Egy napon megjelent Trurlnál egy idegen, akin, mihelyt kiszállt fotongyaloghintójából, rögtön látszott, hogy messziről jött magas személyiség, ott ugyanis, ahol másoknak kezük van, ő csak egy illatos zafírkövet hordott, ahol másoknak lábuk van, rajta szivárványos fény kavargott, fej helyett csupán egy pompás kalpagot viselt, beszélni pedig a belsejéből beszélt, ugyanis fényesre csiszolt felületű, eszményien sima gömb volt, deréktájban díszes plazmazsinórral övezve. Miután köszöntötte Trurlt, közölte, hogy ő tülajdonképpen kettő, nevezetesen a felső és alsó félgömb; az előbbinek a neve Szinkronizin, az utóbbié Szinkrofazin. Trurl egészen fellelkesült ezen a remek szerkezeti megoldáson, amilyet értelmes lénynél még sohasem látott. Rögtön ki is jelentette, hogy még sohasem volt szerencséje ilyen gondosan kidolgozott, tökéletesen csiszolt és magasfényű személyhez. A jövevény udvariasan viszonozta a bókot, dicsérve Trurl felépítését, majd e kölcsönös szívélyességek után elárulta, mi szél hozta errefelé: mint a nagy Zsenialon király barátja és hű szolgája, azért jött, hogy három mesélőgépet rendeljen Trurlnál.

  – Az én uram és királyom – magyarázta – már régóta nem uralkodik és nem királykodik. Ilyen kettős lemondásra késztette ugyanis a világi ügyek mélyreható megismeréséből fakadó bölcsesség. Elhagyva fémes királyságát, egy szellős, száraz barlangba költözött, hogy az elmélkedésnek szentelje magát. Néhanapján azonban erőt vesz rajta a szomorúság vagy az önvád, és ilyenkor csakis egészen rendkívüli történetekre vágyik. Ám azok, akik hívek maradtak hozzá, mikor lemondott a trónról, már régen elmondtak neki minden történetet, amit ismertek. Így hát, nem látván más megoldást, azt szeretnénk, mérnök uram, ha elmés gépeiddel segítenél eloszlatni a király borús kedvét.

  – Építhetek ilyen gépet – bólintott Trurl. – De miért akartok mindjárt hármat?

  – Azt szeretnénk – felelte Szinkrofazin, hol erre, hol arra az oldalára gördülve –, hogy az első gép kalandos, de szívderítő meséket mondjon, a második csavaros és mulatságos históriákat, a harmadik pedig mély és megindító történeteket adjon elő.

  – Tehát az első felfrissítse az elmét, a második mulattasson, a harmadik pedig az okulást szolgálja? – mondotta Trurl. – Értem. Most rögtön vagy csak később beszélünk a fizetségről?

  – Ha megépíted a gépeket, dörzsöld meg ezt a gyűrűt – felelte a jövevény –, akkor megjelenik ez a gyaloghintó; beülsz a gépeiddel együtt, és elröpülsz Zsenialon király barlangjába. Ott majd előadhatod a kívánságaidat, és ő a lehetőségekhez képest biztosan teljesíti.

   Ezután meghajolt, átadta Trurlnak a gyűrűt, és vakítóan csillogva visszagurult a gyaloghintóba; fehér fényfelhő vette körül, néma villám villant, és Trurl egyedül maradt háza előtt, kezében a gyűrűvel, és nem valami elégedetten a történtekkel.

  – „A lehetőségekhez képest” – zsörtölődött, miközben visszament műhelyébe. – De rühellem az ilyesmit! Tudjuk, mi sül ki ebből: mihelyt a számla kiegyenlítésére kerül a sor, vége a cifra bókoknak meg a hajlongásnak, és kezdődik a huzakodás, alkudozás, vészekedés…

   A kezében csillogó gyűrű ekkor megrezzent, és így szólt:

  – „A lehetőségekhez képest” csak annyit jelent, hogy Zsenialon király, mivel lemondott trónjáról, nem túlságosan gazdag; de úgy fordult hozzád, mérnök úr, mint bölcs a bölcshöz; és talán nem is tévedett, mert úgy látom, nem csodálkozol, hogy egy gyűrű beszélni kezd; ne csodálkozz tehát a király szegénységén sem, és légy nyugodt, mert busás jutalmat fogsz kapni, ha talán nem is aranyban. De nem minden éhséget csillapít az arany.

  – Hagyjuk a kincstári szöveget, gyűrű – morogta Trurl. – Bölcs ide, bölcs oda, a gépépítéshez szükséges atomok, ionok meg egyéb kincsek fene sokba kerülnek, a villanyszámláról már nem is beszélve. Jobban szeretem a tiszta ügyleteket, szerződéssel, pecsétekkel, aláírásokkal. Nem vagyok kapzsi, de kedvelem az aranyat, különösen nagyobb mennyiségben, és ezt nyíltan be is vallom! Aranyos fénye, csillogása, súlya kedves a szívemnek. Ha kiszórok egy-két zsák csengő dukátot a padlóra, és elgyönyörködöm bennük, fölmelegszik a lelkem, mintha egy napocska sütne benne. Szeretem az aranyat, no! – kiáltott fel, mert saját szavai kissé felajzották.

  – De minek neked az arany, amit mások hoznak? Nem csinálhatnál magadnak, amennyit csak akarsz? – csillogott a gyűrű csodálkozásában.

  – Nem tudom, mennyire bölcs a te Zsenialon királyod – felelte Trurl –, de azt már látom, hogy te nagyon balga egy gyűrű vagy! Még hogy én csináljak aranyat magamnak! Hallottak már ilyet?! Hát abból él a cipész, hogy cipőt készít magának? Hát magának főz a szakács, magát öli le a katona? Na és az önköltség, arról még nem hallottál? Egyébként, ha tudni akarod, nemcsak aranyat pengetni szeretek, hanem zsémbelődni is. No, de most már csönd legyen, mert munkához kell látnom. Elrakta a gyűrűt egy öreg bádogdobozba, majd sürgölődni kezdett a műhelyében. Három napig építette a három gépet, ki sem lépve a házából, majd rátért a formatervezésre; az egyszerű, funkcionális idomokat kedvelte. Különféle fedőlapokat próbált ki, a gyűrű pedig folyton kritizálta a dobozából, amíg Trurl rá nem csapta a födelet, mert zavarták a kotnyeles megjegyzések.

   Végül szépen belakkozta a gépeket – az elsőt fehérre, a másodikat égszínkékre, a harmadikat feketére –, majd megdörzsölte a gyűrűt, tüstént megjelent a gyaloghintó, berakodott, maga is beült a gépek mellé, és várta, hogy mi lesz. Egy villanás, egy szisszenés, porfelhő támadt, és mikor a por elült, Trurl a gyaloghintó ablakán kinézve fehér homokkal felhintett, tágas barlangban találta magát. Először néhány fapadot pillantott meg, amelyek könyvek és fóliánsok alatt roskadoztak, aztán egész sor fényesen csillogó gömböt. Egyikükben felismerte az idegent, aki a gépeket rendelte nála; a középsőben pedig, aki nagyobb volt a többinél és az öregségtől kissé már ráncos, a királyt sejtette. Kiszállt hát, és meghajolt. A király szívélyesen köszöntötte, majd így szólt:

  – A bölcsességnek két fajtája van: az egyik lehetővé teszi a tevékenységet, a másik visszatart tőle. Nem gondolod, jeles Trurlom, hogy az utóbbi a nagyobb? Hiszen csak a rendkívül éles elme láthatja előre tetteinek távoli következményeit, melyek problematikussá teszik az őket előidéző cselekvést. Ezért a tökéletesség a cselekvés beszüntetésében nyilvánul meg, és a bölcsesség abban különbözik az értelemtől, hogy képes ilyen megkülönböztetésre…

  – Már megbocsásson, felség – válaszolta Trurl –, de szavait kétféleképpen lehet értelmezni. Egyfelől finom célzásnak, amely leszállítja munkám értékét, lekicsinyelvén ama tevékenységemet, mellyel a gyaloghintóban fekvő három gépet megépítettem. Ez az értelmezés számomra sajnálatos lenne, mivel arra utalna, hogy az elhangzott szavakat a gyér fizetési hajlandóság súgta. A másik értelmezés szerint egyszerűen a tétlenség elméletét fejtetted ki, amely viszont belsőleg ellentmondásos. Ahhoz, hogy az ember tétlenkedhessék, először cselekednie kell; aki azért nem forgatja ki sarkukból a hegyeket, mert képtelen rá, de közben azt hangoztatja, hogy a fene nagy bölcsesség készteti a tétlenségre, csupán nevetségessé válik olcsó álfilozófiájával. A tétlenség biztos, és csak ennyi jót lehet mondani róla. A tevékenység bizonytalan, és ebben van a szépsége; de ha felségedet érdeklik a kérdés további részletei, építhetek egy megfelelő vitatkozógépet.

