapanciusz nagy hévvel és színesen adta elő meséjét, hogy minél hihetőbbé tegye. Részletesen beszámolt elveszített testéről, és megvetően ócsárolta a jelenlegit, amelyhez, úgymond, a szerencsétlen baleset folytán jutott, néhányszor pofon is vágta, és undorodva leköpte saját magát; tüzetesen leírta a kincseket, amelyeket hozott, különösen a felhúzható leányokat; beszélt otthon maradt családjáról, gépfiairól és villamopszlijairól, kedvenc feleségéről a háromszáz közül, aki olyan pompás szendvics-áramköröket tud készíteni, hogy szebbet és jobbat maga Trombita császár sem eszik; elárulta a rendőrfőnöknek legnagyobb titkát is, nevezetesen azt, hogy a hajó kapitánya annak adja majd át a kincseket, aki megjelenik a fedélzeten, és kimondja a titkos jelszót.
   A rendőr-Hihi mohón hallgatta ezt a zűrzavaros elbeszélést, mert mindent logikusnak talált benne: Klapanciusz nyilván el akart rejtőzni a rendőrség elől, ezért más testbe költözött, és azért választotta éppen a külföldi urat, mert az pompás ruhát viselt, tehát bizonyára gazdag; a személycsere révén tehát a szökevény komoly vagyonra tehet szert. Látszott, hogy cseles gondolatok futkároznak Hihi elméjében. Ravaszul megpróbálta kiszedni a titkos jelszót az álidegenből. Klapanciusz rövid vonakodás után a fülébe is súgta a jelszót, amely így hangzott: „Elyühet.” A kiváló mérnök látta már, hogy sikerült a kellő irányba vezetni Hihi gondolatait: a fejtörőkért rajongó Hihi nem akarja, hogy az ajándékokat átadják a királynak, aki nem ő. Mindent elhitt tehát, azt is, hogy Klapanciusznak van egy másik szerkentyűje; egyébként nem is volt oka feltételezni, hogy nem így van.
   Ezek után némán ültek, és látszott, hogy Hihi elméjében érlelődik a terv. Szelíden és halkan faggatni kezdte az állítólagos külföldit, hol horgonyoz a hajója, hogyan lehet odajutni, és így tovább. Klapanciusz mindenre válaszolt, számítva Hihi kapzsiságára, és nem is csalódott, mert amaz hirtelen felállt, kijelentette, hogy ellenőriznie kell a letartóztatott szavait, és elhagyta a szobát. Kívülről gondosan bezárta az ajtót, és hallatszott, amint – tanulva a korábbiakból – fegyveres őrt parancsol az ablak alá. Klapanciusz persze tudta, hogy a kapzsi király semmit sem fog találni, hiszen sem a kincsek, sem a hajó, sem a leányzók nem léteznek, de éppen ezen alapult a terve. Mihelyt a király mögött bezárult az ajtó, az íróasztalhoz ugrott, kivette a fiókból az ott heverő készüléket, és gyorsan a fejére tette. Aztán már nyugodtan várta vissza Hihit. Vagy félóra múlva meg is hallotta döngő lépteit és fojtott káromkodását. Csikordult a kulcs a zárban, a rendőrfőnök belépett, és már a küszöbről rikácsolni kezdett:
  – Te gazember, hol a hajó, hol vannak a kincsek, a drága fejtörők?!
   Többet azonban nem mondhatott, mert a függöny mögött rejtőző Klapanciusz előugrott, mint valami megvadult bakkecske, homlokon bökte, és mielőtt még a király kinyújtózkodhatott volna Klapanciusz testében, a mérnök a rendőrfőnök képében máris harsányan az őrségért kiabált, majd megparancsolta, hogy a foglyot vigyék azonnal a legsötétebb pincébe, és jól vigyázzanak rá! Az idegen testbe került, az ámulattól se élő, se holt Hihi most már megértette, milyen csúfosan rászedték; rájött, hogy egész idő alatt az ügyes Klapanciusszal beszélt, nem holmi külföldi úrral. Elkeseredésében irtózatosan káromkodott, és tehetetlenül fenyegetőzött a tömlöc mélyén, de hiába, hiszen a becses szerkentyű már nem volt a birtokában. Ami Klapanciuszt illeti, ő elvesztette ugyan megszokott, kényelmes testét, viszont a személyiségváltó birtokába jutott, és ez volt a célja. Gyorsan díszegyenruhát öltött, és egyenesen a királyi udvarba sietett.
