avagy igaz történet arról, hogyan akarta a Jámbori nevezetű remete boldoggá tenni a mindenséget, és mi sült ki belőle

   Egy szép nyári napon, amikor Trurl, a géptervező, éppen a kertjében nevelt kiberkenyebokrot nyesegette, egy ágrólszakadt valakit látott közeledni az úton, akinek külleme általános szánakozást és elszörnyedést keltett. Ennek a robotnak minden tagját zsinegek tartották öszsze, karja-lába csorba kályhacsövekkel volt összetoldozva, feje helyén ócska, lyukas fazekat viselt, agya sercegett, szikrázott és be-bedöglött benne, nyakát ideiglenesen egy lécdarabbal pótolták meg, nyitott hasában rezegtek és füstölögtek a katódcsövek, a szerencsétlen egyik kezével tartotta őket, míg a másikkal egyre azon igyekezett, hogy meghúzza kilazult csavarjait; amikor elsántikált Trurl kapuja előtt, négy biztosítéka égett, ki egyszerre, úgyhogy mindenestül füstölögni kezdett, s a megpörkölődött szigetelés orrfacsaró szagát árasztva már-már darabokra esett szét a géptervező szeme láttára. Amaz, részvéttől eltelve, késedelem nélkül csavarhúzót, csípőfogót, szurkos kötést ragadott, és segítségére sietett a vándornak, aki közben rémes fogaskerék-csikorgással többször is elájult, általános deszinkronizálódás következtében; végül azonban Trurlnak mégiscsak sikerült valahogy magához térítenie, szépen ellátta, bekötözte, majd leültette a tiszta szobában, s miközben az istenadta mohón töltekezett a konnektorból, Trurl, nem bírva tovább fékezni kíváncsiságát, faggatni kezdte, ugyan mi módon került ilyen siralmas állapotba.
  – Könyörületes uram – szólt az ismeretlen robot, még egyre reszkető mágnesekkel –, nevem Jámbori, és remete vagyok, illetve voltam; kegyes elmélkedéssel töltöttem időmet a sivatagban hatvanhét esztendőn által. Egy napon azonban eszembe ötlött: vajon helyesen cselekszem-e, midőn magányosságban tengetem életemet? Vajon mélyenszántó elmélkedéseim és lelkigyakorlataim megóvhatnak-e akár csak egyetlen szegecset is a kihullástól? Avagy nem az volna-e legfőbb kötelességem, hogy felebarátaimon segítsek, saját a üdvömmel pedig csak azután törődjek? Nemde…
  – Jól van, jól van, remete barátom – szakította félbe Trurl. – Akkori lelkiállapotodat nagyjából értem. Mondd el, kérlek, mi történt azután.
  – Foturába mentem, és ott véletlenül megismerkedtem egy Klapanciusz nevű kiváló géptervezővel.
  – Ó! Lehetséges ez? – kiáltott fel Trurl.
  – Micsoda, uram?
  – Semmi, semmi! Beszélj tovább, kérlek.
  – Nos, megismerkedésünknek előzménye is volt; ő, mint nagy úrhoz illik, automata hintón hajtatott, amellyel ugyanúgy tudott beszélni, mint én veled; amikor én, nem lévén a nagyvárosi forgalomhoz szokva, megálltam az utca közepén, ez a hintó igen rút szóval illetett, s én önkéntelenül is ráhúztam a botommal; erre még jobban megbokrosodott, ámde utasa összeszidta, engem pedig maga mellé invitált. Ekkor elbsszéltem neki, ki vagyok, és miért hagytam el a sivatagot, s azt is, hogy nem tudom, mihez fogjak most már; ő pedig dicsérte elhatározásomat, és szintén bemutatkozott, majd hosszan beszélt munkáiról, és műveiről; végül elmondotta egy bizonyos Klórián Teoriciusz Klapostol nevű híres tudós és gondolkodó megható történetét, akinek szomorú végénél ő maga is jelen volt. Mindabból, amit ennek a Nagy Robotnak a könyveiről beszélt, leginkább a fejlegekről szóló történet indított meg. Hallottál-e, kegyes uram, ezekről a lényekről?
  – Hogyne. Ezek a lények az egyedüliek a Világmindenségben, amelyek már elérték a Fejlődés Legmagasabb Fokát, ugye?
  – Úgy bizony, uram. Tudásod valóban kivételes! Amikor tehát a kitűnő Klapanciusz mellett ültem a hintóban (amely a legundokabb szitkok özönével tört magának utat a kelletlenül táguló tömegben), eszembe jutott, hogy ha valaki, hát ezek a legeslegfejlettebb lények bizonyára tudják, mit kell tenni, amikor a jámbor lélek ösztönzésére oly nagy vágyunk támad jót tenni felebarátainkkal, amilyen vágy bennem támadt. Nyomban meg is kérdeztem Klapanciusztól, hol vannak a fejlegek, és hogyan lehetne megtalálni őket. Ő azonban csak furcsán mosolygott, tűnődve csóválta a fejét, és nem válaszolt. Nem mertem tovább faggatni; ámde később, már a kocsmában ültünk (mivel a hintó teljesen berekedt, és így Klapanciusz úr kénytelen volt másnapra halasztani útja folytatását), egy kancsó ionsör mellett vendéglátóm kedve is felderült, s a zenekar muzsikájára kiberingőt táncoló párokat nézve, bizalmába avatott, és elmondotta ezt a történetet… De talán már unod elbeszélésemet, uram?
  – Ó, dehogy! – kiáltott élénken Trurl. – Figyelemmel hallgatlak.
   „…Derék Jámborim – mondotta nekem Klapanciusz úr ama kocsmában, amikor a táncolók már csak úgy szikráztak a tüzes tánctól –, tudd meg, hogy én roppantul szívemre vettem a boldogtalan Klapostol történetét, és úgy határoztam, hogy nyomban el kell indulnom felkutatni azokat a tökéletességig fejlődött lényeket, amelyek létezésének szükségszerűségét ő tisztán logikai és elméleti úton bizonyította. Meghánytam-vetettem a dolgot, könyvtárakban búvárkodtam, régi fóliánsokat forgattam, mígnem bizonyos Trupus Malignus munkájában fontos útmutatásra akadtam. Ez a szerző ugyanarra a következtetésre jutott, mint Klapostol, de háromszázezer évvel korábban, ám teljesen ismeretlen maradt. Ebből látszik, hogy nincs új egyik nap alatt sem, sőt Trupus ugyanúgy is végezte, mint Klórián… de ez nem tartozik ide. Nos, ebből a fóliánsból kisilabizáltam, hogyan kell megkeresni a fejlegeket. Malignus kifejtette, hogy tűvé kell tenni a csillagrengeteget, folyvást olyasmit keresve, ami lehetetlen; és ha megtaláltuk, akkor már biztos, hogy jó helyen járunk. Igaz, látszólag homályos ez az útmutatás, no de mire való az értelem fénye?! Nyomban rendbe tettem űrhajómat, és útnak indultam. Nem beszélem el, amit útközben tapasztaltam; elég az hozzá, hogy végül is megpillantottam a csillagok felhőjében egy csillagot, amely az összes többitől különbözött, mivel kocka alakú volt. Ó! Micsoda megrázkódtatás volt ez! Hiszen minden gyerek tudja, hogy a csillagoknak egytől egyig gömbölyűeknek kell lenniük, és szó sem lehet élekről meg sarkokról, hát még szabályos kocka alakról! Rögvest megközelítettem hajómmal ezt a csillagot, és bolygóját is megpillantottam, amely szintén kocka alakú volt, sőt sarkait tömör vasveretek díszítették. Nem messze tőle másik bolygó keringett, ez már egészen közönséges formájú volt; megcéloztam látcsövemmel, és egymást csépelő robothadakat pillantottam meg; nem sok kedvem volt ide leszállni. Visszatértem hát a láda formájú bolygóhoz, és még egyszer tüzetesen végigpásztáztam látcsövemmel. Minő boldog reszketés fogott el, amikor az egyik mérföldes vasvereten megláttam a lencsém által megnagyított, díszesen vésett három kezdőbetűt: FLF!