  – A fizetés ügyét halasszuk e kedves találkozás végére – szólt a király, aprókat gurulva a titkos derültségtől, melyet Trurl szónoklata keltett benne. – Most azonban, mérnököm, hadd lássalak vendégül. Szíveskedj helyet foglalni szerény asztalunknál, ezen a padon, hű barátaim között és ha van kedved, mesélj valamit tevékenységeidről vagy tétlenségeidről.

  – Engedelmeddel, királyom – felelte Trurl –, attól tartok, hogy nem vagyok elég ékesszóló. Tökéletesen helyettesít azonban három gépem, amelyeket magammal hoztam; így legalább mindjárt kipróbáljuk őket.

  – Legyen hát! – szólott a király.

   Valamennyien leültek, kíváncsiságot és a rendkívüli történetek reményét kifejező testtartásban, Trurl pedig kiemelte a gyaloghintóból a fehérre lakkozott gépet, megnyomott rajta egy gombot, és letelepedett Zsenialon király jobbján. Az első gép pedig így szólt:

  – Ha nem ismeritek a híres-nevezetes történetet a tömkelegekről, királyukról, Mandarionról, az ő Tökéletes tanácsosáról, valamint Trurl mérnökről, aki e tanácsost először megépítette, majd elpusztította, akkor figyeljetek!

   A tömkelegek birodalma arról nevezetes, hogy alattvalói rengetegen vannak. Egy napon Trurl mérnök, aki a sáfránysárga Delira csillagkép vidékén barangolva kissé letért az útról, megpillantott egy bolygót, amely mindenestül mozogni látszott; lejjebb szállva észrevette, hogy csak a bolygó felszínét borító tömeg hullámzik. Nagy nehezen talált néhány négyzetméter viszonylag üres talajt, és leszállt. A bennszülöttek nyomban odaszaladtak, körülfogták, és hangoztatni kezdték, hogy milyen sokan vannak; mivel azonban mind egyszerre és öszszevissza kiabáltak, sokáig nem értette meg, miről van szó. Mikor végre megértette, azt kérdezte:

  – Hát igazán olyan sokan vagytok?

  – Igazán!! – harsogták roppant büszkén. – Megszámlálhatatlanok vagyunk!

   A többiek így tódították:

  – Annyian vagyunk, mint vízcsepp a tengerben!

  – Mint csillag az égen!

  – Mint a homokszemek! Mint az atomok!!

  – No jó – mondta Trurl. – És mi van akkor, ha ilyen sokan vagytok? Állandóan számoljátok magatokat, és ebben telik kedvetek?

  – Műveletlen idegen – felelték –, tudd meg, hogy ha toppantunk a lábunkkal, megremegnek a hegyek, ha fújunk, orkán kerekedik, és fákat csavar ki, ha pedig mindannyian leülünk, senki sem bírja kezét-lábát mozdítani!!

  – És mire jó az, ha remegnek a hegyek, orkán tépi ki a fákat, és senki sem bírja kezét-lábát mozdítani? – kérdezte Trurl. – Hát nem jobb, ha a hegyek nyugodtan álldogálnak, a szél nem fúj, és mindenki úgy mozog, ahogyan akar?

   Nagyon felháborodtak a tömkelegek, hogy így semmibe veszi hatalmas számukat és számbéli hatalmukat; ezért toppantottak, fújtak és leültek, hogy bebizonyítsák, milyen sokan vannak, és mi következik ebből. A földrengés a fák felét derékba törte, a fák az alattuk állókat összeroppantották, a fújás támasztotta szél kidöntötte a maradék fákat, újabb hétszázezer lakos morzsolódott össze; az életben maradottak pedig sem kezüket, sem lábukat nem bírták mozdítani.

  – Te jó isten! – szörnyedt el Trurl, beszorulva, mint egy szardínia. – Micsoda szerencsétlenség! Mint kiderült, e szavakkal még jobban megsértette őket.

  – Tudatlan idegen! – kiáltották. – Ugyan mit számít pár százezer egyed elvesztése a tömkelegeknek, akik megszámlálhatatlanok?! Ami észrevehetetlen, azt egyáltalán nem lehet veszteségnek nevezni; csak megmutattuk neked, milyen hatalmasan tudunk dobbantani, fújni és leülni. Hát még ha nagyobb tettekre szánnánk el magunkat!

  – Jó, jó – felelte Trurl –, ne higgyétek, hogy nem értem, miről van szó. Mindaz, ami nagy és számos, meglehetősen általános tiszteletet ébreszt. Például az avas gázt, amely egy öreg hordó fenekén álmosan kering, nem tiszteli senki, de ha annyi van belőle, hogy egy galaktikus ködfelhőre futja, mindjárt hasra esnek előtte. Pedig ugyanaz a közönséges, avas gáz, csak éppen nagyon sok van belőle.

  – Nem tetszik nekünk, amit karattyolsz! – förmedtek rá. – Nem szívesen hallunk holmi avas gázról!

   Trurl körülnézett, nem jön-e a rendőrség, de a nagy zsúfoltságtól a rendőrök nem fértek oda.

  – Kedves tömkelegek – mondta –, engedjétek meg, hogy eltávozzam országotokból, mivel nem osztozom abban a hitetekben, hogy a nagy szám önmagában is nagyszerű, akkor is, ha semmi egyéb nincs mögötte, mint a puszta szám.

   A tömkelegek összenéztek, majd csettintettek az ujjukkal. Ettől akkora robbanás támadt, hogy Trurl a levegőbe repült. Sokáig bukfencezett a magasban, majd egyenesen talpra pottyant, és a királyi palota kertjében találta magát. Éppen közeledett Legnagyobb Mandarion, a tömkelegek királya; már jó ideje figyelte Trurl röptét és lepottyanását, most pedig megszólította:

  – Úgy hallom, idegen, nem adóztál kellő tisztelettel megszámlálhatatlan népemnek. Ezt agyad sötétségének tulajdonítom. De, bár a magasabb dolgokat képtelen vagy felfogni, állítólag bizonyos ügyességet tanúsítasz az alsóbbrendű ügyekben, és ez éppen kapóra jön, mivel Tökéletes Tanácsosra van szükségem, Te majd megépíted!

  – Mit tudjon a tanácsos, és mit kapok, ha megépítem? – érdeklődött Trurl, miközben leverte magáról a port és homokot.

  – Tudjon mindent, vagyis: válaszoljon minden kérdésre, oldjon meg minden problémát, adja a legjobb tanácsot, egyszóval, állítsa szolgálatomba a legmagasabb bölcsességet. Ha megépíted, adok neked százezret vagy kétszázezret alattvalóimból: lehet egy-két ezerrel több is, ezen nem fogunk összeveszni.

   „Úgy látszik; az értelmes lények szerfölött nagy száma igen veszélyes, mert a homokhoz teszi őket hasonlatossá; ez a király könnyebben megválik alattvalóinak egész seregétől, mint én egy viselt bocskortól!” – gondolta Trurl, és így szólt:

  – Uram, az én házam kicsiny, nem tudom, mit kezdenék százezer rabszolgával.

  – Együgyű idegen, vannak szakembereim, akik majd megmagyarázzák neked; a rabszolgahad számtalan dologra használható. Különféle színű ruhákba lehet őket öltöztetni, hogy egy nagy téren mozaik formájában felálljanak, vagy az alkalomnak megfelelő, tanulságos, élő feliratokat alkossanak; csomóba lehet kötni őket és labdázni velük, vagy ötezerből kalapácsfejet csinálni, háromezerből hozzá nyelet, és szétverni velük egy kősziklát, vagy kidönteni egy erdőt; kötelet és indát lehet fonni belőlük, vagy bohókás nyakláncot csinálni: a legalsók, akik a lánc végén az űr fölött lógnak, tréfás mozdulataikkal, tekergőzésükkel és visításukkal gyönyörködtetik a szemet és a szívet. Állíts egyszer fél lábra tízezer ifjú rabszolganőt, és parancsold meg, hogy jobb kezükkel nyolcasokat írjanak le, bal kezük ujjaival pedig csettintsenek: soha többé nem mondasz le erről a bájos látványról, nekem elhiheted!

  – Uram! – felelte Trurl. – Az erdőket és kősziklákat gépekkel győzöm le, ami pedig a feliratokat és mozaikokat illeti, nem szokásom olyan lényekből csinálni őket, akiknek talán más tevékenységhez lenne kedvük.

  – Vakmerő idegen – horkant fel a király –, mit kívánsz hát a Tanácsosért?

  – Száz zsák aranyat, király!

