HETEDIK UTAZÁS avagy a tökéletesség bajjal jár

   A világegyetem végtelen, de határos, ezért a fénysugár, bármelyik irányba induljon is, évmilliárdok után visszajut kiindulópontjára, ha elég ereje van hozzá; s ugyanígy áll a dolog a csillagok és bolygók között keringő hírekkel is. Egyszer például valahonnan messziről Trurl fülébe jutott a hír, hogy van két hatalmas és jótékony mérnök, akik olyan okosak és tökéletesek, mint senki más a mindenségben; nyomban elsietett Klapanciuszhoz, az pedig megmagyarázta neki, hogy nem holmi titokzatos vetélytársakról szól a hír, hanem róluk magukról, csak előbb körüljárta a kozmoszt. De a hírnévnek megvan az a tulajdonsága, hogy a kudarcokról többnyire tapintatosan hallgat, még akkor is, ha a módfeletti tökéletesség okozta őket. Aki kételkedne ebben, gondoljon Trurl hetedik és utolsó utazására; erre magányosan indult, mivel Klapanciusznak határidős munkái voltak, s ezért nem tarthatott vele.
   Az idő tájt Trurl fölöttébb elbizakodott volt, és a tisztelet jeleit, amelyekkel körülvették, egészen magától értetődőnek tekintette. Észak felé repült hajóján, mert azt a vidéket ismerte a legkevésbé. Sokáig repült az űrben, sorra elhúzott a csatazajtól hangos vagy halott csöndbe dermedt bolygók mellett, míg véletlenül felfigyelt egy apró, szinte mikroszkopikus bolygócskára, amely tulajdonképpen csak holmi elkallódott anyagmorzsának látszott.
   Ennek a kőmorzsának a felszínén valaki fel-alá szaladgált, ugrált és furcsán hadonászott. Trurl elcsodálkozott ezen a magányosságon, aggasztották a kétségbeesés vagy a harag e különös gesztusai, ezért gyorsan leszállt.
   Hatalmas termetű férfiú fogadta, tetőtől talpig iridiumból és vanádiumból volt. Zengő-bongó hangon mondta el, hogy ő Tartaroszi Kirúgtak király, Namarski és Fenebeléd országok uralkodója; ámde mindkét országának lakosait álnok királygyilkos düh szállta meg, letaszították trónjáról, s erre a kőmorzsára száműzték, hogy itt keringjen a gravitáció fekete örvényeiben az idők végeztéig.
   Miután megtudta, hogy kivel van dolga, a száműzött király követelni kezdte, hogy Trurl, mint afféle hivatásos jótevő, haladéktalanul ültesse őt vissza trónjára. A visszatérés puszta gondolatára fellángoltak a szemei a bosszú édes előérzetétől, s acélujjai begörbültek, mintha máris hű alattvalói torkát szorongatnák.
   Trurl nem tudta és nem is akarta teljesíteni Kirúgtak óhaját, mivel ez töméntelen bajt és bűnt vont volna maga után, valahogy azonban mégis meg akarta vigasztalni a kiebrudalt felséget. Hosszabb gondolkodás után kisütötte, hogy van megoldás: úgy intézhetné a dolgot, hogy a király is jóllakjon, és alattvalói is megmaradjanak. Felgyűrte az ingujját, és híres mérnöki művészetével vadonatúj országot épített a királynak. Tele volt az városokkal, folyókkal, hegyekkel, erdőkkel és patakokkal, volt ege, felhői, hadseregei, csatamezői, bástyái, várai, ékes kastélyai; voltak benne napsütötte, tarkabarka hetivásárok fáradságos napok, áttáncolt éjszakák, hajnalig tartó mulatságok, fényes kivégzések. Beszerelt az országba egy pompás fövárost, csupa márványból és hegyikristályból, beépítette az agg bölcsek tanácsát, téli palotákat és nyári rezindenciákat, összeesküvőket, cselszövőket, dajkákat titkosrendőröket, telivér hátaslovakat és a szélben vörösen lengő tollbokrétákat: aztán átszőtte az ország levegőjét harsonaszó ezüstfonalaival és ágyúlövések repedt dörejével, tett még hozzá egy marék árulót, egy marék hőst, csipetnyi szabadságharcost és