  – Nagy ég! – szólottam magamban. – Hát ez volna az?
   Szédülésig keringtem a bolygó körül, ám homokos síkságain egyetlen élő lelket sem láttam. Csak amikor hat mérföldnyire közelítettem meg, tűntek szemembe a szétszórt sötét pontok, melyek a szupertávcsövön át nézve az égitest lakóinak bizonyultak. Mintegy százan lehettek; szanaszét hevertek a homokban, s mozdulatlanságuk miatt már-már komolyan aggódtam, de aztán észrevettem, hogy némelyikük időnként egy jóízűt vakarózik, s az életnek ezek a nyilvánvaló jelei rábírtak a leszállásra. Nem győztem kivárni a súrlódás által felhevített rakéta lehűlését; lerohantam, hármasával véve a lépcsőfokokat, és a fekvők felé iramodtam, már messziről kiabálva:
  – Bocsánatot kérek! Ez itt a Fejlődés Legmagasabb Foka?!!
   Ámde senki sem válaszolt, sőt rám sem hederített senki. Ettől a közönytől megzavarva, figyelmesen szemügyre vettem az egész környéket. A síkságot beragyogta a négyszögletes nap fénye. A homokban itt-ott törött karikák, szalmacsutakok, papírok és egyéb hulladékok hevertek, a bolygó lakói pedig lomhán elnyúltak a földön, az egyik a hátán feküdt, a másik hason, sőt a távolabb heverők közül némelyik mindkét lábát égnek emelte. Körüljártam a legközelebbit. Nem volt robot, de ember sem volt, sem más fehérjelény a kocsonyások rendjéből. A feje elég lágy volt ugyan, arca pirospozsgás, szemek helyett viszont két tilinkója volt, a fülében pedig csendesen parázsló tömjén, amely illatos füstfelhővel vette körül. Orchideanadrágot viselt kék tábornoki csíkkal, amelyet piszkos, telefirkált papírfoszlányok díszítettek, cipő helyett sítalpféle volt rajta, kezében cukormázas mézeskalácsból készült mandolint tartott, amelynek végét már lerágta, és halkan, egyenletesen horkolt. A tömjénfüsttől könnyező szememet törölgetve megpróbáltam kisilabizálni a tábornoki lampasz mellé varrt papírdarabkákon látható irkafirkát, de csak néhány szót sikerült kibetűznöm; elég furcsa feliratok voltak, például ilyesmik: 7. – BRILINÁS – HÉT MÁZSA SÚLYÚ HEGY. 8. – DRÁMAI SÜTEMÉNY, EVÉS KÖZBEN ZOKOG, HASBAN SZÓNOKOL, ANNÁL MAGASABBRÖPTŰEN, MINÉL LEJJEBB KERÜL. 10. – HETYEPETYE PUCÉRKA, FELNŐTT és egyebek, amelyekre már nem emlékszem. Mikor pedig szerfölött elcsodálkozva megérintettem az egyik papírszeletkét, hogy kisimítsam, a homokban, közvetlenül a fekvő lába mellett, gödör keletkezett, és egy csendes hangocska kiszólt belőle:
  – Máris?
  – Ki az? – kérdeztem hangosan.
  – Én vagyok, Pucérka… Kezdjük?
  – Nem, nem kell! – kiáltottam gyorsan és elsiettem. A következő bennszülöttnek harang alakú feje volt három szarvval, tucatnyi kisebb-nagyobb keze – két kis kacsó éppen a gyomrát masszírozta –, hosszú, szőrös füle, sapkáján egy kis, bíborszínű erkély volt, amelyen valaki veszekedett valakivel, alighanem egy láthatatlan személlyel, mert csak apró tányérkák röpködtek, hol itt, hol ott törve össze; feje alatt pedig gyémántos párnaféle volt. Ez az illető, amikor megálltam előtte, kivette fejéből egyik szarvát, megszagolta és undorral eldobta, majd némi piszkos homokot szórt magába. Mellette feküdt valami, amit először ikerpárnak péztem, majd ölelkező szerelmespárnak gondoltam, és diszkréten el akartam távolodni, de valójában nem egy személy volt és nem is kettő, hanem másfél. Egészen közönséges, emberi fej volt, csak a fülei időnként leváltak, és pillangóként verdesve, szanaszét röpködtek. Szemei csukva voltak, viszont a homlokán és orcáin levő szemölcsök, amelyek mindegyikén apró szemecskék voltak, határozott ellenszenvvel méregettek. Ennek a különös lénynek daliás, széles mellkasa volt számos lyukkal, amelyeket mintha gondatlanul fúrtak volna – bennük málnaszörppel leöntött kenderkócot láttam; lába csak egy volt, de az nagyon vastag, rajta szattyánbőr cipő, bársonycsengőcskével; könyökénél egy halom alma- vagy körtecsutka. Egyre mélyebb döbbenettől áthatva mentem tovább, és egy emberfejű robotba botlottam, akinek orrán apró zenegép volt akváriummal; egy másik nagy eperbefőttpocsolyában feküdt, egy harmadiknak nyitott ablakocska volt a hátán, úgyhogy beláthattam kristályos belsejébe; odabent holmi felhúzott törpécskék érdekes jeleneteket adtak elő, de amit műveltek, olyan illetlen volt, hogy pirulva ugrottam el a kisablaktól, mintha megégettem volna magam. Akkorát ugrottam, hogy elveszítettem egyensúlyomat és elestem, s amikor feltápászkodtam, a bolygó egy újabb lakóját pillantottam meg magam előtt: anyaszült meztelenül, arany hátvakaróval vakarózott, és kéjesen nyújtózkodott hozzá, noha nem volt feje. A hozzá tartozó fej szépen le volt rakva a földre, nyakával a homokban, száját kitátotta, és nyelvével a fogait számolgatta. Homloka rézszínű volt fehér szegéllyel, egyik fülében karika, a másikban pálca függött; a pálcán nyomtatott betűkkel ez a szó: LEHET. Magam sem tudom, miért, meghúztam ezt a pálcát, és nyomában kristálycukorral bevont cérnaszál jött elő a meztelen illető füléből, valamint egy névjegy ezzel a felirattal: TOVÁBB! Tovább húztam tehát, míg a cérna el nem fogyott; végén egy papírdarabka himbálózott, ezekkel a szavakkal: ÉRDEKES, MI? AKKOR MARS!