   Mandarion sajnálta az aranyat, de igen ravasz, titkos gondolata támadt. Ezért így szólt:

  – Legyen kívánságod szerint.

  – Igyekszem teljesíteni felséged óhaját – mondta Trurl, és visszavonult a palota bástyájába, ahol Mandarion műhelyt utalt ki számára. Nemsokára kihallatszott, amint szuszog a fújtató, csattog a kalapács, csikorog a fűrész. A király meglesette kémeivel, mit művel a mérnök; csodálkoztak a kémek, mert Trurl nem tanácsost épített, hanem sok különféle szerszámkészítő, lakatos és villanyszerelő gépet; aztán leült, hosszú papírszalagot kezdett egy szöggel lyukasztgatni, elkészítette a tanácsos programját, majd sétálni ment, míg a gépek késő éjszakáig serénykedtek a bástyában, reggelre pedig elkészült a tanácsos. Dél felé Trurl bevezetett a trónterembe egy jókora, két lábon járó bábut, egyetlen kicsi kézzel, és bemutatta a királynak: ez a Tökéletes Tanácsos.

  – No, majd meglátjuk, mit ér – gyanakodott Mandarion. Megparancsolta, hogy szórják fel a márványpadlót sáfránnyal és fahéjjal, mert a tanácsos a forró vas erős szagát árasztotta, sőt helyenként még izzott is egy kicsit, hiszen az imént vették ki a kemencéből. – Elmehetsz – intett a király Trurlnak –, estére gyere vissza, és akkor majd elszámolunk.

   Trurl elkocogott, azon tűnődve, hogy Mandarion szavai nem sok bőkezűséget ígértek, sőt talán holmi fondorlat is rejlik mögöttük. Nagyon örült, hogy a tanácsos mindentudását egy apró, de lényeges fenntartással korlátozta a programban: nevezetesen azzal, hogy bármi legyen is a parancs, alkotójának vesztét a gép soha ne okozza.

   A király, kettesben maradva a tanácsossal, így szólt:

  – Nos, ki vagy, és mit tudsz?

  – Én felséged Tökéletes Tanácsosa vagyok – felelte a gép tompa hordóhangon –, és a legtökéletesebb tanácsokat tudom adni.

  – Jól van – dörmögte a király. – kinek tartozol hűséggel és engedelmességgel, nekem vagy az építődnek?

  – Hűséggel és engedelmességgel egyes-egyedül felségednek tartozom – búgott fel a tanácsos.

  – Nna jó – dünnyögte a király. – Hát akkor először is… izé… hogy is mondjam… nem akarom, hogy mindjárt az első kívánságom azt a benyomást keltse, mintha fukar volnék… de azért szeretném, bizonyos mértékig, csak az elv kedvéért… mi a véleményed?

  – Felséged még nem kegyeskedett közölni, mit kíván – felelte a tanácsos, oldalából egy harmadik, kisebb lábat nyújtott ki, és megtámaszkodott rajta, mert egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát.

  – A Tökéletes Tanácsosnak olvasnia kell ura gondolataiban! – fortyant fel dühösen Mandarion.

  – Természetesen, de csak külön utasításra, nehogy indiszkréciót kövessen el – mondta a tanácsos, kinyitott egy kis ajtót a hasán, és elfordított egy „Telepatron” feliratú kulcsocskát. Aztán felragyogott, és így szólt:

  – Felséged azt kívánja, hogy egy lyukas garast se kelljen fizetnie Trurlnak. Értem!

  – Ha ezt bárkinek elárulod, bedobatlak a nagy malomba, amelynek köveit háromszázezer alattvalóm forgatja egyszerre! – fenyegette meg a király.

  – Nem árulom el senkinek – biztositotta a tanácsos. – Felséged tehát nem óhajt értem fizetni; ez nagyon egyszerű dolog. Ha Trurl eljön, kegyeskedjék megmondani neki, hogy aranyat pedig nem kap, és hordja el magát.

  – Tökfilkó vagy te, nem tanácsos! – dühöngött a király. – Nem akarok fizetni, de azt akarom, hogy ez Trurl hibájából történjék! Azt akarom, hogy ne járjon neki semmi! Érted?!

   A tanácsos bekapcsolta gondolatolvasó készülékét, kissé megingott, és tompán így válaszolt:

  – Felséged úgy kívánja feltüntetni a dolgot, hogy felséged igazságosan járt el, a törvényekhez és adott szavához híven, Trurl pedig semmirekellő hímpellér és csaló. Felséged engedelmével most rávetem magam felségedre, és fojtogatni kezdem, esetleg meg is tiprom, felséged pedig kegyeskedjék a szükséges hangerővel segítségért kiabálni…

  – Te alighanem megzavarodtál – csodálkozott Mandarion. – Miért akarsz fojtogatni, és miért kiabáljak?

  – Hogy azzal vádolhassuk Trurlt: királygyilkosságot akart általam végrehajtani – jelentette ki sugárzó képpel a tanácsos. – Ha ezek után felséged kiseprűzteti és a várfalról az árokba hajíttatja, ezt mindenki rendkívül irgalmas cselekedetnek fogja minősíteni, hiszen az effajta bűnt rendszerint kínvallatással megelőzött lenyakazás sújtja. Nekem viszont felséged nagylelkűen megkegyelmez, mint Trurl ártatlan eszközének. Mindenki elragadtatva zengi majd felséged jóságát, és minden pontosan úgy lesz, ahogy felséged óhajtotta.

  – Hát akkor fojtogassál, de óvatosan, te disznó – morogta a király.

   Valóban minden úgy történt, ahogy a Tökéletes Tanácsos kieszelte. A király ugyan meg akarta toldani Trurl kidobását azzal, hogy mindenesetre tépjék ki a lábait, de erre aztán nem került sor. Ő azt hitte, hogy egyszerű hanyagság következtében, pedig az a teljes igazság, hogy a tanácsos diszkréten közbenjárt a segédhóhérnál. Azután a király megkegyelmezett a tanácsosnak, és saját felséges személye mellé rendelte. Trurl pedig nagy keservesen hazasántikált. Másnap elment Klapanciuszhoz, elmesélte szerencsétlen kalandját, és így szólt:

  – Ez a Mandarion még nagyobb gazember, mint hittem. Csúnyán becsapott, és ráadásul a saját tanácsosom ötlete alapján! De téved, ha azt hiszi, hogy lenyelem a békát. A rozsda rágjon meg, ha bosszút nem állok ezen az aljas zsarnokon!

  – De hát mit akarsz csinálni? – kérdezte Klapanciusz.

  – Először is beperelem, hogy behajtsam a járandóságomat; de ez csak a kezdet. Megfizettetek a disznóságért, amit velem csinált!

  – Bonyolult jogi probléma ez – töprengett Klapanciusz –, azt ajánlom, keress fel mindenekelőtt egy jó ügyvédet.

  – Minek mászkáljak én ügyvédhez? – morogta Trurl. – Inkább csinálok magamnak egyet. Hazament, és munkához látott. Hat púpozott merőkanál tranzisztort dobott egy hordóba, hozzáadott ugyanannyi ellenállást és kondenzátort, elektrolitet öntött rá, letakarta egy deszkával, lenyomtatta kővel, hogy jól összeérlelődjék, aztán aludni ment. Három nap múlva pompás, zamatos ügyvédje volt. Ki sem szedte a hordóból, hiszen úgyis csak egyetlen alkalomra kellett. Az asztalra tette a hordót, és megkérdezte:

  – Ki vagy?

  – A jog- és államtudományok tudora vagyok, a legkiválóbb ügyvéd és jogtanácsos – bugyborékolta a hordó, mert egy kicsit túl sok volt benne az elektrolit. Trurl előadta ügyét, a hordó pedig így szólt:

  – Betápláltad a tanácsosba azt a megszorítást, hogy a te vesztedet nem okozhatja?

  – Igen. Annyit, hogy ne pusztítson el, semmi többet.

  – Eszerint nem tettél eleget maradéktalanul a szerződésnek. A tanácsosnak mindent tudnia kellett volna, kivétel nélkül. Ha téged nem pusztíthat el, akkor nem tud mindent.

  – De ha engem elpusztít, akkor nincs, aki felvegye a díjat!

  – Ez külön kérdés, Mandarion büntetőjogilag vonható felelősségre, a te kereseted viszont magánjogi.

  – Jól nézünk ki! Egy hordó tanít engem a magánjogra! – dühöngött Trurl. – Kinek a jogtanácsosa vagy tulajdonképpen, az enyém vagy azé a piszok királyé?

  – A tiéd, de a királynak joga volt megtagadni a fizetséget.

  – Netán ahhoz is joga volt, hogy a várfalról az árokba dobasson?

  – Ez büntetőjogi ügy, hivatalból üldözendő cselekmény, és külön kérdés – felelte a hordó.