prófétát, egy-egy darab messiást és nagy ihletkapacitású költőt, majd leült a kész ország mellé, s nekilátott a próbaüzemeltetésnek. Közben, parányi szerszámaival mesterkedve, adott még az ország asszonyainak egy-egy késhegynyi szépséget, a férfiaknak egy csipet komor hallgatást és duhaj kurjongatást, s hivatalnokoknak gőgöt és szolgalelkűséget, a csillagászoknak mámoros csillagnézést, a gyerekeknek nyafogást. És mindez együttvéve, szépen összeszerelve és kicsiszolva, egy dobozban foglalt helyet, amely nem is volt túlságosan nagy, csak akkora, hogy Trurl könnyedén fölemelhette. Ezek után az egészet Kirúgtaknak ajándékozta, hadd uralkodjék rajta örök időkig; persze megmutatta neki, hol vannak a picuri királyság kimenetei és bemenetei, hogyan kell háborúkat programozni, zendüléseket elfojtani, hogyan kell adókat kivetni és behajtani; megtanította arra is, hol vannak a miniatűr társadalom kritikus átmenetei, mennyi a palotaforradalmi és társadalmi feszültség megengedett maximuma és mennyi a minimuma. Olyan jól elmagyarázta, hogy a zsarnoki uralkodásban régóta jártas király rögtön kapott a tanításon, és ott helyben, a mérnök szeme láttára, kiadott próbaképpen néhány rendeletet, megfelelően igazgatva a császári sasokkal és oroszlánokkal díszített vezérlő kallantyúkat. A rendeletekkel bevezette a statáriumot, a kijárási tilalmat és a különleges adót; majd miután az apró államban letelt egy év, de a király és Trurl ideje szerint csak egy perc, legmagasabb uralkodói kegyét gyakorolta, vagyis egy vezérlőgomb megnyomásával visszavonta egyik népnyúzó rendeletét, enyhített az adón, és kegyeskedett feloldani a statáriumot – s a hála boldog zsivaja hallatszott ki a dobozból, mintha kis egerek cincognának, mikor a farkukat húzzák, a doboztető domború üvegén át pedig látszott, hogyan ujjong a nép a verőfényes, poros utcákon, a lustán kanyargó folyók mentén, melyek vizében bolyhos felhők tükröződnek, és hogyan dicséri uralkodójának nemes lelkét és páratlan kegyességét.
   Kirúgtak, aki először sértődötten fogadta Trurl ajándékát, mondván, hogy ez az ország túl kicsi neki, és különben is gyerekjátékhoz hasonlít, most már, látván, milyen naggyá válik benne minden, amikor a vastag tetőüvegen át nézi, sőt homályosan talán azt is megérezvén, hogy a nagyságrend tülajdonképpen mindegy, hiszen az államügyeket nem méterrel vagy kilogrammal mérik, az érzések pedig egyformák, akár óriások, akár törpék élik át őket, végül is köszönetet mondott a mérnöknek, noha kissé savanyúan és feszengve. Alkalmasint legszívesebben elrendelte volna, hogy a palotaőrség verje bilincsbe Trurlt, és kínozza halálra, hiszen legjobb lett volna csírájában elfojtani minden olyasféle híresztelést, miszerint őfelsége, úgymond, holmi gyanús himpellértől, csavargó mesterembertől kapta ajándékba birodalmát. De Kirúgtakban volt annyi józanság, hogy belássa: erről kénytelen letenni, az arányok miatt – előbb hurcolhatnák börtönbe a bolhák a kutyát, mint a királyi hadsereg Trurlt. Még egyszer biccentett tehát, majd megragadta a jogart és az országalmát, némi fáradsággal fölemelte az országát tartalmazó dobozt, és becipelte szerény száműzötti viskójába. Aztán, míg feje fölött a bolygómorzsa forgásának ütemében váltakozva felragyogott és lenyugodott a nap, a király, akit alattvalói a legnagyobbnak tekintettek a világon, nagy élvezettel országolt, parancsolt, nyakaztatott, jutalmazott, és mindezzel szüntelenül tökéletes alattvalói hűségre és a trón imádatára buzdította pirinyó alattvalóit.