   Mindez együttvéve teljesen elkábított, megfosztott józan eszemtől, szellemi életemtől és beszédképességemtől. Végül azonban feltápászkodtam és továbbmentem, olyasvalakit keresve, aki legalább egyetlen kérdésemre késznek mutatkozna válaszolni. Egy kis, kövér illetőben véltem ezt a személyt megtalálni, aki háttal ült nekem, és az ölében tartott valamivel foglalatoskodott. Csak egy feje volt, két füle, két karja, tehát bal felől megkerülve, így szóltam hozzá:
  – Elnézést kérek, de amennyiben nem tévedek, önök voltak szívesek elérni a Fejlődés Legmagasabb Fo…
   Ám torkomon akadt a szó. Az üldögélő meg sem rezzent, aligha hallott bármit is szavaimból. De be kell ismernem, hogy valóban igen elfoglalt volt, mivel saját arcát tartotta az ölében, egy fejétől elválaszott arcot, és kissé szuszogva az orrát piszkálta. Határozottan rosszul kezdtem érezni magam. Megdöbbenésem azonban hamarosan kíváncsiságba csapott át, ez pedig abba az óhajba, hogy azonnal megértsem, voltaképpen mi történik ezen a bolygón. Így hát egyik fekvőtől a másikig kezdtem szaladni, fennhangon, sőt ordítva szólongattam őket, kérdezősködtem, fenyegetőztem és könyörögtem, próbálkoztam meggyőzéssel és csökönyös zaklatással, de a legcsekélyebb eredmény nélkül. Végül is karon ragadtam azt, aki az orrát piszkálta, de rémülten hőköltem hátra, mivel karja a kezemben maradt; ő azonban, rám se hederítve, beletúrt maga mellett a homokba, elővett egy új kart, az előzőhöz hasonlót, de narancssárga kockásra lakkozott körmökkel, ráfújt, és a vállához illesztette, az pedig nyomban odanőtt. Ekkor kíváncsian a kezemben maradt kar fölé hajoltam, mire az megfricskázta az orromat. Közben a nap két sarka már a horizont mögé süllyedt, a szellő elült, Fejlegföld lakói pedig csendesen vakaróztak, böfögek, hemperegtek, és szemlátomást aludni tértek: az egyik egy gyémántos dunnát rázogatott, a másik szép rendesen maga mellé rakta az orrát, a fülét, a lábát; lassan besötétedett, úgyhogy itt-ott még megvakarózva, mély sóhajjal magam is álomra kezdtem készülődni. Jókora gödröt kapartam magamnak a homokban, és sóhajtozva belemásztam, majd a csillagokkal behintett, sötétkék égboltra meredtem. Tanakodtam, mihez fogjak most már, s így szóltam magamban:
  – No lám! Minden arra vall, hogy csakugyan megtaláltam a Trupus Malignus és Klórián Teoriciusz Klapostol által megjósolt bolygót, a Világmindenség Legmagasabbrendű Civilizációját, mely néhány száz egyedből áll, akik se nem robotok, se nem emberek, briliánspárnán, gyémántpaplan alatt hevernek a szemét és hulladék közt a sivatagban, s a hentergésen és vakarózáson kívül semmit sem csinálnak: itt valami szörnyű titoknak kell rejlenie, és akármi történjék is, nem nyugszom, amíg fel nem derítem!!!
   Majd így gondolkodtam:
  – Iszonyatos lehet az a rejtély, amely mindent elborít ezen a kocka alakú bolygón, négyszögletes napjával, disznó törpécskékkel a bolygólakók hátában és kristálycukorral a fülükben! Mindig úgy képzeltem, hogyha jómagam, egészen egyszerű robot létemre, a tudománynak és a művelődésnek szenteltem magam, milyen műveltek és tudósak lehetnek a fejlettebb lények, hogy a legtökéletesebbekről már ne is beszéljünk! Márpedig úgy látom, hogy beszélgetéssel, legkiváltképp velem; semmi módon nem akarnak foglalkozni; mindazonáltal feltétlenül rá kell bírnom őket – de hogyan? Talán úgy, hogy nem megyek le a nyakukról, addig kellemetlenkedem, addig zaklatom őket, amíg megelégelik! Némi kockázat van ugyan a dologban, mert ha feldühödnek, könnyebben elpusztíthatnak, mint én egy bolhát. De aligha tehető fel, hogy ilyen kegyetlenségre vetemedjenek, és különben is – a tudásszomj elemészt! Történjék bármi, megpóbálom!
   Azzal felugrottam, és noha már teljesen sötét volt, torkom szakadtából ordítani kezdtem, bukfenceztem, ugráltam: és cigánykereket hánytam, megrugdaltam a közelben heverőket, homokot szórtam a szemükbe, szökdécseltem, táncoltam és üvöltöttem, míg teljesen berekedtem; akkor leültem, néhány tornagyakorlatot végeztem, és ismét közéjük rontottam, mint egy dühödt bivaly; ők meg hátat fordítottak nekem, fejükre húzták gyémántos párnájukat vagy dunyhájukat, hogy lökdösődésemet elhárítsák, s amikor talán az ötszázadik bukfencet vetettem, elhományosult agyamban felrémlett egy gondolat:
  – Ó, be csodálkoznék az én szívbéli jó barátom, ha most láthatna! Ugyancsak elbámulna, ha látná, mit is csinálok ezen a bolygón, amely elérte a Kozmikus Fejlődés Legmagasabb Fokát!!!
   Ám ez a gondolat sem akadályozott meg abban, hogy tovább folytassam a bakugrásokat és a lökdösődést. Hallottam ugyanis, amint halkan így súgdosódtak egymás közt:
  – Hé, kolléga!…
  – Hallja mit művel ez?…
  – Hogy a fenébe ne hallanám?
  – Az előbb majdnem szétverte a fejemet.
  – Tegyen fel másikat.
  – De nem hagy aludni.
  – Mit mond?
  – Azt mondom, hogy nem hagy aludni…
  – Nyilván kíváncsiságból – jegyezte meg egy harmadik suttogó hang.
  – Nagyon fúrhatja már az oldalát!
  – Hát csinálunk vele valamit, vagy hadd maceráljon tovább?
  – De mit?
  – Mit tudom én. Megváltoztassuk a jellemét?
  – Á, az nem rendes dolog…
  – Csak ne lenne ilyen megátalkodott! Hallod, hogy üvölt?
  – No, majd én mindjárt…
   Suttogtak-buttogtak valamit, mialatt én tovább vonítottam, ugrabugráltám és bukfenceztem, mutatványaimat arra a környékre összpontosítva, ahonnét a suttogást hallottam. Éppen fejenállást mutattam be egyikük hasán, amikor hirtelen a fekete semmibe zuhantam; sötét éjszaka borult érzékeimre, de – legalábbis úgy rémlett, amikor felocsúdtam – csak egy másodperc törtrészéig tartott. Minden csontom sajgott még a cigánykerekektől és a békaugrásoktól, de már nem voltam a bolygón. Űrhajóm szalonjában ültem, és sem kezemet, sem lábamat nem bírtam mozdítani, mert nyakig elborított a különféle holmik egész hegye: bonbonos dobozok, gitárok, marcipánmackók, gyémántcsüngőkkel díszített sípládák, aranytálak, dukátok és fülönfűggők, drágaköves karperecek és egyéb kincsek, amelyek úgy csillogtak-villogtak, hogy be kéllett hunynom a szememet. Mikor aztán a legnagyobb erőfeszítéssel kikecmeregtem a drágaságok halma alól, az ablakon át megláttam a csillagos eget, de nyoma sem volt már rajta a négyszögletes napnak; mint műszereim hamarosan kimutatták, vagy hatezer évig kellett volna repűlnöm a legnagyobb sebességgel, hogy visszajussak arra a vidékre. Így ráztak hát le nyakukról a fejlegek, amikor megelégelték zaklatásaimat; megértettem, hogy ha visszatérnék, akkor sem érnék el semmit, hiszen mi sem könnyebb számukra, mint hogy hiperspeciális vagy infratemporális módon ismét elküldjenek melegebb vidékre, úgy döntöttem tehát, hogy egészen másképp látok munkához, derék Jámbori barátom…” – e szavakkal végezte elbeszélését Klapanciusz, a kiváló géptervező, kegyes uram…
  – Semmi mást nem mondott? Az lehetetlen! – kiáltott fel Trurl.