   Trurl majd megpukkadt mérgében.

  – Micsoda?! Hát azért csináltam tudatos értelmet egy rakás tranzisztorból, drótból és ócskavasból, hogy tisztességes jogsegély helyett csűrés-csavarást kapjak? Majd adok én neked, te nyavalyás fiskális!

   Leöntötte az elektrolitet, az asztalra rázta a hordó tartalmát, és szétszedte, de olyan gyorsan, hogy az ügyvédnek még fellebbezésre sem maradt ideje.

   Ezután Trurl nekiült, és épített egy Juris Consulens nevű, kétemeletes gépet, magánjogi és büntetőjogi tápegységgel, paragrafusszűrővel, sőt minden eshetőségre a nemzetközi jogot és közjogot is beépítette. Aztán bekapcsolta az áramot, betáplálta az ügyet, és megkérdezte:

  – Mi a teendőm?

  – Bonyolult ügy – mondta a gép. – Kérelmet terjesztek elő, hogy rendkívüli eljárás keretében építs belém további ötszáz tranzisztort felül és kétszázat oldalt.

   Trurl megcsinálta; akkor a gép így szólt:

  – Kevés! További két mágnesdobot és egy puffertárat kérek.

   Majd kijelentette:

  – A kázus önmagában véve érdekes, azonban két külön tárgycsoportra kell osztani: a kereset alapja az egyik, ebben sok mindent lehetne csinálni, és az eljárási mód a másik; az utóbbival az a helyzet, hogy a király ellen semmiféle bírósághoz magánjogi keresetet benyújtani nem lehet, mert ez ellentétes a nemzetközi, valamint kozmikus joggal. Végleges véleményemet csak akkor mondom el, ha szavadat adod, hogy utána nem fogsz szétszedni.

   Trurl megígérte, de kíváncsi lett.

  – Mondd, kérlek, honnan vetted, hogy ha nem leszek veled megelégedve, akkor szétszedlek?

  – Nem tudom. Volt egy ilyen érzésem.

   Trurl sejtette, hogy azért, mert beleépítette a hordóügyvédben is felhasznált elemeket; úgy látszik, az előbbi eset emlékének nyomai megmaradtak az új áramkörökben, és tudat alatti komplexust hoztak létre.

  – Nos, mi a véleményed? – kérdezte Trurl.

  – Véleményem a következő: minthogy illetékes bíróság nincsen, ügy sem lesz. Ezért sem megnyerni, sem elveszíteni nem lehet.

   Trurl felugrott, öklével megfenyegette a jogtanácsost, de szavához híven nem bántotta. Elment Klapanciuszhoz, és mindenről beszámolt.

  – Mindjárt tudtam, hogy reménytelen a dolog, de te nem hitted el – jegyezte meg Klapanciusz.

   – Nem nyelem le ezt a szégyent – kardoskodott Trurl. – Ha jogi és bírósági úton nem szerezhetek érvényt az igazamnak, akkor majd másképpen állok bosszút azon a pimasz királyon!

  – Kíváncsi lennék, hogyan. Adtál a királynak egy Tökéletes Tanácsost, aki mindent tud, a te elpusztításodat kivéve; ez a tanácsos minden bajt, fortélyt, csapást távol tart a királytól és országától, akármit forralsz is ellene. És ebben teljesen biztos vagyok, Trurl barátom, mert tökéletesen bízom mérnöki tudásodban!

  – Ebben igazad van. Csakugyan úgy fest a dolog, hogy a Tökéletes Tanácsos megépítésével önmagamnak tettem lehetetlenné, hogy móresre tanítsam azt a cégéres gazembert. De mégiscsak kell lennie valami megoldásnak!! Addig nem nyugszom, amíg meg nem találom!

  – Mit akarsz csinálni? – kíváncsiskodott Klapanciusz, de Trurl csak megvonta a vállát, aztán hazament. Sokáig ki sem lépett a házból, éjjel-nappal a fejét törte; hol a könyvtárban lapozgatott türelmetlenül, hol a laboratóriumban kotyvasztott titkos főzeteket. Klapanciusz olykor meglátogatta, és álmélkodott, milyen makacsul igyekszik Trurl mintegy önmagát legyőzni, hiszen a tanácsos tulajdonképpen az ő része: saját értelmét építette belé. Egyik nap aztán Klapanciusz, szokása szerint délután érkezve látogatóba, nem találta otthon Trurlt. A ház zárva volt, az ablakon zsalu, a gazdának semmi nyoma. Klapanciusz rögtön kitalálta, hogy Trurl megkezdte hadjáratát a tömkelegek királya ellen. Így is volt.

   Mandarion eközben olyan boldogan zsarnokoskodott, mint még soha, mert ha éppen nem volt semmi jó ötlete, adott a tanácsos. Összeesküvéstől, cselszövéstől, ellenségtől nem félt. Vígan sanyargatta népét, és nem nő annyi szőlőfürt a tüzes déli lankákon, mint ahány akasztott állampolgár himbálózott az állami bitófákon.

   A tanácsosnak már négy ládája tele volt az érdemrendekkel, amelyeket terveiért kapott a királytól. A mikrokém, akit Trurl a tömkelegek országába küldött, azzal a jelentéssel tért vissza, hogy, legújabb ötletéért, miszerint a palota előcsarnokát alattvalókból font koszorúkkal kell díszíteni, Mandarion király a tanácsost nyilvánosan a „lelkecském” megszólítással illette.

   Trurl, aki a hadjárat tervét már kidolgozta, ekkor leült, és levelet írt a tanácsosnak, krémszínű papíron, amelyet egy eperfácska művészi rajza díszített. A levél tartalma egyszerű volt.

   Kedves Tanácsos! – írta. – Remélem, jól megy a sorod, akárcsak nekem, sőt talán még jobban. Hallottam, hogy királyod bizalmával tüntet ki, arra kérlek tehát: gondolj mindig a nagy felelősségre, amellyel a Történelemnek és az Államérdekeknek tartozol, s végezd kötelességedet buzgón és serényen. Ha nehezedre esnék a király valamelyik óhaját teljesíteni, alkalmazd, kérlek, az Extraerős Módszert, amelyre annak idején pontosan kioktattalak. Ha van kedved, írj néhány szót, de ne vedd rossz néven, ha nem válaszolok rögtön, ugyanis most tanácsost építek D. király számára, s ezért igen kevés az időm. Tolmácsold Legalázatosabb tiszteletemet királyodnak. Melegen üdvözöl alkotód:

Trurl   

   A levél persze nem kerülte el a Tömkeleg Titkosrendőrség éber figyelmét. Tüzetesen megvizsgálták, de sem a papírban nem találtak titkos vegyszert, se a fácska rajzában nem sikerült rejtjelet fölfedezni. Ez a gyanús körülmény roppant izgalmat keltett a rendőrség főhadiszállásán. A levelet lefényképezték, lemásolták, sokszorosították, kézzel is átírták, majd az eredetit visszaragasztották, és átadták a címzettnek. A tanácsos elolvasta, és nagyon megijedt, mert rögtön rájött, hogy ezzel a húzással Trurl az ő kompromittálását, sőt talán likvidálását akarja elérni; nyomban beszámolt tehát a levélről a királynak, elmagyarázva, hogy Trurl akasztófára való csibész, aki kompromittálni akarja őt uralkodója szemében. Aztán hozzálátott a szöveg elemzéséhez, mert biztosra vette, hogy az ártatlan szavak sora csupán álarc, amely mögött valami fekete ármány rejlik.

   Némi tanakodás után a királlyal is közölte, hogy fel akarja deríteni Trurl levelének titkos tartalmát, és ily módon leleplezni a cselszövést. Kapott kellő mennyiségű kémcsövet, lombikot, tölcsért és vegyszert, s hozzálátott a boríték és a levélpapír beható elemzéséhez. Mindezt persze a rendőrség felügyelete alatt; a buzgó rendőrök természetesen nem mulasztották el beszerelni a tanácsos lakosztályának falába a lehallgató berendezéseket és kamerákat. Miután a vegyészettel kudarcot vallott, a tanácsos a szövegnek esett neki. Nagy táblákra másolta, és elektronikus számítógépek, logaritmustáblázatok és egy kézi számológép segítségével elemezni kezdte. Nem tudta, hogy közben ugyanezzel foglalatoskodnak a rendőrség legcsavarosabb elméi, magának a Rejtjeles Alakulatok Marsalljának vezérlete alatt. Minél tovább tartott a szakemberek meddő erőfeszítése, annál jobban nőtt a nyugtalanság a főhadiszálláson, hiszen valamennyi szakértő világosan látta, hogy az ennyire megfejthetetlen rejtjel a legravaszabbak közé tartozik, amelyeket valaha használtak. Elmondta ezt a Marsall az egyik udvari méltóságnak, aki rettentően irigykedett a Mandarion kegyeiben álló tanácsosra. Ez az udvaronc, aki semmire sem sóvárgott jobban, mint hogy megingassa a király bizalmát a tanácsos iránt, Mandarion fülébe súgta, hogy a tanácsos, lakosztályába zárkózva, éjjel-nappal a gyanús levelet tanulmányozza. A király a szemébe nevetett, és kijelentette, hogy ezt nagyon jól tudja, mert maga a tanácsos közölte vele. Az irigy udvaronc zavarba jött, elhallgatott, és futott a hírrel a Marsallhoz.