   Trurl hazatért, és nagy büszkén elmesélte barátjának, milyen mérnöki remekkel egyeztette össze Kirúgtak monarchista törekvéseit volt alattvalóinak köztársaságpárti hajlamával. Klapanciusz azonban, csodák csodájára; egyáltalán nem dicsérte meg mestermunkájáért. Ellenkezőleg, Trurl szemrehányást olvasott ki barátja szeméből.
  – Jól értettelek? – dörmögte Klapanciusz. – Kiszolgáltattál egy egész társadalmat ennek a vérszomjas gazembernek, ennek a született rabszolgahajcsárnak, ennek a szadista szörnyetegnek? És még elmeséled, milyen ujjongó zsivajt váltott ki a népnyúzó rendeletek egy részének visszavonása?! Hogy tehettél ilyet?!
  – Tréfálsz? – fakadt ki Trurl. – Hiszen az az egész ország elfér egy dobozban, összesen egy méter hosszú, hetven centi széles, hatvanöt magas. Csak modell az egész…
  – Minek a modellje?
  – Hogyhogy minek? Hát egy társadalomnak, száznilliószoros kicsinyítésben.
  – És honnan tudod, hogy nem léteznek-e a miénknél százmilliószorta nagyobb társadalmak? Hátha a miénk is csak azoknak az óriásoknak a modellje? És egyáltalán, mit számít a méret? Abban a dobozban, illetve országban talán nem hónapokig tart az utazás a fővárostól a határig: a lakosok számára? Talán nem szenvednek, nem dolgoznak arcuk verítékével, nem halnak meg?
  – No de öregem, hiszen tudod, hogy mindezek a folyamatok azért játszódnak le, mert beprogramoztam őket, tehát nem valóságosan mennek végbe…
  – Mi az, hogy nem valóságosan? Azt akarod mondani, hogy a doboz üres, és minden fáklyásmenet, kínvallatás, kivégzés csak illúzió? Érzéki csalódás?
  – Nem csalódás annyiban, hogy igazán végbemegy, de csak bizonyos mikroszkopikus jelenségek gyanánt, amelyekre az atomrajokat kényszerítettem – magyarázkodott Trurl. – Mindenesetre az ottani születés, szerelem, hősiesség vagy árulás csupán parányi elektronok körtánca az űrben, az én programozó művészetem pontossága jóvoltából, amely…
  – Elég az öndicséretből! – szakította félbe Klapanciusz. – Azt mondod, hogy ezek önszervező folyamatok?
  – Hát persze!
  – És parányi elektronfelhők között mennek végbe?
  – Tudod nagyon jól!
  – És a hajnalok, napnyugták és véres harcok létrejötte pusztán a lényeges változók kölcsönhatásának következménye?
  – Pontosan így van.
  – No és mi magunk, ha fizikai és kauzális szempontból vizsgáljuk, vajon nem az elektronok táncának felhői vagyunk? Nem az űrbe szerelt pozitív és negatív töltések? A mi létünk talán nem részecskeütközések következménye, noha mi magunk az elektronok bakugrásait úgy érzékeljük, mint szorongást, vágyat vagy gondolkodást? Hát mi egyéb történik a fejedben, mikor álmodozol, mint kapcsolások bináris algebrája és az elektronok szakadatlan tánca?
  – No de Klapanciusz! Azonosítanád a mi életünket az üvegdobozba zárt játék ország életével?! – méltatlankodott Trurl. – Na hallod, ez már túlzás! Hiszen én csak államszimulátort építettem, tökéletes kibernetikai modellt, semmi többet!