  – Hogyne mondott volna! Mondott, irgalmas jótevőm, és éppen ezzel kezdődött az én tragédiám! – felelte megrendülten a robot. – Amikor megkérdeztem, mi a szándéka, hozzám hajolt, és így szólt:
   „Eleinte reménytelennek láttam a feladatot. Ámde mégis megtaláltam a megoldást. Te, remete barátom, egyszerű, tanulatlan robot lévén, nem érted a bennünket környező dolgok rejtelmeit, tehát nem is részletezem őket; a dolog lényege azonban elég egyszerű: alkalmatos számítógépet kell építeni, amely minden létező dolgot modellálni tud. Ez a gép, megfelelően beprogramozva, modellálni fogja a Fejlődés Legmagasabb Fokát, és akkor feltehetjük kérdéseinket, hogy megkapjuk a Végső Választ!”
   „De hogyan építsünk ilyen berendezést? – kérdeztem. – És mi módon remélhetjük, kegyes Klapanciusz uram, hogy az első kérdés után nem küld el bennünket a bús feledésbe azzal a hiperszuper módszerrel, amelyet veled szemben merészeltek alkalmazni a fejlegek?”
   „Ó, ez gyerekjáték – felelte –, csak bízd rám; én majd megkérdezem tőle a Fejlegek Titkát, te pedig azt, hogyan szerezhetnél érvényt a veled született gyűlöletnek minden rossz iránt, nemes Jámbori barátom!”
   Mondanom sem kell, uram, hogy roppant öröm fogott el, és nyomban segédkezni is kezdtem Klapanciusznak a gép megépítésében. Kiderült, hogy Klapanciusz úr pontosan a tragikusan elhunyt Klórián Teoriciusz Klapostol tervei szerint építi a gépet – ez volt a Klapostol tervezte híres Deotron, az a berendezés, amely az egész Világmindenségben bármit megtehet; Klapanciusz úr azonban nem elégedett meg ezzel a névvel, és új meg új, egyre választékosabb elnevezéseket talált ki, hol Mindenhatógépnek keresztelve a gigászi masinát, hol Omnigenerikus Ultimátornak, hol megint Ontogépezetnek; de a név nem is fontos. Elég az hozzá, hogy egy év és hat nap alatt megépült az iszonyatos szerkezet, melyet a takarékosság kedvéért a Rapundrának, az Ügyefogyottak Holdjának üres belsejében helyeztünk el; és hidd el, egy hangya sem tévelyeghet olyan parányian egy óceánjáró belsejében, mint mi a rézszakadékok, eszkatologikus transzformátorok, hagiopneumatikus perfekcionátorok és jóváirányítók között; be kell vallanom, hogy rémületemben minden drótszálam égnek állt, ízületeim kiszáradtak, és fogaim vacogtak, mikor Klapanciusz úr leültetett a Végső Vezérlőpult elé, és kettesben hagyott a rémületes géppel, ő maga pedig elugrott valamiért. Csillagokként izzottak felettem a magasban a gép jelzőlámpácskái, mindenütt félelmetes feliratok világítottak: VIGYÁZAT! MAGAS TRANSZCENDENCIA! – a logikai és szemantikai potenciálok jelzőtábláin milliós nagyságrendek jelentek meg, lábam alatt pedig némán hullámzott az emberfeletti és robotfeletti bölcsesség óceánja, amely tekercsek parszekjeibe és mágnesek hektárjaiba bűvölve várakozott előttem, alattam, felettem, úgyhogy balga tudatlanságomban porszemnek éreztem magam. Mindazonáltal erőt vettem magamon, s gondolatban segítségül híván a Jó iránti minden szeretetemet és az Igazság iránti szenvedélyemet, amely kicsi tekercs korom óta él bennem, szóra nyitottam merev számat, és reszkető hangon feltettem az első kérdést:
  – Ki vagy?
   Ekkor fémes remegéssel könnyű, meleg lehelet libbent át az üvegfalú helyiségen, s egy halknak tetsző, de mégis velőtrázóan hatalmas hang megszólalt:
  – Ego sum Ens Omnipotens, Omnisapiens, in Spiritu Intellectronico Navigans, luce cybernetica in saecula saeculorum litteris opera omnia cognoscens et caetera, et caetera.
   A beszélgétést latinul kellett folytatnom, de én a kényelem kedvéért hétköznapibb nyelven tolmácsolom neked, amennyire tudom, kegyes uram. Amikor meghallottam a gép hangját, és amikor bemutatkozott nekem, félelmem tovább fokozódott, úgyhogy csak az időközben visszatért Klapanciusz tette lehetségessé a beszélgetés folytatását, csökkentve a transzcendenciát, és százmilliárdod részére redukálva a mindenhatóságot; ekkor azt kértem, hogy az Ultimátor szíveskedjék válaszolni kérdéseimre a Fejlődés Legmagasabb Fokát és annak szörnyű titkait illetően. Klapanciusz azonban azt mondta, hogy nem így kell eljárni; megparancsolta, hogy az Ontogépezet modelláljon ezüst és kristály mélységeiben egyet a kocka alakú bolygó lakói közül; s tegye egyben hajlamossá némi fecsegésre. Ezzel kezdődött csak a tulajdonképpeni beszélgetés.
   Mivel – restellem, de így volt – nem tudtam leküzdeni a félelem okozta dadogásomat, Klapanciusz ült helyemre a Végső Vezérlőpult elé, és elkezdte:
  – Ki vagy?
  – Hányszor válaszoljak még ugyanarra a kérdésre? – bosszankodott a gép.
  – Úgy értem, ember vagy-e, vagy robot? – magyarázta Klapanciusz.
  – És szerinted mi a különbség? – érdeklődött a gépből jövő hang.
  – Ha visszakérdezel, nem végzünk egyhamar a beszélgetéssel – fenyegette Klapanciusz. – Tudod te nagyon jól, mire gondolok! Beszélj!
   Ettől a vakmerő hangtól még inkább inamba szállt a bátorság, de talán igaza volt Klapanciusznak, mert a gép így felelt:
  – Olykor az emberek építenek robotokat, máskor a robotok embereket; mindegy, hogy fémmel vagy kocsonyával gondolkodik-e valaki. Én tetszés szerinti méretet, formát és alakot ölthetek; pontosabban öltöttem régebben, mert mostanában már senki sem foglalkozik nálunk efféle gyerekjátékokkal.
  – Úgy?! – csapott le rá Klapanciusz. – És mi az oka, hogy csak hevertek, és semmit sem csináltok?
  – Hát mit kellene csinálnunk? – érdeklődött a gép, Klapanciusz pedig, haragját visszafojtva, így szólt:
  – Azt nem tudom. Mi a fejlődés alacsonyabb fokán rengeteg mindenfélét csinálunk.
  – Mi is csináltunk annak idején.
  – És most már nem?
  – Nem.
  – Miért?
   A modellált személy először nem akart válaszolni, mondván, hogy már hatmillió ilyen faggatáshoz volt szerencséje, de sem ő, sem a kérdezők nem értek vele soha semmit, Klapanciusz azonban kissé felerősítette a transzcendenciát, elfordított egy fogantyút, és kikényszerítette a választ.
  – Milliárd évvel ezelőtt közönséges civilizáció voltunk – mondotta a hang. – Akkoriban hittünk a kiberangyalokban, a misztikus visszakapcsolásban minden lény és a Nagy Programozó között, meg más effélékben. Később azonban megjelentek a szkeptikusok, az empiristák és az akcidentalisták, akik kilenc évszázad alatt kisütötték, hogy nincs Senki, és minden lehetséges, de nem magasabb okokból, hanem csak úgy.
  – Mi az, hogy: csak úgy? – vetettem közbe merészen és álmélkodva.