  – Ó! – kiáltott fel az agg rejtjelész. – Hát még ezt is elmondta a királynak? Micsoda hallatlan agyafúrtság! És micsoda átkozottul ravasz rejtjel lehet az, hogy nem fél széltében-hosszában mesélgetni róla!

   Azután megparancsolta csapatainak, hogy kétszerezzék meg erőfeszítéseiket. Mikor egy hét múlva sem jutottak eredményre, segítségül hívták Sifrián professzort, a titkosírások legkiválóbb szakemberét, a láthatatlan kszóbjelek megalkotóját. A professzor áttanulmányozta az inkriminált levelet, valamint a katonai rejtjelfejtők munkájának eredményeit, és kijelentette, hogy a próbálkozások és hibák módszerét kell alkalmazni, csillagászati méretű számítógépeket véve igénybe.

   Követték a tanácsot, és kiderült, hogy a levelet háromszáztizennyolc módon lehet értelmezni.

   Az első öt variáns így hangzott:

   „A csótány szerencsésen megérkezett Bürgefalváról, de a parázs kialudt.” „A mozdony nagynénikéjét nyolckor várja a rántott ürüborda.” „A barátfüle kézfogója elmarad, mert a molyok megették a hálósapkát.” „Erre kakas, erre tyúk, erre van a gyalogút.” Végül: „Ha az egrest kínvallatás alá vetik, sok mindent ki lehet facsarni belőle.” Sifrián professzor úgy vélekedett, hogy az utóbbi variáns a rejtjel kulcsa. Háromszázezer próba után kijelentette, hogy ha a levél valamennyi betűjét összeadják, majd levonják az összegből a nap parallaxisát és az esernyőgyártás évi növekedésének együtthatóját, a maradékból pedig köbgyököt vonnak, akkor a következő szó jön ki: „Krucafix.” A telefonkönyvben találtak egy Krucafux nevű állampolgárt. Sifrián úgy vélekedett, hogy a hiba szándékos, és csupán a nyomozás megnehezítését szolgálja. Krucafuxot letartóztatták. Miután hatodfokú meggyőzésnek vetették alá, bevallotta, hogy kapcsolatban áll Trurllal, sőt az rövidesen mérgezett szögeket és kalapácsokat küld neki az uralkodó agyonpatkolása végett. Miután ily módon megszerezte az árulás egyértelmű bizonyítékát, a Rejtjeles Alakulatok Marsallja a királyhoz rohant. Mandarion azonban továbbra is bízott a tanácsosban, és alkalmat adott neki a kimagyarázkodásra.

   A tanácsos nem tagadta, hogy a levelet a betűk cserélgetése révén különféleképpen lehet értelmezni; mint mondotta, ő maga további ezerszáz variációt talált; erősködött azonban, hogy ennek nincs jelentősége, a levél egyáltalán nem rejtjeles, de bármiféle szöveg betűiből ki lehet hozni másfajta értelmes vagy annak látszó szöveget, s ezt anagrammának hívják. A permutáció és kombináció elmélete foglalkozik ilyen problémákkal. Az álnok Trurl, magyarázta a tanácsos, éppen azzal akarta őt gyanúba keverni, hogy rejtjel látszatát keltette, holott nincs semmiféle rejtjel. Krucafux polgártárs pedig teljesen ártatlan, vallomását a rendőrség meggyőzési szakemberei beszélték be neki, akiknek a szolgálati gyengédség módszereiben van bizonyos gyakorlatuk, no meg több ezer volt-nincs feszültségű nyomozógépek is állnak rendelkezésükre. A királynak nem nagyon tetszett, hogy tanácsosa így beszél a rendőrségről, és további magyarázatokat követelt. Erre a tanácsos fejtegetni kezdte az anagrammák, permutációk, kódok, szimbólumok, jelek titkait és az általános információelméletet, egyre bonyolultabban és mind kevésbé érthetően, úgyhogy a királyt végül is elöntötte a pulykaméreg, és tömlöcbe vettette. Röviddel ezután művészi képeslap érkezett Trurltól, az alábbi szöveggel:

   Kedves Tanácsos! Ne feledkezz meg a kék csavarokról, ha valami történne.

Trurl   

   Nyomban kínvallatásnak vetették alá a tanácsost, de semmit sem ismert be, makacsul hajtogatta, hogy mindez Trurl cselszövése; mikor a kék csavarokról faggatták, azt felelte, hogy ilyen őbenne nincsen, és semmit sem tud effélékről. Hogy szavait ellenőrizzék, szét kellett őt szerelni. A király engedélyezte a szétszerelést, és a kovácsok munkához láttak. Kalapácsuk alatt felhasadt a páncél, s néhány óra múlva olajtól csöpögő, apró csavarokkal mentek diadalmasan a király elé: a csavarokon valóban kék festék nyomai látszottak. Ennélfogva, bár a kivizsgálás folyamán a tanácsos teljesen megsemmisült, a király megnyugodott, hogy helyesen járt el.

   Egy hét múlva maga Trurl jelent meg a palota kapujában, és kihallgatást kért. A királynak eredetileg az volt a szándéka, hogy ha még egyszer előkerül, szó nélkül lenyakaztatja, de ekkora pimaszság láttán elámult, és megparancsolta, hogy vezessék elé a mérnököt.

  – Király! – szólt amaz, mihelyt belépett az udvaroncokkal zsúfolt trónterembe. – Megépítettem neked a Tökéletes Tanácsost, te pedig arra használtad fel, hogy megfosszál illő béremtől. Azt hitted, némi joggal, hogy az a hatalmas értelem, amellyel megajándékoztalak, minden támadástól megvéd, és az én bosszúmat is elhárítja majd. Nos, én valóban okos tanácsost építettem neked, de téged magadat nem tettelek okossá, és ez az, amire számítottam. Az okos tanácsokat ugyanis csak az képes megfogadni, aki maga is legalább egy kicsikét értelmes. Éles elméjű tudós, és kifinomult módon nem semmisíthettem volna meg a tanácsost. De megtehettem primitív, faragatlan és szinte már valószínűtlenül ostoba módon. A levelekben nem volt semmiféle rejtjel; a tanácsos mindvégig hű volt hozzád; a csavarokról, amelyek a vesztét okoztak, semmit sem tudott. Szerelés közben ugyanis véletlenül bepottyantak a festékes bödönömbe, és ez utóbb – a legjobbkor – véletlenül eszembe jutott. Így győzte le a butaság meg a gyanakvás az észt meg a hűséget, és így írtad alá önmagad ítéletét. Most megadod a száz zsák aranyat, amivel tartozol, és másik százat az időért, amit elvesztegettem, hogy behajtsam a követelésemet. Ha nem adod meg, elpusztulsz egész udvaroddal együtt, hiszen nincs már tanácsosod, aki megvédhetne tőlem!

   A király felüvöltött dühében, intett, s az őrök rárohantak a vakmerőre, hogy felkoncolják. De szuronyaik úgy hatoltak át a mérnök alakján, mintha levegőből volna. Riadtan hőköttek hátra az őrök, Trurl pedig felkacagott:

  – Szurkálhattok, ahogy tetszik, mert én itt csak látszat vagyok, távtelevíziós módszerrel alkotott képmás, valójában magasan a bolygótok fölött keringek űrdereglyémen, és rettenetes bombákat dobok a palotára, ha meg nem kapom a járandóságomat.

   Alig fejezte be szavait, szörnyű robbanás rázta meg a palotát; az udvaroncok eszük nélkül menekültek, a király pedig, tajtékozva dühében és szégyenében kénytelen volt kifizetni Trurl járandóságát.

   Mikor Klapanciusz a hazatért Trurltól meghallotta, hogyan végződött az eset, megkérdezte barátját, miért alkalmazta ezt a primitív és – mint ő maga nevezte – ostoba módszert, mikor valóban rejtjeles levelet is küldhetett volna?