  – Hát nem érted, Trurl? A tökéletesség a mi átkunk, amely minden alkotásunkra ránehezedik, mert kiszámíthatatlanná teszi a következményeket! – mondotta nyomatékosan Klapanciusz. – Ha egy tökéletlen utánzó kínozni vágyna valakit, és csinálna magának holmi formátlan fatönköt vagy viaszbábut, amely külsőleg valamelyest hasonlít egy értelmes lényre, azon nyugodtan kitölthetné szadista hajlamát, és kész! De gondold meg, barátom, mi történik a tökéletesedés folyamán! Gondolj a következő szobrászra, aki már gramofont szerel a bábu hasába, hogy teremtménye jajgasson a korbácsütések alatt; gondolj a következő bábura, amely bábuból már homeosztáttá válik, gondold el a könnyező, vérző bábut, és végül azt a bábut, amely retteg a haláltól, bár ugyanakkor vágyik is a nemlét nyugalmára, hogy szabaduljon kínjaitól! Hát nem látod, hogy a szimuláció tökéletessége folytán a látszat valósággá válik, a színlelés igazsággá? Kiszolgáltattad egy vérszomjas zsarnoknak a szenvedésre képes lények egész tömegét, tehát gyalázatos bűnt követtél el …
  – Mindez csak szófacsarás! – szakította félbe hevesen Trurl. Barátjának szavai elevenébe vágtak, de persze csak annál dühösebben ágált. – Az elektronok nemcsak a mi fejünkben ugrálnak, hanem a gramofonlemezben is. Ennek a ténynek az általánosságából semmi olyan nem következik, ami feljogosítana efféle hiposztazált analógiákra! A kegyetlen Kirúgtak alattvalói valóban vesztőhelyre mennek, sírnak, harcolnak, szeretnek, mert így határoztam meg a paramétereket, de hogy éreznek-e közben valamit, azt nem tudjuk, Klapanciusz, mert arról a fejükben ugráló elektronok nem árulnak el semmit!
  – Ha szétverném a te fejedet, abban sem látnék egyebet, mint elektronokat – felelte higgadtan Klapanciusz. – Úgy teszel, mintha nem értenéd, amit mondok, pedig jól tudom, hogy nem vagy ilyen buta! A gramofonlemeztől nem kérdezel semmit, a lemez nem fog irgalomért könyörögni, sem térdre esni! Azt mondod, nem lehet tudni, vajon csak azért jajgatnak-e a korbácsütések alatt, mert így meg úgy ugrálnak bennük az elektronok, tehát olyanformán, mint ahogy a kocsikerék a kenetlenségtől nyikorog, vagy csakugyan fájdalmat éreznek, és ezért ordítanak? No de hol itt a különbség? Hiszen a szenvedő nem az, aki kezedbe adja a szenvedését, hogy megtapogasd és mérlegre tehesd, hanem az, aki úgy viselkedik, mint aki szenved. Bizonyítsd be nekem, hogy ők n e m éreznek semmit, hogy n e m gondolkodnak, n e m annak tudatában levő lények, hogy a nemlét két szakadéka közé zárva élnek, a születés előtti és a halál utáni nemlét közötti résben, ezt bizonyítsd be nekem. akkor nem szidlak tovább! Bizonyítsd be tüstént, hogy csak s z i m u l á l t a d a szenvedést, de nem t e r e m t e t t e d !
  – Tudod, hogy ez lehetetlen – válaszolta Trurl halkan. – Hiszen mikor a szerszámokat kézbe vettem, mikor a doboz még üres volt, már akkor előre kellett látnom mindezt. Kirúgtak országának tervezésénél ügyelnem kellett, nehogy a királyban az a benyomás támadjon, hogy bábokat kapott igazi alattvalók helyett. Nem tehettem másképp, értsd meg! Hiszen minden, ami megingatja a teljes valószerűség illúzióját, megsemmisítette volna az uralkodás komolyságát is, gépi játékszerré tette volna az egészet…
  – Értem én, nagyon jól értem! – kiáltotta Klapanciusz. – Szándékod tiszteletre méltó volt; te csupán az igazihoz minél hasonlóbb államot akartál szerkeszteni, olyan hasonlót, hogy meg se lehessen különböztetni, és döbbenettel hallom, hogy sikerült is! Hazatérésed óta csak órák teltek el, de azok számára, akik ott élnek a dobozba zárva, egész évszázadok. Hány lénynek kellett már elpusztulnia, hogy a gőgös Kirúgtak tovább pöffeszkedhessen, mint egy varangyos béka?