  – Mint tudod, akadnak például púpos robotok – felelt a hang a gépből. – Ha gyötrődsz a púpod vagy a kifacsarodott végtagjaid miatt, de közben hiszed, hogy azért vagy ilyen, mert az Örökkévaló ilyen formában kívánt létrehozni, és nyomorékságod terve már a világ teremtése előtt megvolt az Ő gondolatainak ködgomolyában, akkor elég könnyen belenyugszol állapotodba. De ha azt mondják neked, hogy bajodat csupán néhány atom rendetlenkedése okozza, amelyek nem a megfelelő helyre ugrottak be, ugyan mi egyebet tehetsz, mint hogy éjszakánként üvöltözöl?
  – Hogyne tehetnék egyebet! – kiáltottam fel bizakodva. – A púpot ki lehet egyrnesíteni, a ficamot helyre rántani, csak tudásra van hozzá szükség!
  – Na ne mondd – jegyezte meg rosszkedvűen a gép. – Az egyszerű lelkek persze így képzelik…
  – Hát nem így van? – álmélkodtunk mindketten Klapanciusszal.
  – Amikor eljön a púpos hátak kiegyenesítésének ideje – szólt a gép –, a lehetőségek már könyörtelenek! Nemcsak a púpokat lehet eltüntetni, hanem megtoldhatjuk az észt, kocka alakúvá formálhatjuk a napot, lábakat illeszthetünk a bolygókra, szintetikus sorsokat termelhetünk, amelyek sokkal édesebbek az igazinál; ártatlanul kezdődik a dolog, a kovakő dörzsölgetésével, és Mindenhatógépek építésével végződik! A mi bolygónk sivatagja nem sivatag, hanem egy Szuperdeotron, milliószorta erősebb ennél a primitív skatulyánál, amit ti építettetek; dédapáink azért hozták létre, mert már minden egyebet túlságosan könnyűnek találtak, és gondolatokat akartak csiholni a homokból; puszta nagyzási hóbortból tették, teljesen fölöslegesen, mert ha mindent meg lehet csinálni, ahhoz már egyáltalán semmit sem lehet hozzáadni; értitek végre, fejletlenek?!
  – Igen, igen! – mondotta Klapanciusz, míg én csak reszkettem. – De hát miért henteregtek vakarózva abban a zseniális homokban, ahelyett hogy éltető tevékenységgel foglalkoznátok?
  – Mert a mindenhatóság akkor a legmindenhatóbb, ha egyáltalán semmit sem csinál! – felelt a gép. A csúcsra fel lehet kapaszkodni, de a csúcsról minden út lefelé vezet! Mindazok ellenére, ami történt, egészen rendes fickók vagyunk, hát tulajdonképpen miért kellene valamit csinálnunk? Már a déd-dédapáink négyszögesítették a napunkat, éppen csak hogy kipróbálják a Deotront; a bolygónkból ládát csináltak, legmagasabb hegyeit meg monogramokká alakították. Épp így be lehetne kockázni a csillagokat, egyik felüket kioltani, a másikat meggyújtani, kisebb lényekkel benépesített lényeket teremteni, hogy az óriások gondolatai a törpék táncai legyenek, lehetne millió helyen lenni egyszerre, átrendezni a galaxisokat, hogy szemgyönyörködtető mintát adjanak ki, de hát mondjátok meg, könyörgök, tulajdonképpen miért kellene bármi effélét csinálnunk? Mi lesz attól jobb a Világmindenségben, ha a csillagok háromszögletűek lesznek, vagy kerekeken járnak?
  – Képtelenségeket beszélsz!! – háborodott fel iszonyúan Klapanciusz, míg én egyre inkább remegtem. Ha olyan hatalmasak vagytok, mint az istenek, kötelességetek, hogy azonnal megszüntessetek mindén szenvedést, bánatot, nyomorúságot, ami a hozzátok hasonló lényeket sújtja, s elkezdhetnétek mindjárt a szomszédaitoknál, akik, mint saját szememmel láttam, szakadatlanul gyilkolják egymást! Hogy merészeltek ehelyett lomhán henteregni, orrotokat piszkálni, és fületekből kristálycukrot varázsolva elő, bolonddá tenni a bölcsességet kereső, becsületes utasembert?!
  – Nem tudom, mi bajod éppen azzal a kristálycukorral – jegyezte meg a gép. – No de mindegy. Ha jól értem, azt kívánod, hogy tegyük boldoggá, akit csak lehet. Ezzel a témával körülbelül ezerötszáz évszázaddal ezelőtt alaposan foglalkoztunk. A tárgykör felosztható a hirtelen vagy akut, és lassú vagy evolúciós felicitológiára. Az evolúció abból áll, hogy a kisujjunkat se mozdítjuk, tudván, hogy lassacskán minden civilizáció magától is zöld ágra vergődik; ami viszont a gyors boldogítást illeti, ennek két módja van: erőszakkal vagy szépszerivel. Az erőszakos boldogítás, mint számításaink kimutatták, mintegy nyolcszázszor annyi szerencsétlenséget okoz, mint a teljes tétlenség. Szépszerivel boldogítani szintén nem lehet, mert bár ez talán különösnek tetszik, az eredmények teljesen egyformák, akár a Szuperdeotront használják erre, akár a Pokoláris Infernátort, amelyet Gyehennotronnak is neveznek. Hallottál talán az úgynevezett Rák-ködről?
  – Hogyne – felelte Klapanciusz –, egy hajdan felrobbant szupernova maradványa…
  – A csudát – mondotta a hang. – Szupernova, ugyan! Egy közepesen fejlett bolygó volt ott, öregem, amelyen, mint az efféle bolygóknál szokás, bőven omlott a könny és a vér. Egy szép napon ledobtunk rá nyolcszáz millió Kívánságteljesítőt, de még egy fényhétnyire sem távolodtunk tőle, amikor úgy szétrobbant, hogy még máig is tágul! Hasonló volt a helyzet a Hominászok bolygójával… elmeséljem?
  – Nem kell! – mordult fel Klapanciusz. – Úgysem hiszem el, hogy megfontolt és körültekintő módon ne lehetne boldogságot teremteni!
  – Nem hiszed? Hát ne hidd. Mi hatvannégyezer-ötszáztizenhárom ízben próbáltuk meg. Valamennyi fejemen égnek áll a hajam, ha a következményekre gondolok. Hidd el, nem sajnáltuk a fáradságot mások javáért! Különleges, nagy érzékenységű vágy-spektroszkópot építettünk, de hát beláthatod, hogy ha valamelyik bolygón éppen vallásháború dúlt, és mindegyik fél arra vágyott, hogy egy szálig kiirtsa az ellenséget, mégsem siethettünk teljesíteni ezeket a kívánságokat! Hiszen mi úgy próbáltuk boldogítani a társadalmakat, hogy ne sértsük meg a Jó magasabb eszményeit. De ez még nem minden. A kozmikus civilizációk java része ugyanis szíve mélyén olyan dolgokat kíván, amelyeket nem mer nyíltan bevallani. Felmerült hát az újabb dilemma: abban segítsük-e őket, amit maradék tisztességtudásuk és szégyenérzésük szavára hallgatva tesznek, vagy titkos kívánságaikat teljesítsük? Itt voltak például a demenciták és az amenciták. Az előbbiek, a tisztes középkor szakaszában, máglyára küldözgették az ördöggel paktáló bujálkodókat, főképp az asszonyokat, egyrészt azért, mert irigyelték tőlük a sátánnal élvezett gyönyört, másrészt azért, mert roppant nagy örömet szerzett nekik, hogy az igazságszolgáltatás örve alatt hóhérkodhattak. Az amenciták saját testükön kívül semmiben sem hittek, és gépeik is csak arra szolgáltak, hogy gyönyörűséget szerezzenek maguknak, amit ők szórakozásnak neveztek: üvegdobozaik voltak, amelyekbe belegyömöszöltek mindenféle gyilkosságot, erőszakot és gyújtogatást, hogy szemlélésükkel étvágyukat növeljék. Ledobtunk hát bolygójukra egész sereg gépet, amely arra szolgált, hogy mesterséges valóság létrehozásával, minden más lény kára nélkül teljesítse a vágyakat, minek következtében a demenciták hat, az amenciták pedig öt hét alatt halálra gyönyörködték magukat, fennhangon üvöltve a boldogságtól! Ilyen módszerekre gondolsz netán, fejletlen lény?