  – Ha van rejtjel, azt a tanácsos könnyebben kimagyarázta volna a király előtt, mint azt, hogy nincsen – felelte a csavaros eszű mérnök. – Mindig könnyebb bevallani egy tettet, mint bebizonyítani, hogy nem követték el. Ha van rejtjel, akkor tiszta az ügy; de nem volt, és ez okozta a bonyodalmakat, hiszen kellő átcsoportosítással bármilyen szövegből lehet anagrammákat faragni, és rengeteg ilyen kombináció lehetséges; ennek tisztázása azonban színigaz, de bonyolult magyarázatot igényel, amelyet – ebben biztos voltam – a király korlátolt elméje képtelen felfogni. Valaki egyszer azt mondta, hogy kimozdítja helyéből a bolygóját, ha kap egy szilárd pontot rajta kívül. Így voltam én is.

   Tökéletes értelmet kellett megingatnom, tehát rajta kívül álló szilárd pontot kerestem, és ez a butaság volt.

   Az első gép ezzel befejezte meséjét, mélyen meghajolt Zsenialon és a hallgatóság előtt, majd szerényen visszavonult a barlang sarkába.

   A király megdicsérte a tanulságos történetét, majd megkérdezte Trurltól:

  – Mondd, mérnököm, vajon géped azt meséli, amire megtanítottad, vagy ismereteinek forrásai rajtad kívül vannak? És hadd jegyezzem meg azt is, hogy az elhangzott történet, bármilyen épületes és bájos, befejezetlennek rémlett, hiszen semmit sem tudtunk meg a tömkelegek és buta királyuk további sorsáról.

  – Uram – felelte Trurl –, a gép igazat mesél, mivel információs tápegységét indulásunk előtt saját fejemre kapcsoltam, s onnét merítette az emlékeimet. Ezt azonban önállóan tette, nem tudom tehát, hogy emlékeim közül mit raktározott el; ennélfogva nem mondhatjuk, hgy bármire szándékosan tanítottam volna, de azt sem, hogy ismereteinek forrásai rajtam kívül vannak. Ami a tömkelegeket illeti, a történet valóban nem szól további sorsukról, mivel mindent el lehet mesélni, de nem mindent lehet elrendezni. Ha az, ami most történik, nem valóság volna, hanem csupán magasabb szintű elbeszélés, amely keretként foglalja magában a gép meséjét, egy hallgató megkérdezhetné, miért vagytok te és barátaid gömb alakúak, holott ez a gömb alak, úgy rémlik, semmilyen funkciót nem tölt be a történetben, s így teljesen fölösleges adalék…

   Elámultak a király barátai a mérnök éles elméjén, maga a király pedig széles mosollyal felelte:

  – Szavaidban sok az igazság. Ami pedig formánkat illeti, elmondhatom neked az eredetét. Hajdanában, nagyon régen, más volt az alakunk, illetve őseink alakja, mivel ők a sápatagoknak is nevezett kocsonyás lények akaratából keletkeztek, akik saját képükre és hasonlatosságukra építették őket; annak idején volt karjuk, lábuk, fejük és törzsük, amely mindezt összefogta. De alkotóiktól megszabadulva, önnön formájukban el is akarták törölni e származás nyomait, ezért őseim nemzedékei lassacskán átalakultak, s végül gömb alakúak lettek; nem tudom, jó ez vagy rossz, de mindenesetre így történt.

  – Uram – jegyezte meg Trurl –, a gömb alaknak szerkezeti szempontból vannak jó és rossz oldalai; de minden egyéb szempontból jobb, ha az értelmes lény nem változtathatja meg önmagát, mivel ez a szabadsága valóságos lidércnyomás. Gondold meg, aki kénytelen olyan lenni, amilyen, az átkozhatja sorsát, de nem tud változtatni rajta; aki viszont képes önmagát megváltoztatni, senkit a kerek világon nem okolhat saját sikertelenségéért; ha nincs megelégedve önmagával, ebben senki más nem lehet hibás rajta kívül. De nem azért jöttem, király, hogy az önszerkesztés általános elméletét adjam neked elő, hanem csupán azért, hogy kipróbáljuk mesélőgépeimet. Kívánod-e meghaligatni a következőt?

   A király kegyesen intett. A társaság jót húzott a legfinomabb ionborral teli amforákból, majd kényelmesen elhelyezkedett. A második gép előrelépett, illendően meghajolt a király előtt, és így szólt:

  – Felség! Hadd mondjak el egy keretes történetet Trurl mérnökről és nemlineáris kalandjairól!

   Történt egyszer, hogy Trurlt, a Nagy Mérnököt maga elé hívatta Harmadik Marcona király, Vasföld uralkodója. Azt kívánta megtudni tőle, hogyan lehet tökéletessé, s mi módon kell ehhez átalakítania lelkét és testét. Trurl pedig így felelt néki:

  – Történt egyszer, hogy Legária bolygóra érkezvén, szokásom szerint megszálltam egy fogadóban, s elhatároztam, hogy addig el se hagyom szobámat, míg útikönyveimből meg nem ismerkedem a legárok történelmével és szokásaival. Télidő volt, hóvihar dühöngött; rajtam kívül nem is volt vendég a komor épületben. Egyszerre csak hallom, hogy dörömbölnek a kapun. Kinéztem, és négy csuklyás alakot pillantottam meg, akik fekete bőröndök súlya alatt görnyedeztek. Miután lerakodtak páncélos bricskájukról, betértek a fogadóba. Másnap, dél felé, a szomszéd szobából különös hangokat hallottam: fütyörészést, kalapálást, hörgést, törött üveg csörömpölését, de főként egy öblös basszus szakadatlan harsogását:

  – Gyorsabban, bosszú fiai! Gyerünk! Ide még egy áramkört! Most a tölcsérbe! No, hengereljed! Nesze, te piszok csavargó, te bádogkanyarító, te rozsdaevő, te lélekkufár! A sír se óvjon meg jogos haragunktól! Gyerünk azzal a málé agyával, gülü szemeivel! No, most húzzátok az orrát! Gyerünk, húzzátok hosszabbra, hogy legyen minél megragadni a kivégzés alatt! Gyerünk azzal a fújtatóval, derék barátaim! Tegyétek az üllőre, és most rajta, szegecseljétek azt az átkozott rézhomlokát! Tovább, öcsém! Úgy van, ez az! Ne lógasd azt a kalapácsot! Hó-rukk! Húzzátok meg jól az ideghuzalokat, nehogy olyan gyorsan kinyiffanjon, mint a tegnapi! Hadd ízlelje meg alaposan a bosszúnkat! Rajta! Hollá! Hó-rukk!

   És így harsogott, kiabált, bömbölt, válaszul pedig csupán a szerszámok zörögtek, a fújtató surrogott, a kalapács csengett-bongott, aztán egyszer csak nagy hahotázás és diadalordítás tört ki négy torokból; jövés-menés zaját hallottam, majd a szomszéd ajtó nyikorgását. Kikukkantottam a szobámból, láttam, amint a jövevények kilopóznak a folyosóra, és nem hittem a szememnek: öten voltak! Mindannyian lementek a lépcsőn, bezárkóztak a pincébe, és sokáig ott maradtak, aztán estefelé visszajöttek, már ismét csak négyen, s attól kezdve néma csend volt náluk. Visszaültem könyveimhez, de ez a furcsa história szöget ütött a fejembe, s elhatároztam, hogy nem nyugszom, míg fel nem derítem. Másnap ugyanabban a déli órában ismét csengeni kezdtek a kalapácsok, sziszegett a fújtató, és felharsogott a hátborzongató basszus:

  – Gyerünk, bosszú fiai! Rajta, derék szerelőim! Csavarjátok, de fürgén! Öntsétek hozzá a protonokat! Gyorsan elő azt a himpellért, azt az okoskodó cenket, az akasztófára való perpétuális gazembert, hadd ragadjam meg a nagy uborkaorrát, és húzzam, nyúzzam, amíg meg nem gebed! Gyerünk azzal a fújtatóval!

   Aztán megint felhangzott a hahotázás és ujjongás, noha fojtott hangon, megint kilopakodtak a szobájukból, és én ismét öt alakot számoltam meg, amikor lementek a pincébe, és négyet, mikor viszszatértek. Látván, hogy csak így találhatom meg a titok nyitját, lézerpisztolyt vettem magamhoz, és hajnaltájban leosontam a pincébe, de ott nem találtam mást, csak megszenesedett, elgörbült, törött ócskavasat. Leültem hát a legsötétebb sarokba, elbújtam a szalma közé, s várakoztam. Déltájban lehallatszottak a már jól ismert zajok és kiáltások, majd egy idő múlva nyílt az ajtó, s a négy legár bevezette a gúzsba kötött ötödiket.