   Trurl erre már nem tudott mit felelni. Csendesen elindult a hajója felé, és látta, hogy barátja követi. Az űrcsónak villámgyorsan az égbe röppent, Trurl beirányította a hajó orrát két nagy tűzcsomó közé, s némán támaszkodott a kormányhoz, míg Klapanciusz meg nem szólalt:
  – Javíthatatlan vagy. Mindig előbb cselekszel, azután gondolkodol. Mit akarsz most csinálni, ha odaérkeztünk?
  – Visszaveszem tőle az országot.
  – És mit csinálsz vele?
  – Hát megsemmisítem! – kiáltotta volna Trurl, de torkán akadt a szó. Nem tudott felelni, végül is azt mormolta:
  – Választásokat rendezek. Válasszanak maguknak igazságos kormányférfiakat.
  – Hűbéreseknek és jobbágyoknak programoztad őket. Mit akarsz most a választásokkal? Mit változtatnának a sorsukon? Előbb az állam egész struktúráját kellene szétszerelned, és minden kapcsolást újra összekötnöd…
  – De hát hol végződik a struktúra megváltoztatása, és hol kezdődik az elmék átalakítása? – tört ki Trurl. Klapanciusz nem válaszolt, és komoran hallgatva repültek, amíg meg nem pillantották Kirúgtak bolygóját. Leszállás előtt néhányszor körülrepülték, és meglepő látvány tárult szemük elé.
   A bolygót az értelmes tevékenység számtalan jele borította. Parányi hidacskák íveltek a cérnavékony, csobogó erek fölött, a csillagokat tükröző tócsák háta tele volt hajókkal. A bolygómorzsa sötét éjszakai féltekéjén telépülések fényei sziporkáztak, a nappali féltekén pedig jól látszottak a városok, bár magukat a lakosokat a legerősebb távcsővel sem tudták felfedezni, olyan picikék voltak. Kirúgtak királynak pedig híre-hamva sem volt, mintha a föld nyelte volna el.
  – Eltűnt… – suttogta ámulva Trurl. – Mit csináltak vele? Sikerült szétfeszíteniük a doboz falát, és elfoglalták az egész minibolygót…
  – Oda nézz! – kiáltott fel Klapanciusz, és egy aprócska gombafelhőre mutatott, amely lassan szétfoszlott a légkörben, nem volt nagyobb egy stoppolófánál. – Már ismerik az atomenergiát… És ott messzebb, látod azt az üvegépítményt? A doboz maradványai! Valami templomfélét építettek belőle…
  – Nem értem. Hiszen ez csak modell volt. Csak folyamat nagyszámú paraméterrel, monarchisztikusra programozva, visszacsatolásos szimulátor, variábilis multisztát… – dadogta ámulva és megdöbbenve Trurl.
  – Igen. De elkövetted a megbocsáthatatlan hibát, hogy túlságosan tökéletes volt a szimuláció. Nem akartál pusztán óraszerkezetet építeni, és így akaratlanul, merő gondosságból, azt építetted meg, ami lehetséges és szükségszerű, és ami a mechanizmus ellentéte…
  – Ne mondd végig! – kiáltotta Trurl. És néztek, néztek lefelé, míg egyszer csak valami nekiütkózött a hajójuknak, szerencsére csak súrolta őket: odapillantottak, és jól látták azt a tárgyat, mivel fénycsík húzódott utána. Űrhajó volt, vagy talán csak mesterséges hold, de meglepően hasonlított az egyik acélcsizmához, amelyet a zsarnok Kirúgtak viselt hajdanában. És amikor feljebb tekintettek, magasan a bolygócska fölött megláttak egy fénylő égitestet, amely korábban nem volt ott; és megismerték jéghideg, kerek felületén Kirúgtak acélvonásait, akiből ily módon lett a mikromini nép bolygójának holdja.