  – Te ostoba szörnyeteg! – hörgött Klapanciusz, mialatt én már szinte eszemet veszítettem. – Hogy merészelsz ilyen gyalázatos tettekkel dicsekedni?
  – Én nem dicsekszem velük, hanem bevallom őket – felelte nyugodtan a hang. – Mint mondom, mindenféle módszerrel megpróbálkoztunk. Kincsesőt zúdítottunk a bolygókra, a bőség és a jólét özönével árasztottuk el őket, ami megbénított minden munkát és erőfeszítést; jó tanácsokat adtunk, mire válaszul tüzet nyitottak repülő csészealjainkra. Hiába, akit boldoggá akarunk tenni, annak először át kellene formálni a lelkét…
  – Állítólag erre is képesek vagytok! – csikordult fel Klapanciusz.
  – Hát persze hogy képesek vagyunk! Itt vannak például mindjárt szomszédaink, az antropánok, akik azt a földhöz hasonló, más szóval földszerű bolygót lakják! Életük jó részét irdalkozással és kallogással töltik, mégpedig a tüzes szortyogótól való féltükben, amely hitük szerint a léten túl terül el, és várja a bűnösöket lángoló szakadékával; ha viszont az antropán ifjú a boldog Kimborálokat és a mennyei Lambudát követi, ellenállva a Főundor és a kis Undorok kísértéseinek, akkor derekabbá, jobbá és nemesebbé válik, mint nyolckarú ősei voltak. Igaz, hogy az antropánok állandóan háborúskodnak a bajoránokkal, a Dusz vagy a Musz, illetve a Musz vagy a Dusz elsőbbsége feletti vitájuk miatt, de gondold meg, hogy ezekben a háborúkban csak egy részük pusztul el, míg te azt szeretnéd, ha kitörölném a fejükből az irdalkozásba, a tüzes szortyogóba meg a többibe vetett egész hitüket, ily módon alkalmassá téve őket a racionális boldogításra. Ezzel azonban pszichikai gyilkosságot követnék el, mert a visszamaradó lények már nem lennének sem bajoránok, sem antropánok; hát nem érted?
  – A babona helyére a tudást kell állítani – kardoskodott Klapanciusz.
  – Természetesen! De gondold meg, kérlek, hogy azon a bolygón mintegy hétmillió vezeklő él, akik közül sokan egész életükben erőszakot tettek önnön természetükön, hogy felebarátaikat megmentsék a tüzes szortyogótól; kijelenthetem-e nekik egy csapásra és cáfolhatatlanul, hogy mindez hiábavaló volt, és merőben haszontalan dolgokkal töltötték egész életüket? Nem volna ez kegyetlenség? A tudásnak magának kell a babona helyére lépnie, de ehhez idő kell. Vegyük például azt a púpost, akiről szó volt. Édes sötétségben él, hisz benne, hogy púpja éppenséggel kozmikus szerepet tölt be a Teremtés művében. Ha megmagyarázod neki, hogy púpja mindössze néhány atom félrelépésének következménye, csak boldogtalanná teszed. Akkor mindjárt ki is kellene egyenesíteni…
  – Éppen ez az! – villant nagyot Klapanciusz.
  – Jó, jó! Azt is megcsináltuk! Maga a nagyapám háromszáz púpost szabadított meg egyszer a púpjától egy csapásra. Mennyit szenvedtek aztán!
  – Miért? – tört ki belőlem a kérdés.
  – Hogy miért? Száztizenkettőt azonnal megfőztek olajban, mert hirtelen gyógyulásukat az ördöggel való paktálás cáfolhatatlan bizonyítékának tekintették; a többiek közül harmincat behívtak katonának, és elestek a csatatéren, különböző zászlók alatt legyilkolva egymást, tizenheten örömükben azonnal halálra itták magukat, a többit vagy a szerelmi örömök túlhajtása pusztította el (mivel jószívű nagyapám még sugárzó szépséggel is felruházta őket), vagy egyéb gyönyörűségek, melyeknek az eddigi böjt után olyan hevesen hódoltak, hogy két éven belül mind egy szálig a sírba kerültek. Az egyetlen kivétel … Á! Ne is beszéljünk róla.
  – Fejezd csak be, ha már elkezdted – kiáltott mélységesen megindulva mesterem, Klapanciusz úr.
  – Ha mindenáron akarod… legyen. Először ketten maradtak. Az egyik térden állva könyörgött nagyapámnak, hogy adja vissza a púpját, mert nyomorékként egészen jól megélt az alamizsnákból, így viszont dolgoznia kellene, amihez nincs hozzászokva. Azt mondta, hogy különben is már egészen megszokta a púpját, és most folyton beveri a fejét a szemöldökfába…
  – No és az utolsó? – sürgette Klapanciusz.
  – Az királyfi volt, aki nyomoréksága miatt nem került volna a trónra; miután daliás ifjú lett, mostohaanyja, aki saját fiát akarta a trónra juttatni, nyomban megmérgezte…
  – Hát igen… De ti csodákat is tudtok tenni!… érvelt kétségbeesett hangon Klapanciusz.
  – A csodák révén történő boldogítás az egyik legkockázatosabb módszer, amelyet ismerek – felelte szigorúan a gép. – Kit változtasson meg a csoda? Az egyéneket? A szerfölötti szépség megbontja a házasságot, a túl nagy okosság magányossá tesz, a gazdagság őrültté. Nem, nem! Egyéneket nem lehet boldoggá tenni, társadalmakat pedig nem szabad. Mindegyiknek saját útján kell haladnia, természetes módon kapaszkodva egyre feljebb a fejlődés lépcsőfokain, saját maguknak köszönve minden jót és rosszat. Nekünk, akik a Legmagasabb Fokon állunk, semmi tennivalónk nincs a Világmindenségben; más Világmindenségeket pedig nem teremtünk, mivel ez, ha szabad megjegyeznem: nem lenne illendő. Minek is tennénk? Saját dicsőségünkre? Ez bohóckodás volna. Vagy talán a megteremtendők javára? De hiszen ők nincsenek, hogyan tehetnénk hát valamit a nemlétezőkért? Csak addig lehet valamit csinálni, amíg még nem lehet mindent megcsinálni. Attól fogva nyugton kell maradni. De most már szálljatok le rólam.
  – Hogyhogy?! És a módszerek, hogy legalább egy kicsikét javítsunk, segítsünk? Gondolj a szenvedőkre! Halló! – kiabáltunk versenyt Klapanciusszal a Végső Vezérlőpultnál.