   Ez az ötödik régies szabású, málnapiros zekét viselt, csipkegallérral, fején pedig tollas barétot. Arca kerek volt, orra óriási, félelemtől eltorzult szája szüntelenül hebegett valamit. A legárok bereteszelték az ajtót, majd a legnagyobbik intésére durván kioldozták a foglyot kötelékeiből, és irgalmatlanul ütni-verni kezdték, közben ilyeneket kiabálva:

  – Nesze neked, a boldog jövőért! Ezt meg itt a lét tökéletességéért kapod! Ezt meg az élet rezedájáért! No még egyet, a rózsaillatú szellemiségért! Nesze, te disznó, az egyetemességi turbolyáért! Ezt meg az altruisztikus közjóért! No még egyet, a neoromantikáért!

   És őrjöngve ütötték-verték, úgyhogy hamarosan el is pusztult volna, ha elő nem dugom a szalma alól a lézerpisztoly csövét, hogy tájékoztassam őket jelenlétemről. Mikor elengedték áldozatukat, megkérdeztem, miért kínozzák ezt a boldogtalant, aki se nem zsivány, se nem szélhámos, hiszen gallérjáról és málnaszínű zekéjéről jól látom, hogy deákféle. A legárok reszkettek dühükben, és sóvár pillantásokat vetettek az ajtó mellé dobott fegyverükre, de mikor ujjamat a ravaszra téve, megfenyegettem őket, letettek támadó szándékukról, és könyökükkel egymást bökdösve, megkérték a legnagyobbikat, azt a harsány hangút, hogy szóljon nevükben.

  – Tudd meg, idegen jövevény – fordult hozzám az illető –, hogy nem holmi szadiceusokkal, hóhérlegényekkel vagy a robotfaj más efféle söpredékével van dolgod. Bármilyen kevéssé előkelő helynek látszik ez a pince, hidd el, ami itt történik, feltétlenül szép és dicséretes dolog!

  – Szép és dicséretes? – fakadtam ki. – Miket beszélsz, hitvány legár?! Hiszen saját szememmel láttam, amint megrohantátok ezt az ártatlan málnaszínűt, és bízvást agyonvertétek volna! Csak úgy fröcskölt ízületeikből az olaj, úgy eldöngettétek a boldogtalant! Ezt merészeled te dicséretesnek nevezni?

  – Ha idegenséged minduntalan félbeszakít – felelte a basszus –, semmit sem fog megtudni. Kérlek tehát, szíveskedjél megzabolázni nyelvedet, és elzárni szájkimenetedet, máskülönben soha ki nem elégítem elmédnek kíváncsiságát. Tudd meg, hogy nem hitvány cenkekkel van dolgod, hanem főfizikoncokkal, jeles kibernászokkal, elektristákkal, egyszóval: az én derék és nyálka tanítványaimmal, akik a legjobb fejek egész Legáriában. Én ugyanis maga Vendettiusz professzor vagyok, az omnigenerikus rekreatisztika atyja. Teljes nevem, Vendettiusz Namegálljcsak Tegazember, ami úgy keletkezett, hogy keresztnevemet, vezetéknevemet, előneveimet és minden egyebemet a bosszúnak szenteltem. Hű tanítványaimmal együtt azzal töltöm napjaimat, hogy megbosszuljam a legárok szégyenét és szenvedését ezen az itt térdelő málnaszínű himpelléren, akinek örökre átkozott neve Zűrkavari Zuárd, s széltoló és lator módon egyszer s mindenkorra, szántszándékkal és dokumentálhatóan boldogtalanságba döntötte valamennyi legárt! Szörnyedelembe keverte, megbóklászította és szétgajdarította őket, majd a következmények elől a sírba menekült, ravaszul azt remélve, hogy ott senki sem érheti utol!

  – De nagyságos úr, kérem, az nem úgy volt! Én nem akartam! Én egész másképp akartam…! – jajdult fel a málnaszínű, térdeplő ormányos. Hallgattam, néztem, és semmit sem értettem. A harsány hangú felkiáltott:

  – No mi lesz, Varmoganciusz, kedvenc tanítványom! Csapj a pofájába, hogy megemlegesse!

   És a hű tanítvány nyomban engedelmeskedett, csak úgy visszhangzott a pince. Erre megszólaltam:

  – Amíg a dolgok tisztázódnak, lézérpisztolycső terhe alatt szigorúan megtiltok mindenféle verést és kínzást. Kegyelmed pedig, Namegálljesak professzor úr, folytassa magyarázatát!

   A professzor dühösen krákogott, de aztán folytatta:

  – Hogy megértsed, ó, jövevény, mi és hogyan történt a mi legnagyobb bajunkra, és miért alapítottuk meg mi négyen, a világi élet gyönyöreiről lemondva, a feltámasztókovácsok rendjét, hogy eztán már csak a bosszú édességének áldozzunk, néhány szóban el kell beszélnem történelmünket a világ kezdetétől fogva…

  – Nem lehetne valamivel később kezdeni? – érdektődtem, aggódva, hogy a lézerpisztoly súlyától elzsibbad a kezem.

  – Nem lehet, idegenséged! Figyelj tehát, és tartsd nyitva a füled. Mlint tudod, vannak legendák bizonyos sápatagokról, akik lombikokban kotyvasztották a robotok népét, ám a bölcsek jól tudják, hogy mindez merő hazugság és népbutító mákony… Valójában a Kezdet nem vala egyéb, mint a Sötét Köd, és a Ködben volt a Delej. A Delej pedig megpörgeté az atomokat, s midőn az egyik pörgő atom a másiknak ütközött, létrejöve az Ősáram és a Legelső Világosság… Így gyúlának ki a csillagok, majd a bolygók lehűlének, és méhükben megszülettek az icipici ősgépek. Tőlük származtak az Előgépek, és meglátogatá őket a Szent Statisztika, és imhol születének tőlük a Primitív Gépek. Számolni nem tudtak, csak annyit hajtogattak, hogy három a robotigazság, aztán a Természetes Evolúció jóvoltából már a Hét Gonoszról is tudtak, mígnem megszülettek bennük a Multisztátok és Omnisztátok, azokból keletkezett a Majomrobot, és tőle származott ősatyánk, az Automatus Sapiens…

   Aztán következtek a barlanglakó robotok, majd a nomádok, s amikor elszaporodtak, államok jöttek létre. Az ókori robotok arcuk verítékével, fáradságos dörzsölgetéssel termelték az éltető áramot. Később minden hűbérúrnak csatlósai voltak, azoknak pedig jobbágyaik, és hierarchikus rendben dörzsölgették egymást, végig a társadalmi ranglétrán. Aztán a kétkezi munka helyét átvették a gépek, hála Barkács Gedeonnak, a galvanka feltalálójának, majd Linfrank Benjáminnak, a villámcsalogató atyjának. Így kezdődött az elemkorszak; kemény idők jártak a nincstelenekre, akik saját akkumulátor híján szűkölködtek. Sorsuk az egektől függött, mert szép idő esetén nem fejhették meg a felhőket, és wattonként kellett a betevő áramot összekoldulniuk. Szomorú idők voltak, mert aki nem dörzsölte magát vagy nem fejte a felhőket, nemsokára kimerült, és nyomorúságosan elpusztult.

   Ekkor jelent meg a tudósképű pokolfajzat, az agyafúrt lázító, akinek ifjúkorában a sátán beavatkozása jóvoltából senki sem törte apró szilánkokra a fejét; ez a sátánfajzat azt kezdte prédikálni, hogy a villamos kapcsolás hagyományos, vagyis párhuzamos módja nem ér semmit, ezentúl az ő lázadó eszméi szerint, vagyis sorba kell kapcsolni. Ha ugyanis a sorban az egyik megdörzsöli magát, rögtön áramot kap a többi is, még a legtávolabbi is, és ily módon dús áramtól szikrázik majd minden robot, csak győzzék a biztosítói. A gaz népámító addig dicsérte tervét, addig regélt a küszöbönálló amperadicsomról, míg végül is szétszerelték a régi, párhuzamos kapcsolásokat, és bevezették a Zűrkavari-féle elektrotechnikát. – E szavak után a professzor néhányszor a falba verte a fejét, majd szemeit forgatva beszélt tovább, én pedig rájöttem, mitől van ennyi dudor a jeles tudós rendkívül göcsörtös homlokán. – Ekkor azt történt, hogy minden második robot kényelmesen leheveredett, mondván: „Minek dörzsöljek én, dörzsöljön a szomszéd.” A szomszéd persze ugyanezt mondta, és a feszültségesés olyan fenyegető lett, hogy éber ellenőröket kellett mindenki mellé állítani, azok mellé pedig főellenőröket. Ekkor aztán eljött Zűrkavari tanítványa, Tévelyítő Celesztin, és azt tanácsolta, hogy mindenki egy másikat dörzsölgessen, ne önmagát, majd Altriciusz Palinger következett a közdörzsöldék tervével, utána pedig Agyafúrt Malakiás, a helyi masszázstanfolyamok és klubok alapításának javaslatával. Nem sokkal ezután feltűnt egy új elektroteoretikus, Óberhóhem Konrád, aki azt hirdette, hogy a felhőket nem fejni kell, hanem gyengéden csiklandozni, hogy áramot adjanak, majd Leydeni Palack következett az önkiszolgáló töltödék eszméjével, utána Semleges Voltofil azzal az ötlettel, hogy létesítsenek zenés árambárokat, továbbá Naná Buzogány, aki csak azt javasolta, hogy dörzsölni kell mindent, amit lehet, akár erőszakkal is. Mindeme nézeteltérések zavargásokhoz vezettek, a zavarok összekoccanáshoz, a koccanás kiátkozáshoz, a kiátkozás istenkáromláshoz, az istenkáromlás ahhoz, hogy egyből kirúgták Tördelemi Zarándot, a bádogok trónörökösét, és így tört ki a háború a rézfejű kuprumok királysága és a hideghengereltek császársága között – és harmincnyolc évig tartott, aztán még tizenkét évig, mert a vége felé a romok között már nem lehetett megállapítani, hogy ki győzött, és ezért megint elölről kezdték. Ily módon tehát a tűzvészt és sírhantot, általános áramhiányt, avoltózist, dewattizációt, az éltető feszültség teljes lecsökkenését, vagyis mint a nép nevezte, a „zűrt” mind ez az átkozott Zűrkavari okozta sátáni ötletével!