   A király aludt, de Klapanciusz, mint rendőrfőnök, kijelentette, hogy feltétlenül beszélnie kell az uralkodóval, legalább tíz másodpercre, mert országos fontosságú ügyről, főbenjáró állámérdekről és effélékről van szó, úgyhogy az udvaroncok megijedtek, és beengedték a mélyen alvó királyhoz. Jól ismerve Trur1 személyiségét és szokásait, Klapanciusz megcsiklandozta a talpát, mire Trurl összerándult, és azonnal felébredt, ugyanis szerfölött csiklandós volt. Megdörzsölte a szemét, és csodálkozva nézett az idegen, rendőregyenruhás óriásra, az meg előrehajolt; bedugta fejét a baldachin alá, és így suttogott: – Trurl, én vagyok az, Klapanciusz, a rendőrbe kellett költöznöm, különben nem engedtek volna be. A szerkentyű pedig már itt van a zsebemben…
   Trurl rettentően megörült, amikor Klapanciusz beszámolt ügyes fortélyáról. Tüstént felkelt, kijelentette, hogy nagyszerűen érzi magát, és amikor felöltöztették bíborköntösébe, megragadta a jogart meg az országalmát és felült a trónra, hogy kiadja parancsait. Először is elrendelte, hogy hozzák fel a kórházból saját testét, amelynek lábát Hihi a kikötő lépcsőjén kificamította; mikor ez megtörtént, megparancsolta az udvari orvosoknak, hogy a legnagyobb gonddal gyógyítsák és ápolják a sérültet. Ezután, tanácskozást tartva a rendőrfőnökkel, vagyis Klapanciusszal, úgy döntött: nagyarányú tevékenységbe kezd, hogy helyreállítsa az általános egyensúlyt és rendet.
   Nem volt könnyű feladat, mivel az ügy hallatlanul összebonyolódott. A két mérnök nem is szándékozott minden léleknek visszaadni korábbi testét. A lényeg az volt, hogy minél előbb elintézzék, hogy Trurl testileg is Trurl legyen, Klapanciusz pedig Klapanciusz. Trurl tehát mindenekelőtt maga elé hozatta a láncra vert Hihit barátja testében, egyenesen a rendőrségi tömlöcből. Nyomban végrehajtották az első átköltözést, Klapanciusz ismét önmaga lett, a király pedig a leváltott rendőrfőnök személyében sok kellemetlen szót kényszerült meghallgatni, majd visszakerült a tömlöcbe, ezúttal a palota börtönébe, mivel rejtvényfejtési tehetetlenség címén hivatalosan kegyvesztettnek nyilvánították. Másnapra Trurl teste nagyjából meggyógyult, így sor kerülhetett volna az átköltözésre. Csak egy kérdés maradt hátra. Úgy érezték, valahogy ügyetlen dolog lenne itthagyni az országot anélkül, hogy rendeznék a trónutódlás ügyét. Az ugyanis, hogy Hihit kihozzák a rendőrtisztből és visszaültessék a trónra, esze ágában sem volt a két barátnak. De jó gondolatuk támadt: beavatták a Trurl testében tartózkodó derék tengerészt az egész históriába, miután előzőleg titoktartást fogadtattak vele. És látván, hogy mennyi okosság és nemesség lakik ebben az egyenes tengerészlélekben, méltónak ítélték az uralkodásra. A lélekcsere után Trurl ismét önmaga lett, a tengerész pedig a király. De Klapanciusz még ezt megelőzően felhozatta a palotába a nagy kakukkos órát, amelyet egy közeli régiségboltban látott sétái közben, és Hihi király eszét átvitték a kakukk testébe, a kakukkét pedig a rendőrfőnök személyébe; ily módon eleget tettek az igazságosságnak, mert a király azontúl kénytelen volt szorgalmasan dolgozni, tisztességes kakukkolással jelezve a nap és az éjszaka óráit, minthogy erre kényszerítették a kellő időpontban az óra szúrós fogaskerekei; így kellett egész hátralévő életében vezekelnie, a trónterem falán függve, korábbi léha játszadozásaiért és a két mérnök elleni fondorkodásáért. A rendőrfőnök pedig visszatért korábbi posztjára, és kiválóan ellátta tisztségét, mert a kakukk esze tökéletesen elegendőnek bizonyult ehhez. Miután mindezt elintézték, a barátok szívélyesen elbúcsúztak a koronás tengerésztől, összeszedték motyójukat a csárdában, és elindultak hazafelé. Még csak egyet említsünk meg: Trurl utolsó tevékenysége királyi testében az volt, hogy leruccant a palota kincstárába, és magához vette az Infantil-dinasztia koronagyémántját, hiszen a jutalom méltán megillette – olyan búvóhelyet talált Hihi királynak, hogy soha rá nem akadt senki.