   A gép ásított:
  – Hát érdemes veletek beszélgetni? Nem volt helyesebb, ahogy a bolygónkon csináltuk? Mindig ugyanaz a nóta! No, de nem bánom! Nesztek, itt egy még kipróbálatlan szer receptje, de óvlak benneteket a következményektől! Most pedig csináljatok, amit akartok. Nekem csak a nyugalmam a fontos. Tűnjetek el azzal a Deotronnal…
   A gép elhallgatott, mi pedig ottmaradtunk a kihunyó jelzőlámpák alatt, a Vezérlőpultnál, amelyen papírszelet feküdt, körülbelül ezzel a szöveggel:

ALTRUIZIN - pszichotranszmissziós preparátum, minden fehérjelény számára. Fogyasztójának minden érzését kisugározza mindazokra, akik ötszáz rőf sugarú körzeten belül tartózkodnak. A telepátia elvén alapszik, garantáltan semmiféle gondolatot nem közvetít. Robotokra és növényekre nem hat. A kisugárzó alany érzéseinek intenzitását a másodlagos érzékelők visszasugárzása fokozza, és az intenzitás annál nagyobb, minél több egyed van hatótávolságban. A feltaláló koncepciója szerint az ALTRUIZIN testvéri szellemet, kollektív érzést és mély rokonszenvet honosít meg minden társadalomban, mivel a boldog személyek szomszédai ugyancsak boldogok lesznek, mégpedig annál inkább, minél boldogabb az illető; ennélfogva saját érdekükben, tehát szívvel-lélekkel még több boldogságot kívánnak neki. Ha viszont valaki szenved, rögtön segítségére sietnek, hogy önmagukat megszabadítsák az indukált szenvedéstől. Az altruisztikus hatást semmiféle fal, kerítés vagy élő sövény nem gyengíti. A készítmény vízben oldódik; bejuttatható a vízvezeték-hálózatba, folyókba, kutakba stb. Íztelen és szagtalan; egyetlen millimikrogrammja elegendő egy százezer egyedből álló társadalomnak. A feltaláló elgondolásaival ellentétes következményekért semmiféle felelősséget nem vállalunk. Az FLF képviselője nevében – az Ultimatív Mindenhatógép.

   Klapanciusz kicsit morgott, hogy az ALTRUIZIN csak az emberek között alkalmazható, a robotok pedig továbbra is boldogtalanok maradnak, én azonban bátorkodtam megdorgálni, figyelmeztetve minden eszes teremtmény közösségére és megsegítésük szükségességére. Hozzáfogtunk hát a gyakorlati kérdések megvitatásához, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a boldogítási akciót haladéktalanul meg kell indítani. Klapanciusz mindjárt megbízta az Ontogépezet egy kis alegységét, hogy állítson elő megfelelő mennyiséget a készítményből, én pedig, megtanácskozván a dolgot a jeles géptervezővel, elhatároztam, hogy útnak indulok egy ember formájú lények által lakott, földszerű bolygóra, mely csupán négynapi járásra volt tőlünk. Névtelen jótevő óhajtottam lenni, tehát megállapodtunk, hogy legokosabb lesz, ha emberalakot öltök; mint ismeretes, ez nem könnyű feladat, de a tudós lángelméje itt is minden akadályt legyőzött.
   Elindultam tehát, kezemben két bőrönddel, melyek egyikében negyven kilogramm fehér Altruizin por volt, a másikban pedig toalettszerek, pizsamák, fehérnemű, pótarcok, hajak, szemek, nyelvek stb. Arányos testalkatú fiatalember alakjában utaztam, kis bajusszal és homlokomba hulló fürttel. Klapanciusznak voltak bizonyos kétségei, helyes-e mindjárt ilyen nagy arányokban alkalmazni az Altruizint, ezért, bár én nem osztoztam fenntartásaiban, megállapodtunk, hogy a Geora érkezve (így hívták a bolygót), próbaképpen kísérletet hajtok végre. Alig vártam azt a pillanatot, mikor megkezdhetem az egyetemes testvériség és közösségi érzés elhintését. Így hát, szívélyes búcsút véve Klapanciusztól, haladéktalanul útnak is indultam.
   Az első kísérlet végett célhoz érkezésem után megszálltam egy kis faluban, egy elég mogorva, éltesebb kocsmáros fogadójában, és mindjárt olyan ügyesen forgolódtam, hogy sikerült egy marék port hintenem az udvaron álló kútba, miközben poggyászomat a bricskáról a vendégszobába szállítottam; a fogadóban nagy volt az izgalom, a konyhalányok forróvizes dézsákkal szaladgáltak, a gazda haragosan sürgette őket, majd lódobogás hallatszott, s egy idősebb férfiú ugrott le a bricskáról, kezében orvosi táskával, de nem a házba sietett, hanem az istállóba, ahonnét olykor tompa bőgés hallatszott. Mint a szobalánytól megtudtam, a gazda tulajdonát képező geoni állat, egy úgynevezett tehén, éppen ellett. Kissé nyugtalankodni kezdtem, mert őszintén szólva, az állatokról teljesen megfeledkeztem: de már nem tehettem semmit, tehát szobámba zárkóztam, hogy onnét figyeljem az eseményeket. Nem kellett sokáig várnom. Hallottam a kútlánc nyikorgását – a lányok megint vizet húztak –, és rövidesen ismét felbőgött a tehén, majd utána a többi; nyomban ezután az állatorvos üvöltve rohant ki az istállóból, hasát szorongatva, utána a konyhalányok, a sor végén a kocsmáros; valamennyien átérezték a tehén ellési fájdalmait, és jajveszékelve futottak, ki merre látott, majd rövidesen visszatértek, hiszen bizonyos távolságban megszűntek a fájdalmak. Ily módon több ízben is megostromolták az istállót, de mindig újra rohanvást menekültek, kínos görcsökben fetrengve; az eseményeknek ez a fordulata kissé zavarba hozott, s úgy döntöttem, hogy a kísérletet városban kell megismételni, ahol nincsenek állatok.
   Sietve összecsomagoltam hát, és a számlát kértem. De az egész fogadóban úgy kínlódott mindenki a borjú világrajövetelétől, hogy senki sem állt szóba velem; kocsira akartam szállni, de a kocsist és lovát szintén ellési fájdalmak gyötörték; kénytelen voltam hát gyalogosan indulni a közeli városba.
   A balszerencse úgy akarta, hogy midőn a hídon áthaladtam, bőröndöm fogantyúja kicsúszott a kezemből, a bőrönd csatja a híd korlátjának ütődött, bőröndöm kinyílt, és az egész fehér por egy szempillantás alatt a folyóba zúdult. Dermedtem álltam és néztem, amint a mohó habok feloldják a 40 kilogramm Altruizint – de nem volt mit tennem, a kocka el volt vetve, mivel éppen ez a folyó látta el a várost ivóvízzel.
   Estig gyalogoltam; érkezésem idején a városban már égtek a lámpák, a forgalmas utcák tele voltak járókelőkkel. Találtam egy kis szállodát, ahová beköltöztem, izgatottan lesve a készítmény hatásának első jeleit, de egyelőre semmit sem tapasztaltam. A hosszú gyaloglástól elfáradva nyomban pihenni tértem.
   Az éjszaka kellős közepén rettenetes jajveszékelésre riadtam fel. Kiugrottam az ágyból. Szobámat tűzfény világította meg: a lángok a szemközti házat emésztették; kirohantam az utcára, s rögtőn egy még meleg holttestbe botlottam. Kissé távolabb hat hóhér markolt erősen egy segítségért kiáltozó öregembert, és harapófogóval egymás után húzták ki a fogait; végül kórusban felhangzó, megkönnyebbült kiáltás jelezte, hogy megtalálták és eltávolították a fájó gyökereket, mely az érzéskisugárzás révén gyötörte őket; földre dobták a félhalott, fogatlan öreget, és elégedetten távoztak.