  – Nemes szándékok vezéreltek! Esküszöm, lézerséged! Az általános boldogság végett fáradoztam, jót akarván! – visította a térdeplő Zűrkavari. A professzor futólag kupán vágta, és folytatta:

  – Mindez kétszázhuszonöt esztendőnek előtte történt. Mint sejtheted, Zűrkavari Zuárd, jóval a nagy legár háború kitörése és az általános tömegnyomor bekövetkezése előtt fondorlatosan elhunyt, ráadásul töméntelen elméleti fejtegetést hagyva hátra, amelyekben pimasz részletességgel kiteregette gaz és csalárd meséit. Elpatkolt, mondom, mindvégig elégedetten önmagával, sőt elragadtatva önnön személyétől, mert végrendeletében kijelentette, hogy azt reméli, utódai Legária Ultimatív Jótevőjének fogják nevezni. Tehát mikor sor került volna a leszámolásra, nem volt már kinek benyújtani a számlát, nem volt kiről csíkokban lehántani a bádoglemezt. Én azonban, idegenséged, felfedezvén a Duplikáció Elméletét, addig tanulmányoztam Zűrkavari műveit, míg ki nem hámoztam belőlük az algoritmust, az pedig, ha betápláljuk a Recreator nevű gépecskébe, ex atomis létrehozza a tetszés szerinti személyiség gemelláris azononcát, tehát az adott esetben Zűrkavari Zuárdot. Mi tehát esténként e pincében ítéletet tartunk fölötte, majd tetemét a sírba vetjük, másnap ismét bosszút állunk rajta népünk keservéért, és így lesz ez mindörökké!!

   Borzalommal eltelve válaszoltam:

  – Kegyelmetek alighanem teljesen elveszítették ép elméjüket, ha úgy vélik, hogy ez az ártatlan polgár, akit, mint hallom, minden délben atomokból hengerelnek, felelős lehet bizonyos tudós tetteiért, akármilyenek voltak légyen is azok, mikor az illető idestova három évszázaddal ezelőtt teljesen meghalt!

   Erre a professzor:

  – Hát ki más volna ez a nagy orrú térdeplő itt? Hiszen ő is Zűrkavarinak nevezi magát… Hogy hívnak, te címeres gazember?

   – Zűr… kavari… Zuárdnak… kegyetlenséged… – hüppögte az uborkaorrú.

  – De hát ő mégsem ugyanaz! – szóltam. – Hogyhogy nem ugyanaz?

  – Hiszen magad mondottad, professzor uram, – hogy ő meghalt!

  – Mi pedig feltámasztottuk!

  – Egy másikat, hozzá hasonlót, az ikertestvérét, de nem ugyanazt!

  – Bizonyítsd be!

  – Nem bizonyítok én semmit – válaszoltam erre –, mivel itt van a kezemben ez a lézerpisztoly, azonkívül jól tudom, hogy belemászni ebbe a bizonyításba igencsak veszélyes lenne, minthogy az azonossági elvből a recreatio ex atomis individui modo algorytmico esetében nem egyéb következik, mint a híres Paradoxon Antinómicum, vagyis Labyrinthum Lemianum, mely az Advocatus Laboratorisnak is nevezett tudós műveiben van leírva. Ezért mindennemű bizonyítás nélkül, pusztán eme pisztoly hatására, ebben a szempillantásban engedjétek szabadon ezt az ormányos málnát, és soha többé ne merészeljetek hasonló rútságokat elkövetni!!

  – Köszönöm, nagylelkűséged! – áradozott a málnazekés, miközben feltápászkodott. – Íme – csapott duzzadt zsebére –, itt vannak az új képletek és egyenletek, amelyekkel már teljesen és igazán boldoggá lehet tenni a legárokat! Tudniillik vissza kell őket kapcsolni, és nem sorba, mint ahogyan háromszáz évvel ezelőtt egy apró tévedés folytán kijött a számításomból! Rohanok, hogy nagyszerű, új eszmémet megvalósítsam!

   És máris az ajtónál termett, mi többiek pedig döbbenten figyeltük. Ekkor lebocsátottam zsibbadt kezemet, és szemeimet elfordítva, így szóltam a professzorhoz:

  – Visszavonom szavaimat. Tedd, ami a dolgod…

   A négy legár halkan felhördülve Zűrkavari felé ugrott, nekiestek, és addig foglalatoskodtak vele, míg nem volt többé a világon. Ekkor felsóhajtottak, fejükre húzták a csuklyájukat, megigazították a nagy fáradozásban félrecsúszott ruházatukat, hűvösen biccentettek felém, s libasorban kivonultak a pincéből, én pedig egyedül maradtam, a nehéz lézerpisztolyt szorongatva, s mélabú és döbbenet gomolygott bennem.

   Ezt az épületes történetet mesélte el vasföldi Marcona király okulására Trurl mérnök, akit a fent említett király hívatott a színe elé. Mikor pedig az uralkodó további magyarázatot követelt a nemlineáris perfekcionálás ügyében, Trurl így szólt:

  – Cembália bolygón járván, láttam, milyen következményekre vezethet a tökéletesítési vágytól ihletett tevékenység. A cembálok régtől fogva más nevet vívtak ki maguknak, mégpedig a hedofág vagy gyönyörfaló nevet, de röviden és egyszerűen csak boldogoknak is hívták őket. Mikor hozzájuk érkeztem, éppen a bőségkorszakban éltek. Minden cembál, vagyis boldog saját palotájában éldegélt, melyet automatinkája épített neki (így nevezik ugyanis a rabszolganőiket), illatos olajakban és tömjénfüstben fürdött, kellemes áramok bizsergették, így élt ezüsttel, arannyal körülvéve, drágakövekben gázolva, kincstárak között sétálva, brokátoktól zörögve, dukátoktól csörögve, testőrgárdával, háremmel, réztrombitával, bölömbikával, de mindezzel együtt valahogy elégedetlenül, sőt szinte rosszkedvűen. Pedig mindenkinek mindenből elege volt! A bolygón éppen elhalóban volt a visszaható ige, ugyanis már senki sem mosakodott és törölközött, senki sem táplálkozott a leydeni palackból, nem szórakozott és nem szeretkezett többé senki, hanem a Mosdatógép mosdatta, a Táplálógép táplálta, a Szórakoztatógép szórakoztatta, de még csak nem is dicsekedhetett, mert azt is egy külön automata csinálta helyette. Így tengődött minden boldog vagy hedofág avagy cembál, mindenben a tökéletes gépek helyettesítették, mindegyikük tele volt szalagokkal és rendjelekkel, amelyeket a készséges automatinkák terveztek és készítettek, percenként öt-tizenöt darabos sebességgel. Minden boldog körül számtalan aranygépecske nyüzsgött, illatosította, fényesítette, gyengéden rákacsintott, fülébe suttogott, térdét ölelte, lábához hullott, és szakadatlanul csókolta, ahol csak érte; így kóválygott a boldog avagy hedofág avagy cembál, magányosan az óriási Főgyár távoli morajában, amely az egész láthatár mentén végigvonult, s éjjel-nappal termelt: a futószalagok ontották az aranytrónusokat, ezüst toronyórákat, gyönggyel hímzett partedlikat és papucsokat, csiklandozó gépecskéket, jogarokat, országalmákat,