   Ámde nem ennek a szerencsétlennek a jajgatása ébresztett fel; az ok a szemközti pincében lejátszódott incidens volt: egy részeg fickó kupán vágta cimboráját; és abban a szempillantásban nagy fájdalmat érzett, amitől megvadulva egyre dühösebben verte, a társaság többi tagja pedig, akiknek szintén nagyon fájt a verés, odaugrottak, és maguk is püfölni kezdték a verekedőket; az általános fájdalom úgy elterjedt, hogy szállodám vendégeinek fele, álmából felriadva, botot, seprűt, esernyőt ragadott, és hálóingben a csata színhelyére rohant, belevetve magát a bőszen csapkodó husángok és konyhai eszközök forgatagába, mígnem egy felfordult lámpa tüzet okozott. Félrevert harangok kongása, tűzoltók és sebesültek ordítása közepette igyekeztem minél távolabb erről a helyről, hogy néhány utcával arrább egy rózsabokrokkal körülvett, fehér házacska előtt tolongó tömegre legyek figyelmes. Mint kiderült, a házban egy újdonsült házaspár lakott. Óriási volt a tolongás, egyenruhák, reverendák és gimnazista zubbonyok tűntek fel a sokaságban; az ablaknál állók bedugták a fejüket, a többiek mögéjük nyomultak, kiabálva: „No, mi lesz?! Meddig totojáznak még?! Mire várnak?! Gyerünk, munkára!” – és így tovább. Egy öregember, aki nem tudott közelebb férkőzni, könnyes szemmel könyörgött az útjában állóknak, hogy engedjék oda, mert agyának gyengesége miatt messziről nem érez semmit; alázatos kérésére azonban oda se figyeltek – némelyek csendesen sóhajtoztak a gyönyörtől, mások ugrándozva kéjelegtek, a tapasztalatlanabbaknak a nyáluk is kicsordult. Az ifjú házasok családja eleinte el akarta kergetni a tolakodó csürhét, de maga is hamarosan rabja lett az általános parázna hangulatnak, s bekapcsolódott a szerelmeseket biztató, alpári kórusba; e szomorú színjáték főszereplője a vőlegény nagyapja volt, aki tolókocsiján makacsul ostromolta a fiatalok hálószobájának ajtaját. Mélységesen elborzadva fordultam vissza, hogy szállodámba menjek, útközben azonban hol vadul verekedő, hol otrombán kéjelgő csapatokba botlottam; ám ez még semmi sem volt a szállodában zajló jelenetekhez képest. Már messziről láttam, hogy a vendégek hálóingben ugrálnak ki az ablakokból az utcára, kezüket-lábukat törve, többen felmásztak a háztetőre, odabenn pedig a szállodás, a felesége, a szobalányok meg a portások üvöltve fetrengtek a félelemtől, szekrényekbe vagy ágyak alá bújtak, mindezt azért, mert a pincében a macska kergette az egereket.
   Kezdtem megérteni, milyen elhamarkodottan cselekedtem; hajnalban az Altruizin már olyan erővel hatott, hogy ha valakinek viszketett az orra, az egész környék egy mérföldes körzetben akkorát tüsszentett, mint egy ágyú; a fájdalmas betegségben szenvedőktől pedig úgy menekültek a rokonok, ápolónők és orvosok, mint a leprásoktól; csak néhány sápadt mazochista keringett a közelükben, lihegve a szokatlan gyönyörtől. Jócskán akadtak hitetlenek is, akik csupán azért rúgtak vagy csíptek bele társukba, hogy meggyőződjenek róla, valóban igaz-e az érzések csodálatos kisugárzása, amiről annyit beszélnek; a megrúgottak persze nem maradtak adósok, s a fájdalmas üvöltözés betöltötte az egész várost. Reggeli tájban, az utcákon csavarogva, ámulva láttam egy népes, zokogó csapatot, mely a piactéren kergetett és kövekkel dobált egy fekete fátylas öregasszonyt. Mint kiderült, a matróna egy előző nap elhunyt és az imént eltemetett, tisztes cipész özvegye volt; az özvegy szenvedése úgy hasogatta a szomszédok és az ő szomszédaik szívét, hogy miután megvigasztalni nem tudták szegényt; kikergették a városból. E szörnyű látványtól elszorult a szívem, és hazasiettem szállodámba, ámde az már lángokban állt. A szakácsné ugyanis levesfőzés közben megégette az ujját, minek következtében egy lovaskapitány, aki a felső emeleten éppen fegyverét tisztogatta, a fájdalomtól akaratlanul meghúzta a ravaszt, azonmód megölve hitvesét és négy gyermekét; kétségbeesését átérezték mindazok, akik még nem kerültek kórházba; eszüket vesztvén vagy kezüket-lábukat törvén, egy jószívű szomszéd pedig, véget akarva vetni az általános szenvedésnek, melybe ő maga is majdnem belepusztult, tébolyának rohamában petróleummal leöntött és meggyújtott mindenkit, aki csak útjába akadt. Elmenekültem a tűzvészből, magam is az őrület határán; legalább egyetlen, többé-kevésbé boldog embert szerettem volna találni, de csak az iménti nászéjszakáról viszszatérő, oszladozó tömegbe ütköztem.
   A lezajlott éjszaka eseményeit kommentálták, de a gazok még csak nem is voltak megelégedve; ráadásul a volt kéjelgők mindegyike furkósbotot tartott kezében, hogy minden szenvedőt elkergessen, aki útjába kerülne; ekkor úgy éreztem, megszakad a szívem a bánattól és szomorúságtól, de tovább kerestem legalább egyetlen embert, aki enyhíthetné fájdalmamat; végül megtudtam a járókelőktől kérdezősködve, merre lakik egy bizonyos híres gondolkodó, aki a testvériség és felvilágosult megértés eszméit hirdeti, s odasiettem, bizonyosra véve, hogy háza körül lelkes tömeget találok. Mekkorát csalódtam! Csupán néhány macska nyávogott halkan a kapualjban, élvezve a bölcs szétáradó, derűs szívjóságát, melynek következtében az őket üldöző kutyák bizonyos távolságban leültek, idegesen nyalogatva szájuk szélét; egy nyomorék pedig, sebesen elrohanva mellettem, így kiáltott: „Nyitva van már a nyúltenyészde! Nyitva van!” – és otthagyott, telve bizonytalan, de komor sejtelmekkel, hogy mi módon tehetnek rá előnyös hatást a nyúlházban zajló események.
   Míg így álltam, két ember közeledett felém. Egyikük, mélyen szemembe nézve, teljes erejéből képen törölte a másikat, én pedig csak bámultam, de sem arcomhoz nem kaptam, sem fel nem jajdultam, hiszen robot lévén, mit sem éreztem a pofonból; elővigyázatosabbnak kellett volna lennem, mivel azok ketten titkosrendőrök voltak, s miután így lelepleztek, nyomban megbilincseltek, és a börtönbe hurcoltak. Reméltem, hogy figyelembe veszik nemes szándékaimat, noha már a fél város égett; ám ők csak azért piszkáltak eleinte óvatosan a harapófogóval, hogy meggyőződjenek róla, biztosan nem érzik-e fájdalmaimat, s miután látták, hogy nyugodtan bántalmazhatnak, rám vetették magukat, és törtek, zúztak, rúgtak, tapostak, boldogtalan lényem minden porcikáját darabokra törték. Nem sorolom el, milyen kínokat szenvedtem azon buzgó szándékom következtében, hogy mindannyiukat boldoggá tegyem; elég az hozzá, hogy roncsaimat végül ágyúcsőbe tömték, és kilőtték a Kozmoszba, amely, mint mindig, csendes és sötét volt.
   Röptömben egyre távolabbról láttam az Altruizin hatásának folyvást növekvő színterét, mivel a folyó habjai egyre távolabbra vitték el a készítmény molekuláit. Láttam, mi történik az erdei madarak, szerzetesek, kecskék, lovagok, parasztok és parasztasszonyok, macskák, szüzek és matrónák között; s e látvány hatására még sértetlen lámpáim is sorra megrepedtek a szívfájdalomtól – s ebben az állapotban estem le, hosszú repülés után, a te házad közelébe, könyörületes uram – végleg kigyógyulva abból az óhajból, hogy gyors módszerekkel tegyem boldoggá felebarátaimat…